Kevin Moore (Chroma Key, ex Dream Theater), a Fates Warning gitárosa, és a Dream Theater dobosának közös munkája ez, bevonva basszusgitárosként a Gordian Knot nagynevű Malone-ját, és a Porcupine Tree kevésbé nagynevű énekesét (aki vendégeskedett nemrég az Opeth lemezén is). Ugye ez a szupergroup nem hangzik egy modern progresszív zenékért lelkesedő számára rosszul?

Bevallom vártam ezt a lemezt, mert mostanában nem annyira aktív egyik anyabanda sem. Még az ehavi Hammert is megvettem, hátha írnak róla valami jót vagy rosszat, tulajdonképpen mind1 is. Azt is bevallom nektek, hogy én Kevin Mooret zseninek tartom, mert a Dream lemezin hiába játszanak elképesztően magas szintű tudással rendelkező szintisek, nekem a ő marad az etalon. És még 1 vallomással tartozom, éspedig, hogy még a 2 Chroma Key lemez is tetszett, csak elég sokat kellett hozzá hallgatni. Viszont amit mostanában a szintijével művel a Fates Warning lemezeken az viszont 1 szinttel (nálam) magasabbra rakja még a Fatest is. A többiekről nem fogok ódákat zengeni, mert mindenki tudja, hogy szimpatikusak e, avagy nem. Nekem ez egy régóta várt lemez.

Első hallásra enyhe csalódás szagot éreztem. Ugyanis minden dream-es side project lemezt megvettem eddig, és valahogy azt vártam, hogy most kibújnak a bőröndökből, és valami olyat fognak alkotni amitől minimum "leesik a fejem", vagy valami hasonló. Sajnos tudatnom kell veletek, hogy még egy ideig fogok hasonló kritikákat írni, mert ez nem történt meg.

A korábban említett zenekarok utóbbi időkben készített lemezeit ha meghallgatom, és jól összevegyítem a tulajdonságaiknak egy ember függő részleteit akkor megkapom ezt az OSI lemezt.

Vegyük a Chroma Keyt. a "you go now" lemez hideg szintetizátor és programjai vannak itt is, Kevin hangja ugyanolyan színtelen, és érzelemszegény. Mégis a kifejezésmódjai valami ősibb progresszív nyelvekhez kapcsolódnak. Szinte nincs is normális zongora hang, minden tele van extra szintetizátor effektekkel és samplerekkel. Vegyük a Dream utolsó lemezén a dobjátékot. Keverjünk bele jó sok lassabb ütemet, meg kevesebb 2 láb gépes extra gyorsat, meg a szokásosnak mondható hihetetlen és egyéni technikát. Ezt itt is megkapjuk. Úgy tűnik kedvenc dobosom itt elsősorban háttérben marad, és belerakja a tudását, ahogyan azt a dal megköveteli, de nem sodorja magával annyira a dalokat.

A Fates Warning mostanság készített lemezeinek a száríz és keserű hangulata jön le itt is, és Jim egyénien használt, és néha száraz gitársound-ja itt sem változott meg.

Az első dalban úgy beindítják a lemezt, mint ha a SDOIT-ot indítanák. Elsodor a lendület minden akadályt. Kerül bele egy kis hangjáték és egy kevés Fates bonyolultság, 3 perc és vége. Azzal a lendülettel megy tovább a második nóta is. aztán lelassul, zajos lesz, kellemesen hideg sugárzik belőle. Egészen az ének témáig, amikor a Chroma Key-en megszokott programozott ének jelenik meg. amitől sokaknak kinyílik a bicska a zsebében, engem nem zavar. Kellemes kis keleties ízé is megjelenik, idegesítő háttérkattogás szerű szinti fölött, ahogy az a Chroma Key lemezeken már megszokható volt.

A harmadik dal úgy indul, mint egy Fates Warning lassú nóta, akusztikus pengetett gitár hangokkal. És úgy is folytatódik, az éneket kivéve, ami sacc/kb ugyanúgy szól, mint az előző dalban, akár azok a hangok is lehetnének. De nem azok! A negyedik dal videó klipje meg is tekinthető. Van benne egy korszakos hangváltás, és némi visszafelé játszott dolog, meg számítógépes belenyúlás, űrzörej szerűség. Az egészből tompa földöntúliság árad, és régen nem hallott progresszív zenei alapok.

A lendület után benne találjuk magunkat egy világzeneszerű szintihangoktól hemzsegő dalban, A hatodik dalra visszatér a romantikusabb akusztikus gitár, Pink Floyd ízben felkeverve egy rádiójátékkal. Kicsit előrébb jött az ének, de érzelem az itt sem érezhető benne túl sok. Végre egy igazi zongora hanggal indul, és háttérzajokkal a hetedik nótata. A Space Dye Vest-re ha emlékeztek, ott volt ilyen. Érkezik egy kis keleti gitárszerű, és kevernek egy jó kis jammet, amolyan Sabbath röffenős riffekkel. A basszusgitár végig elképesztőket nyomott eddig a háttérben, ez csak most esett le:) Itt mutatkozik be a szélesebb publikumnak egy remek plusz énekhang. Avatatlan fül észre sem veszi a változást, mert sajna a hangszín az maradt. Csak a stílus változik. Földöntúlian szól a háttérben. A nyolcadik dal egy elvont, borult Floyd világ, valahol az űrben hallgatva. Zajos és szellősen végig mustrálhatóan. Szinti-basszus futamokkal, ahogyan a Gordian lemezen is hallható volt. Egyszerűbb gitárból indulva a bonyolítás felé.

Mindjárt vége. A kilencedik dal techno szerű, mély szintetizátorral indul, fölötte néhány magas hanggal. Ez itt Kevin világa. Lassan alakulgat ki. Monoton, és egyszerűnek tűnő. Space Dye Vest utópisztikus világából kiinduló.

Az utolsó nóta levezeti a feszültséget, Még halkan HAMMOND is szóldogál a háttérben. Nyugodtabb hangszínűének, elkenik az eddigi feszültebb hangulatot. Vége. Akkor most nekifutok vagy huszadszor is.

A bón CD indulása egy felismerhetetlenül átalakított Floyd dal, amit nehéz lenne tovább bonyolítani. Majd egy Neil dal sem piskóta tekercs. Felismerhetetlenségig széjjel OSI-zták, sok zajjal, kevesebb érzéssel.

Végül, de nem utolsó sorban belefutunk egy Matheos szerezte dalba, amit elég nehéz egyszuszra, így a végén bevenni a gyomorba. Merthogy hosszú, mint egy rétestészta, és annyira nem jó, mint kellene neki. De hát semmi sem lehet tökéletes.

A videó klip és dokumentáció a CDKENN még nem indult el, QT-t kell cserélnem, valami frissebbre. Majd azt is megteszem, mert a CD-N nincs, a NET-ről meg most nincs kedvem.

10/9.9