2005-ben alakult Svédországban a Coldspell és mostanra jutottak a bemutatkozásig. Ezzel együtt nem fiatal arcokról van szó. Michael Larsson gitáros a 90-es években a R.A.W. gitárosaként két lemezzel képviseltette magát, most pedig új legénységgel evez tovább a hard rock vizein, jócskán megidézve a dicső múltat.

Első hallgatásra valami mást vártam. A külföldi kritikákban leginkább a Whitesnake, Gotthard és hasonló vonalon mozgó bandák neve volt olvasható, mint összehasonlítási alap. Hát van benne valami, de én egy darabig nem erőlködtem hasonlítgatással. Úgy a lemez felénél egyetlen név ugrott be: Poverty’s No Crime. Persze lehet vitatkozni, hogy mivégre látok én efféle délibábokat, mindenesetre pont olyan hatással van rám a Coldspell albuma, mint amilyennel a fent említett banda lemezei szoktak lenni. Konkrétan nagyon könnyedén belezsibbadok a hallgatásába, miközben semmi rosszat nem tudok felhánytorgatni a mentségemre.

Ez a lemez jó. Minden egyes hangja meg van írva, törődéssel és műgonddal, mégsem steril. Lendületből sincs hiány, a gitár is szép kövéren szól mindvégig. Az énekdallamokra is vonatkozik az átgondoltság, Niclas Swedentorp hangja jó, és szerencsére csak nyomokban tartalmaz Coverdale felharmonikusokat, sőt lehet, hogy inkább csak úgy tesz időnként mintha...

A hangszeresek remekül végzik a dolgukat, de egyértelműen Michael Larsson-é a főszerep, az ő gitárjátéka uralkodik mindenek felett. Jó adagot merített a 70-es évekből, de elsőre ez nem tűnik fel a korszerű, terebélyes megszólalás miatt, és különben is arccal a metal felé gyalogol az egész. A probléma az, hogy ebben a műfajban valahogy túl töménynek és ettől kissé arctalannak tűnik az album, hogynemondjam könnyedén összefolyik a látvány. Vágyom a jobban elkülönülő, szellősebb nótákat, nem szabadna ennyire massza-szerűen másznia a daloknak.

Ezzel együtt minden elismerésem, tényleg nagyon összeszedett produkció. Larsson pontosan tudja, hogy mit akar és merre tart. Egyetlen pillanatra sem pipogyáskodik. A dallamos hard rock kedvelőinek feltétlen ajánlom a hallgatást, főleg azoknak, akik komolyan veszik a „hard” részét is a dolognak. Kellemes hallgatni való, de minden nagyszerűsége ellenére sosem lesz az év lemeze.

10/8