rockmuzeum.ini.hu

 Menü
· Főoldal
· Archívum
· Enciklopédia
· Hard.Fplanet.hu
· Hosszabb írások
· Impresszum
· Kereső
· MHW dbSearch
· Rovatok
· Szavazógép

 Nap cikke
A legolvasottabb cikk ma:

Royal Blood - How Did We Get So Dark? (2017)

 Látogatottság
Összesen
86512378
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2003. július

 Hang-Súly


 Vásárolj!
Bálint Csaba - Beatinterjúk I.

Majnik László - Barázdák között


 Szabó Krisztián interjú - 1. rész (2016)

Interjúk

Szabó Krisztián a debreceni Pandora's Box zenekar billentyűse. Vele beszélgetünk az alábbiakban arról, hogyan szerette meg a rockzenét, miért lett billentyűs, hogyan került a zenekarba, milyen változásokon ment át a csapat az elmúlt évek-évtizedek során. Krisztián visszafogott, sztárallűröktől mentes, aki tisztán látja a maga és a zenekar helyzetét a nagyvilágban. Érdemes a gondolataira odafigyelni, ha van a közelben egy koncertjük, ott leszűrni a konzekvenciákat. Mindenkinek kellemes olvasást kívánok! - Fiery





Hogyan ismerkedtél meg a rockzenével?

Apukám révén szerettem meg a rockzenét, pedig ő sosem volt muzsikus, viszont óriási rajongó volt. Összejártak még annak idején a barátaikkal szalagos magnót hallgatni a '80-as évek elején, amikor kisgyerek voltam. Apu első számú kedvence a Deep Purple volt már akkor is, általában ez szólt, vagy a Rainbow. Még valamikor a '70-es évek elején hallotta a Jézus Krisztus Szupersztárt, és akkor kiszúrta magának Ian Gillan-t. Nem sokkal később egy ismerőse ment Svédországba, és neki szólt, hogy ha lát valahol olyan lemezt, amin Ian Gillan neve szerepel, akkor abból hozzon neki. Ebben az időben jelent meg az In rock, azt hozta el apámnak. Dupla borítós eredeti kiadás. Ezt egyébként akkoriban a későbbi keresztapám kölcsönkérte tőle, gondolom, hogy villogjon vele egy házibuliban, ahol aztán sikerült összekarcolnia a lemezt. Így 40-45 évvel később, nemrég megvettem apu szülinapjára ajándékba az újrakiadást, úgy láttam örült neki. Egyébként a mai napig óriási lemez, a hard rock egyik alapműve. Anyukám viszont zongorázott és kórusban énekelt, a billentyű-imádat innen is jön.

Hogyan ismerkedtél meg a hangszerrel?

Egy barátunknak volt zongorája, öt vagy hat éves koromban megengedték, hogy nyomkodjam, próbáljak játszani rajta, a Child in time billentyűrészét sikerült lejátszanom, ez volt az első sikerélményem. Egyébként kisgyerekként még fogalmam sem volt róla, hogy a Child in time intrója milyen hangszer, vagy egyáltalán mi az, de egyszerűen olyan hangulata van, ami már akkor megfogott. Az meg, hogy sikerült lepötyögnöm az első három hangot, egyből eldöntötte, hogy csak a zene! Sokáig ének-zene tagozatos iskolába jártam, de ott nem volt külön zongoraoktatás. Akkoriban a Sztárcsinálók volt az ügyeletes kedvenc, egyszer egy tömött buszon énekeltem kb. hat évesen, hogy "Hátam mögött a történelem, sok dicsőség és tengernyi szenny...", mókás lehetett. Egyébként akkor még inkább gitározni akartam, de a zeneiskolába már a felvételi időszak után mentünk be, és gitárszakra nem vettek fel. Emlékszem, nagyon kevés gyereket vettek fel. Maradt nekem a zongora, az egyik karácsonyra kaptam is egy akkoriban jónak számító szintetizátort. Addig gyakorolgattam a suliban, a szomszédban, vagy azoknál a barátaimnál, akiknek volt pianínójuk.

