×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Yes koncert a Budapest Sportarénában 

Megjelent: 2003. július 13. vasárnap 04:49:41
Szerző: pjuan
    Koncertbeszámolók 

A FULL CIRCLE TOUR keretében, 2003-06-18-án hazánkba érkezett a zenekar. Előzenekar nélkül érkeztek, és talán a legérdekesebb felállásban. (nekem csak Trevor Rabin hiányzott, aki az egyik nagy kedvenc gitárosom)





Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



Jon Anderson - ének; Steve Howe - gitár; Chris Squire - basszusgitár; Rick Wakeman - billentyűs hangszerek; Alan White - dob > felállású csapat örök érvényű dalainak minőségéről senkinek nem lehetnek kérdései. Arról, hogy az évek alatt mennyire öregedtek ki a színpadi zenélésből már akadhatnak kérdések, és mivel én elsőként voltam az új Sportarénánkban az épülettel kapcsolatban is lehetnek kérdések.

Elsőként ez utóbbival kezdeném. Nem tudom ki és hogyan, miként tervezte nekünk ezt az űrhajót, de kívülről nagyon design-ésre sikeredett. Az egyetlen pontlevonást azért adhatom, mert az épület környékét nem renoválták teljesen. Azaz az ember megy 300 métert, és eljut a metró megállóig, ahol a szocreál annyira szembeszökő, hogy az ember egyből visszatér a földre: lehet, hogy egy ufo leszállt közénk, de el is fog hagyni minket, felszáll vagy elszáll, és marad a magyar valóság – jutott eszembe, amikor szembesültem a hétköznapok metrólejárata és zöldséges standjával. Az épület készítésének sacc/kb 1 százalékából futotta volna, hogy ezen az érzésemen is változtassanak.

Belül az épület ugyanolyan szépen ufósított, mint kívülről. Ami tűrhetetlen, hogy 1 büfé próbálkozik itatni etetni a népet, tehát venni valamit totálisan lehetetlen, vagy 1 óra sorban idegeskedés. Aztán már csak a terem akusztikájával kellene kezdeni valamit, mert az szintén borzalmasan visszhangos, és a legnagyobb gázokat megoldotta az üzemeltető. Mert különben nagyon kellemes élményt adhat az épület, lehetne benne sok jó koncertet tartani, amiben egyszer lehet hallani a hangokat, és nem kétszer mindet, ahogy most.

Ennyit a rendezésről, meg talán még annyit, hogy a jegyek meglétének ellenőrzését lehetne némileg minimalizálni, mertha kiadunk 7900 forintot egy jegyre, akkor méltán várnánk el, hogy még a seggünket is kinyalja a tisztelt rendezőség, és ne kérje a jegyet úton útfélen, és szóljon az emberre, ha rágyújt az előtérben, vagy pössent a klotyóban, és kezet akar mosni legyen tisztálkodó eszköz, és ne csak a női mosdóban legyen ivó alkalmatosság (hideg vízzel, és ne langyos húggyal).

De ezt a YES koncertet semmi de semmi nem ronthatta el. Még ez a magyarkodásosan elbaszott épület, hangzás és rendezés sem. Kevés zenekar van, aki ilyen hosszú idő alatt sem hal ki. Persze ez a mai felállás már nem fiatal. De minden tag jött is ment is már néhányszor (Jon kivéve, mert az ő hangja nélkül nincs YES), de mégis ez a zenekar, mint banda hihetetlenül magas zeneiséget képvisel.

Valahogy úgy tudnám leginkább leírni a hallottakat, hogy ez egy politikus-zenész-humorista továbbképzés volt. Merthogy a magyar könnyűzene jeles alakjai mellett politikusok és a mi Tivadarunk is jelen volt a koncerten. És az egyetlen pozitív élmény, ami nem színpadról érkezett az az volt, hogy Fodor Gábor is ugyan úgy a büfésorban szívott, mint mi átlagok.

Lehetett mit tanulni tőlük. Egyrészt azt az elképesztő hangszeres tudást, amivel rendelkeznek. Másrészt azt, ahogy egymást engedik játszani. Harmadrészt azt a hangulatot, amit szeretet amivel játszanak. A dalírási képességekről meg ne is beszéljünk.

Az egyedüli tag, akin már érezhető az öregedés az Alan volt, akinek az ütemei már nem a 20 évvel ezelőttiek, amikor is a 83-as lemezen úgy játszott, hogy bekerült a neve a piperés dobozomba. Szóval lassabban, megfontoltabban dobol, ami nem baj, csak el tudnék képzelni más stílust is.

Nekem nem volt eddig a szíven csücske Steve Howe gitáros. Valahogy túljátszotta a hangszerét, és átment az önkifejezés egy erőltetett hangsúlyba. EDDIG így éreztem. De mostantól csak tisztelettel tudok róla írni. Merthogy ezen az estén amit elő bírt adni az egy jazz gitáros és egy komolyzenei hangszeres tudásával előadott nagyzenekari mű volt. Ennek csúcsa egy akusztikus gitáron előadott szóló rész volt, amiben önmagát kísérve játszott elképesztő futamokat. Dallamaival a legnagyobb gitárosokat idézte, amiből kiderült, hogy a saját stílusa a legnagyobbakkal vetekszik. Minden dalban arányosan játszott, nem spilázta túl a szerepét, de olyan egyénien játszik, hogy a legapróbb részletekig kihallani a hangszerét. Frenetikus volt.

