A skandináv országok egyik sajátsága a gothic metal alaposan ismerete... A finnországi Oulu-ban, 2000-ben, extrém frontról érkező neves tagsággal indult Poisonblack is alaposan kitanulta a műfaj lényegét... Sötét érzelmek bújkálnak a morcos arcokat sugárzó metal fejekről... Utoljára 2008-ban hallottunk új dalokat tőlük az A Dead Heavy Day lemezen, azóta egy Classics című válogatás jelent csak meg... Az Of Rust and Bones szerintem jobban sikerült az előzményeknél, de a dolgaik még messze nem tökéletesek...

A csapat egyre inkább a HIM-et követi mintaként, csak ők megpróbálnak megőrizni valamit a piszokból, ami rájuk ragadt... Ettől jobbak is szerintem most Ville Valo-éknál... Az Of Rust and Bones hangulata nyomott lett, a riffek karcosabbak, de dallamosak, sötét himnuszként a melódia ott figyel minden dalban... De, ennek ellenére se gondolja senki azt, hogy ez az album bármi friss dolgot produkál majd... Ugyanazokat a jól ismert gothic rock/metal köröket futják le újra és újra, amiket már milliónyian bejártak előttük...

Az Of Rust and Bones attól tűnik jónak, hogy ösztönösebb a jelenlegi vezető bandáknál, de ez azt is magával hozza, hogy a színvonal nem lett valami egységes... és ettől, egyrészt felemás érzés az elejétől a végéig meghallgatni, másrészt az Invisible című érzelgős és hamiskás balladánál elkezd az egész unalomba fulladni...

A hangulat viszont nyomott és sötét marad végig, ami főleg Ville Laihiala énekes borongós, sör-áztatta hangjának köszönhető! Karcos hangjában ott motoszkál a sötét melódia és himnusz, de valahogy nem veszi az egészet annyira komolyan... és ettől működnek a banda dalai... Szinte bármit kaphatunk alá, a menetelő, szaggatott, elektronikusan indusztrializált pörgést (pl. Casket Case), vagy a szintén pörgéssel, de rockosabban nyitó My Sun Shines Black-et (ami amúgy a legjobban sikerült dala ennek a lemeznek szerintem), vagy érzelgős-depresszív elborulást... A dolgot az énekben rejlő fifikás karcos hamisság mozgatja!

Élőben az igazi a csapat! Ami ebben a száraz keverésben unatkozó riffelésnek tűnik, az élőben energikus lehet és le tudja robbantani az ember fejét... Ennyit szerintem elég írni a hangzásról, mert nem lett túl fényes a dolog, folyamatosan tompul, egyáltalán nem egységes és messze sincs meg benne a kellő energia... De, még ezekkel a problémákkal együtt is őszintébbnek és ezért jobbnak tűnik ez az album a HIM-nél... Már csak igazi himnuszt kellene tudniuk írni, és némi átgondoltság és koncepció sem lenne káros...

10/7.5