Ezek szerint a Deep Purple volt rád a legnagyobb hatással?

A mai napig ők a példaképeim. Zeneiségben, felkészültségben, szemléletben, mindenben. Egyébként néhány év kimaradt, és akkor fedeztem fel újra a Deep Purple-t, amikor már gimis voltam. Előtte inkább Eddát (az Edda 6 nagy kedvenc, Csillag Endre egy zseni) és Pokolgépet hallgattam. Aztán az egyik barátom mondta első gimnazista korunkban, hogy a rádióban hallott egy számot, ami indult egy gitárral, és ahogy aztán bejött a basszusgitár... Mondtam, nekem ez rémlik, apukámnak mintha ez meglenne, ez volt a Smoke on the water. Mondtam neki, hogy van újabb kazetta is tőlük, ez volt a Perfect Strangers (jugoszláv kiadás, a borítón Perfect Strangl(!)ers felirattal), na ott meg a Knockin' at your backdoor indult úgy, hogy leszakadt az ember feje! Onnantól a többiek az AC/DC és a Guns N' Roses mellett elkezdték a Purple-t is hallgatni. Nem volt nehéz ezek után felfedezni az öregnek a lemezeit, szalagjait, de kazettán is megvettem, amit csak lehetett. A Deep Purple könyvet meg kívülről megtanultam, annyiszor olvastam el.

A Child in time-ot ebben az időszakban már fül alapján kezdtem levenni, visszamentem zongoratanárhoz tanulni, de ott ugye főleg komolyzenét tanul az ember. Mondjuk akkor már megvolt, hogy Jon Lord a Mester, a példakép, tehát lelkesebb voltam ebben az irányban, mint gyerekkoromban. Debrecenben volt akkoriban az August Förster nevű zenekar, ott is klasszikus képzettségű volt a billentyűs, Szilágyi Tomi, nekik volt rendes Hammond orgonájuk, Perjés Petinek meg olyan hangja volt, mint a fiatal Gillannek, szóval őket is sokat hallgattam. Volt egy Karthago-s időszakom is, akkor az Aranyalbumot kívülről tudtam, erre a Kraft Tamás-könyv nyilván rásegített! Láttam a Tátrai Band-et akkoriban, az is óriási csapat volt, Pálvölgyi Géza szintén egy zseni, őt az East-ben is nagyon szerettem, a Rádió Bábel-t szintén rongyosra hallgattam. Volt Marillion-os időszakom, amikor még Fish volt az énekes, hihetetlen szövegeket írt, és az Images and words is nagy hatás volt a Dream Theater-től. Aztán ott később már túl sok volt nekem a bravúroskodás, de Kevin Moore-ral még minden egyensúlyban volt. Ő ugyanaz a szemlélet szerintem, mint Jon Lord, pont annyit mutat, amennyit kell, nem játssza túl, de azért hirtelen csak van benne egy másodpercnyi rész, amit nem tud akárki eljátszani. Bármi is volt, azért mindig a Purple volt a non plus ultra.

Hogyan vetted rá magad, hogy folytasd a tanulást?

A zongoratanárom pár évig oktatott, aztán amikor már nem volt elég, hogy sok Purple mellett 1-2 órát foglalkozom csak a feladott darabokkal, akkor nagyon udvariasan elküldött. Azt mondta, majd akkor menjek vissza, ha tényleg el akarom játszani az ominózus Mozart darabot. Ma már bánom, de akkor engem jobban lekötött a Lazy intrója, vagy a Rainbow Light in the black-jének billentyűszólója, és inkább azokat próbálgattam. Párhuzamosan elmentem az akkor még újdonságnak számító debreceni Rocksuliba, hogy ezt a zenét tanulhassam. Az sem volt haszontalan, mert egyrészt színpadi viselkedést tanultunk, meg hogy mire figyelünk egy zenekarban. Ezt egyébként máshol nem lehetett tanulni. Voltak féléves koncertek, akkor még nem léphetett fel mindenki, a tananyagot lehetett játszani, ha mást akart az ember, akkor azt a teljes tanári kar előtt a fellépést megelőzően el kellett játszani, akik ezt vagy a közönség elé engedték, vagy nem. Az első fellépésünkön a debreceni Csokonai Színházban mi a gitáros barátommal és két ismerőssel eljátszhattuk a Rainbow Kill the king-jét, igaz ének nélkül, mert Debrecenben már akkor se volt könnyű Ronnie James Dio kaliberű hangokat találni. Persze, ha még csak Debrecenben lenne nehéz...

