Valószínűleg nem volt semmi tudatosság sem abban (hacsak a Gondviselés nem rendelte így), hogy a várva-várt Orphaned Land lemezzel egyazon napon jelent meg az általam igencsak favorizált, sőt rajongva szeretett kárthágói (tunéz) progresszív metál csoda, a Myrath új albuma. Annak ellenére, hogy még nagyon az év elején járunk, semmi kétségem sincs afelől, hogy a Sivatagi hívószó úgy fogja elnáspágolni a 2010-es mezőnyt (ami egyébként nagyon erősnek ígérkezik), mint Hannibál az elbizakodott római túlerőt a cannaei csatában...

A Myrath 2007-es debütációja óta (lásd itt) történt néhány fontos változás: a csapat a francia Brennus Music-tól (hál' Istennek!) új és nagyobb kiadóhoz szegődött, valamint Zaher Zorgati személyében (természetesen semmi köze a homoním tortához, amit ráadásul másképp is írnak) új énekest igazoltak. Szinte alig hihető, de Elyes Bouchoucha, kiváló torokkal megáldott billentyűs az első lemezen csak azért állt a mikrofon mögé, mert a banda nem talált még alkalmas állandó frontembert. Csak halkan jegyzem meg, hogy Zaher-nél (aki egyébként nagyon becsületesen teljesít), Elyes karakteresebb hang, de szerencsére lépten-nyomon besegít a vokálokba.

A Tuniszban rögzített fölvételeket ezúttal is Kevin Codfert (Adagio) mixelte, így a megszólalás maradt olyan bivaly, mint az első lemezen; talán csak az elektromos dobokkal rögzített dob-sound lett egy kicsit gyengébb (szintetikusabb), de a dolog nem zavaró. A muzsika megőrizte karakteres, egyértelműen a Symphony X-et és az Adagio-t idéző ízvilágát, de ezúttal szerencsére egy jó adaggal több arabos körítés vegyül hozzá. Mind a hangszerelés, mind pedig a dallamok tekintetében hangsúlyosabb lett a keleti zene szerepe, amit csak üdvözölni tudok.

Érdekes, hogy míg a nagy példaképek, a Symphony X és az Adagio mostanában inkább bekeményítenek, karcosítanak, addig a Myrath új lemezével egy határozottan direktebb, könnyedebb irányba mozdult el; a Shockwave pl. igazi metál sláger. Ugyan még csak most következnek mézesheteim az anyaggal, már most gyengéden dédelgetem kedvenceimet: Forever And A Day, Madness, Ironic Destiny, Empty World. Akárhogy is, a Myrath immár végképp fölírta magát a progresszív metál világtérképére, méghozzá nagy, kövér betűkkel.