Gavin Harrison 1963-ban, a londoni Harrow-ban született session dobos, aki olyan nevek lemezein játszott, mint Eros Ramazzotti, Dave Stewart, Sam Brown, Lisa Stansfield (stb). Progresszív oldalát a Blackfield és 2002. óta a Porcupine Tree lemezeken hallhattuk. Friss szóló lemezére a jazz basszusgitározás egyik nagy tehetsége, 05ric csatlakozott basszer-énekes társként, de vendégeskedik rajta a 61 éves King Crimson-ból ismert Robert Fripp gitárosként, a (nem Eurythmics) billentyűs Dave Stewart és a szintén nem kis név: Gary Sanctuary is.

Elmélkedős, jazzes lemezről van szó, énekes dalokkal. Összetett ritmikák, remek basszus futamok és David Bowie szerű ének a főszereplő. Mindenki más, minden vendég a háttérbe van keverve. Elsőre kissé rémisztőnek tűnnek a dalok rajta. Az ének egysíkú, szinte refrén nélkülisége nem igazán fogja meg az embert. Bár előtérben nyomul, de jobb is, ha nem rá koncentrálunk. A szépségek főleg Gavin Harrison-tól érkeznek, akinek a játékát a dalokban, leginkább a Police-s Stewart Copeland-hoz lehet hasonlítani. Előtérben játszik, a ritmika mellett a dalokat is irányítja. Nagyszerűen játszik, ha energiában és dinamikában nem is teljesít valami kimagaslót.

Kissé zavarosak a dalok. Túl szárazak. Nehéz őket megszeretni. Nincs vezérfonal bennük, szabadon terjengenek szerte széjjel. ha nem lennének érdekesek és kifinomultak a ritmikai megoldások, és mondjuk csak az énekre figyelve hallgatná valaki, akkor unalomba fulladna az egész. Néhány dalban így is, ha a két főszereplő nem erőlködik, szinte élettenné válik a cucc.

A többnyire háttérben maradó gitárokkal és billentyűkkel jazzes ködösítés és kísérletezés folyik. Amikor szólóra ragadtatja valami vendég magát, akkor kerülnek elő a szépségek. Fripp, a legenda kap néha erőre, de a felhők közé keveredő szintik sem rosszak. De, az egész annyira elmélkedő, hogy nagyon nem lehet elvegyülni a hallgatóságnak. Túlságosan távolságtartó minden darabka, nincsenek kapaszkodók. Ráadásul az arányok is furcsák, mert - a szólókat kivéve - a dob van leginkább előtérben.

A második fele jobb a cuccnak. Itt a finom jazz is előkerül, hosszú zongoraszólóvan, free-jazzes alapokkal. Ezek a egjobb pillanatok. A csúcspont a Where Are You Going? közepe és a záró Centered gitár megoldásai...

Nem egy könnyű menet...

10/7