Mit csinál egy rockzenész, ha semmi ötlete nincs, vagy ami mégis akadna, arra senki nem kíváncsi? Itthon, egyszerű pénz kereseti céllal alakít egy tribute zenekart valamelyik kedvenc menő zenekara dalainak középszerű feldolgozásaihoz... és megél belőle... A nagyvilágban ezen már sokan túl léptek, és elkezdtek olyan "saját" dal-koppintásokat írni, ami olyan, mintha, de persze mégsem... A 2003-ban, az ausztráliai Warrnambool-ban alakult Airbourne is úgy döntött majmolni fog valakit, és mivel Ausztráliának túl sok igazán nagyra nőtt rock legendája nincsen, ezért kézen fekvő volt, hogy a majmolás tárgyának az AC/DC-nek kell lennie... Mer' hát Angus és bandájának zenéjét sem azért szerette meg az egész világ, mer'hogy olyan bonyolult lenne, szóval jól koppintani sem lehet túl bonyolult dolog... Ráadásul még azt is lehet mondani, hogy azon a "tájon", a világ abban a földrajzi szegletében csak ilyen zenét lehet írni... Így Joel O'Keeffe énekes-gitáros és bandája kiadta ezt a 36 perc körüli albumot bemutatkozásként... Nagy baj nem lehet belőle, maximum néhány per a szemet kiverő plágium miatt...

Azzal kell kezdenem, hogy AC/DC rajongóként sima ügy meghallgatni bármikor ezt az albumot... Simán belefér az amerikai Rhino Bucket és a dániai D-A-D lemezek közé, akik szintén gond és gondolkodás nélkül majmolják az AC/DC-t! Ráadásul az Ausztrál srácok még talán fiatalosabban, lendületesebben, bulisabban nyomják a dolgot, még az aréna-érzés is elkerüli őket, szóval nincs semmi gondom a hallgatásukkal...

Csak az okokat nem értem... A megélhetésen kívül mi okból akarna egy zenész ennyire direkten utánozni egy másik zenészt? Értem én, hogy kreatív elmével nincs mindenki megáldva, de akkor is... Bárki megfogja a gitárját, az másként fog megszólalni a kezében, még akkor is, ha valami nála zseniálisabb zenész dallamvilágát akarja felhasználni... ez a dolog legszebb része... A felhasználó kezében azonnal saját hangulata és dallama lesz a zenének, egyszerűen maga az ember, önmagából adódóan képtelen ugyanúgy megfogni a hangszert... más hosszúságú az ujja, másként fogja a hangszerét, sőt... ugrottunk egy évezredet, így más gitárt és húrt is használ... Az Airbourne-hoz hasonló szintű majmolásnak nagyon komoly feltételei vannak... Miszerint: minden fronton törekedni kell a hasonlóságra, meg kell tanulni AC/DC-nek lenni! A dolog nem tűnik olyan bonyolultnak, hiszen Angusékat azért szeretjük, mert a tudást részben félre téve, ösztönösen nyomják a teljesen egyedi dolgaikat!

Az Airbourne-s srácok annyit tettek, hogy alaposan megtanultak AC/DC-nek lenni! Ettől persze még lopott az első hangtól az utolsóig ez az album, de valahogy mégis jó érzés hallgatni... Koncertezni pedig nem fognak az AC/DC tagjai a végtelenségig, egyszer csak kiöregszenek belőle, így még a maradék pár évet kivárva, a jövő biztosan az Airbourne-ről fog szólni! Az emberiség nagy problémája, hogy unokáink valószínűleg már csak az Airbourne-re fognak emlékezni... Attól tartok, hogy egyszer, amikor 70 évesen, a tolószékemben bakelitről a She's Got Balls-t fogom hallgatni a High Voltage-ről, a 15 éves unokám elgondolkodva megkérdi tőlem: ez melyik Airbourne lemez? Olyan réginek és ósdinak tűnik...

Idén március-áprilisban, a Runnin' Wild után 3 évvel jelenik majd meg a No Guts. No Glory. című második teljes stúdió albuma a csapatnak... március 06-án ezt mutatják majd be nekünk! Bulisak annyira, hogy minden AC/DC rajongónak ott legyen a helye... De, ez csak egy buli... Ismerni az eredetit érdemes...

10/6