Szóval akkor is tanultam, jártam zeneelmélet órákra, amit ebből tudok, azt ott tanultam. Ebben a masszív két-három évben Deep Purple és Rainbow szólt, ezen kívül csak Jon Lord szólólemezei, vagy ahol ő játszott. Később rájöttem, hogy tanulnom kell, ha ilyeneket akarok normálisan játszani, hát visszamentem egy másik zongoratanárhoz, hogy érdekel most már minden, és tanuljunk! Addigra sajnos már picit késő volt, mert mondta, hogy a jobb kezemmel még bármi lehet, de a bal kezemen érződik az a pár év kihagyás. De a rock billentyűzés nem a balkézről szólt. Nyilván ha sokat foglalkoznék vele, lehetne még valami, de tudom, már sosem leszek versenyzongorista. Ettől függetlenül, elmondtam, hogy mik azok amik érdekelnek, nem feltétlen színpadon eljátszani, de megismerni őket, és tudni, hogy miért azt játssza valaki, mitől működnek egyes darabok évszázadok óta. Bach, Beethoven, Mozart. Később nekem még ehhez jött Eric Satie, manapság Ludovico Einaudi. Egyetemista koromban még zenész akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy Magyarországon ez egy nagyon veszélyes és kiszolgáltatott szakma, ötezerből, ha egy embert érdekel, hogy szól a Hammond vagy sem. Akkoriban már mindenhonnan a Cserháti Pityi által "takonyzenének" nevezett valami ömlött, úgyhogy maradt a polgári foglalkozás és mellette a zene, mint a legfontosabb dolog, de csak komoly hobbiként, vagy annál picit több.

Milyen koncertekre jártál?

Az első nagy koncertem természetesen a Deep Purple volt, '96-ban. A buli több dolog miatt is emlékezetes volt. Életemben először egy légtérben voltam a Mesterrel! Jon Lord ott állt néhány méterre előttem, a színpadon, szinte feldolgozhatatlan élmény volt. Egyszerre ledöbbensz, megőrülsz, meghatódsz, nem is tudom. Sírni tudtam volna, hogy ott van az ember, aki miatt az egészet elkezdtem, akinek a dolgait tanultam, aki a Child in time-ot feljátszotta a többi meghatározó szám mellett. Olyan ez, mint amikor látod, hogy a Beatles előtt sikoltoznak az emberek. Ezt a felfokozott hangulatot akkor érted meg, ha átéled ezt az érzést.

Akkor még alig volt internet, de a koncert előtt megnéztük, hogy a Fireball-al kezdenek, nem a Highway Star-al. Az első sorban üvöltöttem a szöveget, Ian Gillan meg mutatta, hogy fasza. Akkor érzetem, hogy már nem éltem hiába! Egyébként már a negyvenedik másodpercben botrány volt, tudod, akkor még nem telefonnal, hanem fényképezőgéppel fényképeztek az emberek, valaki csinált egy fényképet a zenekarról. Villant a vaku, a biztonsági őr meg odament a fickóhoz és kitépte a fényképezőgépet a kezéből, a filmet kiszakította, aztán eldobta. Ian meg észrevette és szólt, hogy hé haver! De a faszi nem figyelt, erre Gillan hozzádobta a piáját, azt sem vette észre. Vörös függöny le, a második versszakban abbahagyta az éneklést, azt ordította a mikrofonba, hogy "Fuck you Jack!", fogta a mikrofonállványt és hátba dobta az embert, az megfordult, hogy mi van, Ian meg a zsinórnál fogva a mikrofonnal ütötte az ember fejét, meg mutatta, hogy vigyék ki ezt a barmot onnan, addig ő nem énekel! Én meg ott álltam 18 évesen, életem első Purple koncertjén, hogy botrány van. Jon Lord meg közben nyomta az orgonaszólót! Valahol van egy bootlegem is a buliról. Utána még komolyabban kezdtem venni a zenélést. Járkáltam koncertekre, Genesis, ELP '97-ben, Joe Cocker, Purple a Kisstadionban '98-ban, hogy csak a legmeghatározóbbakat említsem.

