Cseppet sem voltam elhalva a Lifeforce által utóbbi hónapokban megjelentetett kiadványoktól, kivételt csak a Burning Skies - Desolation című lemeze jelentett. Így hát újfent óvatosan közeledtem ehhez a koronghoz is. És mekkorát döbbentem! Mert ez aztán tényleg minőségi cucc: az északi stílusú dallamos death metal és a prog-power muzsikák ritka ütős keveréke.

Az olasz zenekar 1999-ben alakult, de csak tavalyelőtt jelentették meg bemutatkozó lemezüket. Azt nem hallottam, sőt, az igazat megvallva még a zenekar neve se csengett ismerősen, de jelen kiadvány napokra beragadt a lejátszómba.

Mindjárt a címadó olyan vehemenciával nyit, hogy a tuka-tuka téma alapján rögtön a dallamos-de-hörgős svéd vonal (pl. Dark Tranquillity, Scar Symmetry) legszebb pillanatai jutottak eszembe. A billentyűs hangszer témái azonban adnak egyfajta spéci pluszt az zenének, arról nem is beszélve, hogy a tiszta éneket zseniálisan hozza Claudio. Ugyan több helyen is beugrott emiatt a Stratovarius neve, de inkább csak hangulat szempontjából. A zene finom rétegződése, a komplexebb dalszerkezetek egyértelműen mutatják, hogy a muzsikusok bizony sokat tanultak a progresszív színtér nagyjaitól. Mind a zeneszerzés, mind pedig a hangszerkezelés terén. Amit itt a két gitáros leművel riffelés és szólózás címen, az azért nem gyenge. De ugyanígy megemlíthető a billentyűs Andrea is, hangszere fontos részét képezi a zene egészének. Számomra mégis a dobos Enrico játéka szolgáltatta a legnagyobb élményt, egyszerűen élvezet figyelni halálosan precíz és változatos játékára. Jobbnál jobb, egyszerre horzsoló és simogató témák váltakoznak minden dalban. A ’Beat It’ viszont elég semmitmondó (legalábbis nekem). Talán többeknek rémlik, hogy volt anno egy hasonló című Michael Jackson dal, nahát ez annak a metalosított verziója. Elmegy, de ha lehagyták volna, akkor sem hiányolnám.

Negatívumként könyveltem el, hogy több helyen is metalcore-os hatású témák ütik fel fejüket, legjobb példa erre az ’Apeiron’ vagy a ’Rainbringer’ (mivel a promón nincs feltüntetve, így csak tippelni tudok, hogy a vendégként közreműködő Hatesphere-énekes Jacob Bredahl és a Manticora-torok Lars F. Larsen pont ezekben a szerzeményekben hallatják hangjukat). Bár mentségükre legyen mondva, hogy azért mindkét dal messze túlmutat ezen a régóta stagnáló kategórián. Másik – szerintem – gyenge pont pedig a borító, amely nem igazán nyerte el a tetszésem a felnyársalt legyekkel.

De mindez elég kevés a mérleg negatív serpenyőjében, hiszen nagyszerű hallgatnivaló ez, ami engem nagyon megfogott, pláne az olyan tételek, mint a címadó, a ’Finally Me’; a ’Tears of Sorrow’; a ’The Black Well’ vagy az ’Another Transition’. Az sem mellékes körülmény a megítélésnél, hogy a Jailhouse stúdióban Tommy Hansen (többek között: Helloween, TNT, stb.) irányításával rögzített lemez hangzása elképesztően telt, arányos és ütős. Van egy-két pont, ami nálam nem jött be annyira, de összességében jobban tetszik, mint a hasonló közegben mozgó Scar Symmetry. Respect!

9/10