Idén 35 éves az ausztrálok legendája, aki utoljára nyolc éve adott ki új stúdió albumot. Már nagyon itt volt az ideje folytatni! A Stiff Upper Lip-en amúgy is belekezdtek valamibe, ami sok rajongót meglepett: vissza ugrottak időben a hetvenes évekbe! A Black Ice ott folytatja, ahol annak idején megszakadtak a dolgaik... Érdekes ez az album. Akár két, egymásnak szögesen ellentétes tartalmú kritikát is képes lennék róla írni.

Rajongója vagyok a Bon Scott korszakuk zsigeri rock and roll bugijának. Kevésbé kedvelem a Back In Black óta tartó, Brian Johnson korszakot. A Stiff Upper Lip tetszett, mert valahol ennek a kettőnek az elegye volt. Ez az új lemez szerintem annál is jobban sikerült, de sok minden nem változott! A dalok most is minimalisták. Lényegre törő egyszerűség jön le a dalokról, nincs sok cifrázás. Teszem hozzá: sajnos. Ugyanis ahogy öregszik, sokkal kevesebb lett Angus szerepe a zenekarban, pedig ő a banda elsődleges arca. Szólókat most sem mutat olyan sokat, inkább az alapokat nyomja testvérével karöltve...

Brian Johnson-nak jót tett a hosszú szünet. Valahogy nyugodtabb lett a hangja. Nem erőlködik annyira, inkább megpróbál énekelni. Ha még most sem képes megközelíteni Bon Scott laza énektémáit, de azért van itt néhány megjegyezhető refrén...

Az AC/DC-t felboncolva semmi bonyolultságot nem kapunk: rock and roll riffek, némi boogie-val meg rock alapokkal, minimál 2/4 ritmusokkal, egy basszerrel, aki dalonként négy hangot szokott lefogni és egy énekessel, aki felmaszatolja, amit tud. Ennyi. A lényeg a vegyületen van. A dalokon. Angus és szerző társai teljesen egyedivé tudják varázsolni ezeket a primitív, trükközés nélküli formákat. Azt hiszem, hogy ez az alapképlet már sohasem fog változni.

A Black Ice olyan album, amire igazán büszkék lehetnek. Zsigerből felnyomtak tizenöt olyan nótát, amik közül szinte bármelyik felférne akármelyik korábbi lemezükre, csak mára, kicsit jobban szólnak. De, minden maradt a jól bevált recept szerint... és ez jól is van így. Eredetiek annyira, hogy nagyon ne akarjanak ugrálni. Amúgy sem jött be, amikor korábban megpróbáltak valamit frissíteni. Most nem volt kedvük hozzá...

Ki kell, hogy emeljem Phil Rudd munkáját. Gyakorlatilag végig kizárólag az alapokat hozza, de mégis nagyon fontos a szerepe. Nem egy metronóm, nincs valami időzítő óra szerelve a karjába, de mégis tökéletesen együtt lélegzik, lassul-gyorsul a bandával. Ráadásnak őrjítő, ahogy minden dalt visszafog. Pont annyival lassabb, mint kellene, amitől a visszafogottság elsőre fejrázást okoz. Ezt, így csak ő tudja manapság a világon!

Ne várjon senki nagy dobást. Ez az album egyszerűen csak egy a közepesnél jobb AC/DC lemez, aminél volt már jobb is, meg talán lesz is még. De, egy olyan album is, amiben a rajongók biztosan nem fognak csalódni... és ez már önmagában is csodálatos!

10/8.5