Voltak akkoriban még jam session-ök Debrecenben, olyan vendégeket hívtak meg, mint Csillag Endre, Retzler Péter, Hirlemann Bertalan, Németh Gábor, ilyenkor jammeltek együtt. Amikor látja és hallja az ember Csillag Endrét két méterről gitározni, vagy, hogy Retzler miket szólózik, akkor elgondolkodik, hogy ő ehhez képest hol is van. Egyszer akkoriban buliztunk is Csillag Endrével (ő már nem hiszem, hogy emlékszik ezekre a debreceni bulikra), én folyamatosan arról kérdeztem, hogy milyen volt a Purple előtt játszani 1987-ben, meg hogy beszélt-e valamelyikükkel. Erre mindig mondott 3-4 mondatot, aztán történelmi dolgokról beszélt. Mondjuk, ma már tudom, hogy miért mondta akkor, hogy addig éljünk, amíg huszonévesek vagyunk, mert utána nagyon rohan az idő...

Miért éppen Jon Lord?

Több dolog miatt. Egyrészt ahogy a zenéhez viszonyult: amit mutat, az nincs túlbonyolítva, nincs túljátszva, de mondjuk, úgy úgysem tudod eljátszani. Valami mindig van benne, amitől 98%-ban meg lehet tanulni, de az a 2% majdnem mindenkinél hiányozni fog. A hangokat le lehet szedni, de azt a precizitást, pontosságot, ahogy ezt Ő eljátszotta... Egy interjúban mondta is, hogy muszáj volt ritmus-billentyűznie, mert Blackmore nem szeretett ritmusgitározni a számokban, viszont valakinek kellett azt is. Hallgasd meg például a Hush elejét! Halálpontosan ritmizál az orgonán. Na, az összes feldolgozásnál rögtön kiszúrod, hogy össze-vissza inog mindenki, már nem olyan. Don Airey nyilván tudja ugyanezt hozni. Egyszer felkerült a youtube-ra egy anyag, hogy az eredeti Hush-sávokat külön-külön meg lehet hallgatni, benne a billentyűt is.

Minden hang stimmelt, de valahogy pontatlannak tűnt az egész. Nem annyira, de nem is volt óramű pontosságú. Néhány nap múlva Jon Lord a saját oldalán tett közzé egy közleményt, hogy bár nem szeretné túlértékelni saját magát, de azért ezt ő pontosabban játszotta fel, tehát senki ne dőljön be, ez hamisítvány! A másik, hogy Blackmore mellett mindvégig egyenrangú hangszerként sikerült tartania az orgonát, mind megszólalásban (amiről külön cikket lehetne írni), mind a szólók tekintetében. Ha már szólók: amikor Jon Lord belekezdett, akkor az mindig nagyot szólt, minden szólója úgy indult, hogy arra mindenki rögtön odafigyelt. Ráadásul minden este mást játszott. Nem kicsit, hanem nagyon mást, és mindegyik hihetetlen jó volt. Nála a billentyű tényleg egyenrangú lett a gitárral. Személyesen sajnos nem találkoztam vele, de tudom, hogy mindemellett egy úriember is volt.

Holnap a Pandora's Box időszakkal folytatjuk...

Készítette: Fiery




 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Interjúk
· Szerkesztette: Fiery


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Interjúk:
Interjú Szaszával és Matyival, a Sex Action tagjaival...


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat






Impresszum! E-mail: nekünk


A Rock Klub weboldalai PHP4 nyelven íródtak, PHP-Nuke szabadon felhasználható
Web portál rendszer segítségével, amely a GNU/GPL licence alatt áll.


PHP-Nuke Copyright © 2004 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.45 Seconds