Jon Anderson hangja gyakorlatilag a hosszú karrier alatt semmit sem változott. Ugyanaz a magasság, és kifejező erő. És bármilyen furcsa ezen a magasságon is énekelve, hogy soha nem tud hamis lenni, a hangja nem fárad el, és néha olyan erősen énekel, hogy félméterre eltartva magától a mikrofont is tisztán hallható. Én még ilyet nem hallottam. Az érzelemdússág, ami átjön a hangján az pedig olyan melegséget ad a hallgatónak, hogy nyugodtan elmehet egy szívműtétre is, biztosan csak sikeres lehet. Kizárt, hogy ezt hallgatva bármi baja lehet valakinek. A kórusok, amiben ő a legmagasabb pont, olyan tiszták, és mégis hallhatóan élőben előadottak, hogy ebben páratlan a YES.

Chris egy zenebohóc. Ő egy előadóművész. És a többiek laza beállásai és mozdulatlan, koncentrált mozgása mellett egy izgő-mozgó óriásnak tűnik. És meglepő módon, mostanában nem használtan olyan hangerővel és intenzitással játszik, hogy az leírhatatlan. Mellette egy basszus szólót is előadott, amibe később a dob is belépett, ami leírhatatlanul viccesen hatott, miközben a játéka egyéni és pontos volt. Ő egy igazi zenebohóc, aki nagyon szereti amit csinál, és a kórus legfontosabb tagja. Hangja tiszta és alkalmazkodott az évek alatt ahhoz, hogy kiszolgálja a vezérhangot. 20 éve szeretem a játékát, és nagyon nagy élményt ad mindig, amikor csak hallom.

Maradt az ember, aki elbújt a szintihegy mögött. Hosszú szőke haját lobogtatva muzsikál, és mindent tud a hangszerén, amitől hatással lehetett a világ minden progresszív szintisére. Leginkább, mint zenei követő Jordan Rudess-t tudnám kiemelni. Azt hiszem, mostanában minden DT szinti hang egy átgondolt Wakeman koppintás. És ez nem vicc, mert a DT az egyik nagy kedvencem. Elképesztő a hasonlóság hozzáállásban, és szóló stílusban. Csak hát Rick ezt, minimum 35 éve műveli. Nagyon nagy öröm, hogy visszatért a zenekarba, és így láthattuk élőben. Nem játszik mindig előtérben, de amikor megugrik a keze, akkor előjön belőle valami mély komolyzenei tudás, vagy progresszivitás, amitől nyugodtan le lehet írni: ő (nekem) az egyik legnagyobb, ebben a műfajban.

Az egész koncert olyan volt, mint egy komolyzenei előadás a zeneakadémián. Ettől, az elején meg is szeppent a zenekar. Mély csend a zeneművek alatt, aztán óriási taps, és ováció. Mint a legjobb hallgatóság. Odafigyel minden hangra, és amikor tetszik az előadás ezt ki is tudja mutatni. A közönségben természetesen kevés volt a fiatal. Inkább a középkorú, vagy öregecske zeneszeretők jöttek el. Többen ereklyeként őrzött, régebbi koncert pólóban. Öröm volt nézni ezeket az öregedő rajongókat, mégiscsak szeretik itt az emberek a jó zenét?

A műsorukban megjelentek a régi, nagy dalaik, áthangszerelve, modernizált változatban. És nem lógtak ki az új lemez dalai sem ebből a minőségből. A sok klasszikus dal mellé befért egy kis játék a hangokkal, improvizáció. Aminek leírhatatlanul egyedi megszólalása bizonyította, hogy a YES még mindig nagyon kreatív. Bár nem metál, és agresszió sincs bennük egy deka sem. Kár, hogy a Trevor Rabinos időszak teljesen kimaradt, lehetett volna egy kis időutazás oda is. De ezt majd legközelebb. Így is tökéletes volt az este.

Remélhetőleg, ha EU tagok leszünk végérvényesen bekerül budapest a koncert helyek közé, ahova kötelező eljönni a legnagyobb zenekaroknak is. Mi meg mehetünk a jobbnál jobb koncertekre, aminek a következő állomása a King Crimson lesz. Amit szintén nem lehet kihagyni. A YES pedig 100 évig még aktív lehetne. De a korukból adódóan nem lehet tudni, hogy mekkorát vesztett aki nem jött el. Megismételhetetlen este volt ez, amit reméljük még sokszor fognak megismételni.

Forrás: yesworld.com



rovat lapozó


Még, még, még...

Cikkek szövegében utoljára itt említettük: Yes koncer!

kép

Dure - interjú (2017)

2017-06-13 12:05:00




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. október 24. és 2017. november 09. között:









Klipmánia