Az Opeth sztori új fejezettel bővül. Hiába minden tagcsere, a történet ott folytatódik, ahol 2005-ben a Ghost Reveries befejeződött. Minden fontosabb jellemző megmaradt. Az Opeth még mindig a kettősség csúcsa. A progresszív rock érzelgős akusztikussága egyesül a technikázós extrém metal gonoszságával...

Az Opeth olyat tud, amit rajta kívül senki. Az érzelmi kettősség, a két végpont közötti hullámzást, ilyen szinten egyedül ők tudják. Sajátos stílusukká vált ez kettősség. Úgy tűnik Mikael Akerfeldt tisztában van azzal, hogy észnél kell lenni. A Watershed ennek az érzelmi hullámvasútnak talán a legprofibb változata. Talán túlságosan profi is. Ez a hét dal a lehető legszellemesebb vegyülete a jellegzetességeiknek. Nem csak a címében vízválasztó a produkció, a dolgaik méginkább a helyükre kerültek...

Mostanra már Per Wiberg sem hiába jött át a Spiritual Beggars-ból, itt már sok apróságban jut szerep a billentyűs hangszerének. A zongorák, hammondok, aláfestések mellett már szerveresebb az együttműködés.

A brutális részek is tisztultak. Olyan lendület és akadálymentesség tapasztalható - köszönhetően, talán Martin Axenrot fifikás ritmusainak -, olyan energiák szabadulnak fel, amivel nehéz vitatkozni... A brutális részek gördülnek és robbannak. Aki kicsit is szereti a hasonlóan brutális témákat, az nem mehet el szó nélkül a Watershed extrém fele mellett.

A dalok énekes, érzelgősebb, barokkosabb, akusztikusabb fele is nagyszerűen sikerült. Mostanra kialakult dallamvilága van a bandának, amitől nem lehet és nem is kell eltávolodniuk. Még slágert is sikerült írniuk (és most nem a Porcelain Heart-ra gondoltam, ami szerintem nem a legjobb dala a lemeznek). A Burden az a nóta, amiben a progresszív rock is bekapcsolódik a maga lebegős és slágeres teljességében. Szerintem ez a dal a valaha volt legnagyobb Opeth progresszív rock sláger. A hammond szóló környékén, majd a hosszabb, Pink Floydot idéző gitárszóló rész egyszerűen zseniális. Itt el kell mondjam, hogy engem egyedül egy dolog zavar az egész korongon. Ez az akusztikus részekben sokszor hallható bund-sikálás. Igazán kiszedhetnék a studioban, mert koncerten nem ennyire feltűnő ez a technikai hiányosság...

Sok újdonság nincs. De, egy rajongó sem fog csalódni. A Peter Lindgren helyére nemrég érkező Fredrik Åkesson vérprofin teljesít. Mikael Akerfeldt elképzelései teljesen letisztultak. Tökéletesítette és egységesítette az amúgy szintén zseniális Ghost Reveries dallamvilágát, az új tagokkal mégprofibb és mégegységesebb formavilágot talált. Szerintem sikerült az Opeth és a 2008-as év egyik legjobb, ha nem "A" legjobb lemezét összehozniuk.

10/10