Új kiadó, új segítség. A Dream Theater ennyit változtatott 2007-re. A Systematic Chaos sok kérdést vet fel. Az egyik, hogy lehet-e egy technikailag tökéletesen kivitelezett, alapvetően bonyolultabb témákra épített lemez unalmas? A másik kérdés, hogy egy Systematic Chaos címmel bíró produkció meg tud-e felelni a címben említett rendszeres - módszeres - szisztematikus zűrzavarnak- káosznak?

A Dream Theater az egyik legtöbbet emlegetett zenekar itt az oldalunkon is, de szerte a nagyvilágban, úgy általában a metal csapatok közül is. A kilencvenes évek utolsó nagy, média támogatás nélküli felfutása az övék. Kitörés az undergorundból, befutás a legnagyobb arénákba. Kizárólag a zenéjük segítségével. Önerőből. Ők hordozták magukban, talán utolsóként, azt az innovatív, progresszív metalt, azt a tökéletes technikai felkészültségű, kimagasló kvalitású zenét, ami az egész világ zenei életére óriási hatással tudott lenni. Csapatok ezreire hatottak, hol hallhatóan, hol professzionális felfogásukkal, tudásukkal.

Mint a zenei élet minden nagyobb szereplője, így ők is, a nagy felfutás után megfeneklettek. Az egyik mélypont 10 éve volt, 1997-ben a Falling into Infinity lemeznél volt érezhető, hogy nem igazán tudják, hogy mihez kezdjenek magukkal. De, abból a gödörből ki tudtak mászni. A következő döntési pont 2003-ban jött el, a Train of Thought óta érezhetően megváltoztak. Azóta egyértelműen, korábbi, saját, jellegzetes témáik mellé hatásokat építenek dalaikba, hogy ne mondjam hangzásokat, témákat nyúlnak. Ez a merőben nagy változás azóta is, most is, a Systematic Chaos-on is tart. De, az utóbbi évekkel ellentétben, a Systematic Chaos sokkal bonyolultabban, sokkal érdekesebben építi magába, a korábban felvett hatásokat, téma és dal részleteket. De, nem akarom túl dícsérni ezt a lemezt, ugyanis az első pillanattól, az utolsó hangig ismerős témákból áll, és ez szerintem nagyon nincs így jól.

Aki újítást, új szokásokat, sosem hallott megoldásokat szeret hallani, az ismét csalódni fog. A Train of Thought óta a Dream Theater technikailag egyre tökéletesített saját vagy lesett klisékkel tömi ki a dalait. Metallica, Pantera, Pink Floyd, Muse, U2 - ki gondolta volna az Images and Words - Awake mester-korszakban, hogy kb ezek a nagy hatások, amik rendszeresen köszönnek majd vissza 2007-ben a dalokból. Sajnos.

Úgy érzem, leginkább a bátorság hiányzik a csapatból. Olykor, bíztatásul kapunk néhány érdekesebb megoldást - és ettől ezt a lemezt jobbnak gondolom, mint az előző két studio kiadványt - de aztán jönnek a klisék, a sablonok, korábbról (apró módosítással- tökéletesítéssel) ismerősen csengő témák vagy szövegi fordulatok.

A nyitó In the Presence of Enemies, pt. 1 két dal egymásba építése. Egy pörgős, érdekes instrumentális, és egy kevésbé érdekes, mondhatni érdektelen, középtempós, MUSE-szintiket is magában hordó furcsa elegy. A Forsaken unalmas, énekcentrikus darab, fogósnak készült, modern rockos alapokkal. A Constant Motion nagy adag, felturbózott Metallica téma, szövegdarálós énekes verzékkel, unalmasan ismerős dobtémákkal - itt jegyezném meg, hogy végre hallani Myung játékát, ami egyértelműen jót tesz a dalnak. Portnoy ötlettelenségét Petrucci nagyon jól ellenpontozza a dalban, és az egész lemezen. A The Dark Eternal Night tökéletesen kivitelezett, de alapvetően ötlettelenül Panterás, lehangolt gitártémák halmaza, LaBrie - Portnoy közös, torzított énekével. Meg kell mondjam: Portnoy-nak nagyon nem kellene erőtetni az éneket, még a vokáljait sem mondanám fontosnak. Itt is zavaró. A Repentance Tool-szerű nyitánya, majd Pink Floydos hatásait sem mondanám valami meglepő fordulatnak. Fáradt, amit a MUSE-tól lopott, technokratább Prophets of War sem tud menteni. Nem hiszem, hogy ez a MUSE koppintás bárhova is vezetné a Dream Theatert. A The Ministry of Lost Souls Pink Floyd - Porcupine Tree hatású unalom-lassulás. Nem is értem, hogy miért kell majd 15 percig húzni. A záró, keretbe foglaló In the Presence of Enemies, pt. 2 ismét Pink Floyd, a lehető legegyértelműbb hangszerelésű nyitánnyal. Túl lassan, vontatottan bomlik ki a dal, és persze LaBrie is sokat nyomja a klisés közepeit/magasait. Amikor beindul a dal, akkor sem viszik túlzásba a meglepetést. Van néhány jobban sikerült pillanat, de alapvetően ez a dal is vagy 5 perccel hosszabb, mint kellene. Az instrumentális részek viszont a jobban sikerültek közül valók...

Nehéz a végére összegzést írni, mert technikailag minden hang a helyén van, de valahogy mégis hiányzik valami megfoghatatlan felsőbbrendűség, valami felszabadult öröm, és nem utolsó sorban: az egyediség... Ez a produkció túl kiszámítható. Túl logikus folytatása a Train of Thought és az Octavarium-nak az új lemez. Nekem pont ez a legnagyobb bajom. Én meglepetést - új témákat - egyediséget várok tőlük, mert őket tartom a legjobbnak. Ez pedig egy egészen más felfogású lemez. Szerintem ők nem tehetnék meg, hogy Pink Floyd harmóniákat, vagy Metallica-Pantera riffeket, vagy MUSE szintiket nyúljanak, mert ők a Dream Theater. Egy egész műfajt meghatározó banda. Lehet, jókat tekernek néha, de a dalok ismerősek és átlagosak. Pornoy és az egész csapat sablonokban-panelekben gondolkodik. Szerintem időt kellene adni maguknak, hogy elfelejtsék a korábbi évek megoldási paneljeit. 4-5 év kivárás után, amikor kikopna belőlük minden korábbi vagy lenyúlt téma, ők tudnának valami igazán meglepővel, érdekessel előállni.

10/8