rockmuzeum.ini.hu

 Menü
· Főoldal
· Archívum
· Enciklopédia
· Hard.Fplanet.hu
· Hosszabb írások
· Impresszum
· Kereső
· MHW dbSearch
· Rovatok
· Szavazógép

 Nap cikke
A legolvasottabb cikk ma:

Essence of Datum - Nevermore (2017)

 Látogatottság
Összesen
88354846
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2003. július

 Hang-Súly


 Vásárolj!
Bálint Csaba - Beatinterjúk I.

Majnik László - Barázdák között


 Flautner István György - interjú (2016)

Interjúk

Flautner István a Fortuna, a Premier és a Scampolo billentyűs énekese volt. Több rádiós és kislemez felvételen is szerepel. Ízes beat-visszaemlékezést rögzítettünk.











Nehéz dolog összefoglalni, lehetőleg röviden azt a sok szépet, amit a zene adott nekem az életemben. Rákospalotán nőttem fel, kertes házban, ami azt jelentette, hogy nyugodtan zenélhettünk, a szomszéd nem zörgött át. Zenei indíttatásom leginkább az volt, hogy Édesanyám szépen hegedült és énekelt, kapásból tercelt bármilyen dallamra, édesapám inkább csak a templomban eresztette ki a hangját, én pedig hatévesen lejátszottam nővérem zongora leckéjét. Mivel '45-ben születtem, szüleim a háború után is a polgári hagyományt folytatva magán zongoratanárhoz járattak. Szerettem zongorázni, de utáltam az órákat, mert ha félreütöttem, a tanárnő a kezemre csapott.

Legszívesebben slágereket játszottam, majd nyolc évnyi klasszikus zenetanulás után kerültem Kovács Babyhoz, aki tánczenére okított. Nagy öröm volt, hogy a vasárnapi ebédek után együtt zenéltünk Édesanyámmal, Bátyámmal, aki hegedülni tanult, és zongorázó Nővéremmel. Aztán gimnazistaként váratlanul belecsöppentem a zene közepébe, mivel egy zongoristát behívtak katonának, kerestek valakit a zenekarba. A beat korszak indulását leginkább vállalatok segítették, mert próbahelyet, fellépési lehetőségeket biztosítottak dolgozóik szórakozása érdekében. Mi a közeli Duclos Bányagépgyárban próbáltunk, a gyárról neveztek el minket, mint a gyár zenekara, így indultunk a Ki Mit Tud?-on, ahol például a Flottila zenekerral kerültünk össze, amely Judy "tengerész" gitározásától lett ismert.

Merczel András volt a dobos, Hölgye László gimis évfolyamtársam szaxofonozott, a két gitáros nevére nem emlékszem, mert hamar kicserélődtek, egyikük katona lett, másikuk elmaradt a zenekartól, mert nem akart próbálni, csak a jó fülére hagyatkozott. Klubesteken, szalagavatókon játszottunk, például Szörényi Levente gimijében is, a Könyvesben. Talán erről a buliról maradt egy fényképem, a dobnál Merczel András, akivel később a Scampolóban játszottam ismét együtt. Látszik a képen a technikai "fölény", egy mini hangszórós doboz, amit ma már el se tudok magyarázni a gyerekeimnek, hogy milyen volt akkoriban a művházi Beag erősítés, mikor még magnónk sem volt. Akkortájt talán csak volt "kulákoknak", vagy "maszekok" gyerekeinek lehetett magnójuk, mert annyira új és drága volt ez a technika.

A zenekaroknál nagy volt a fluktuáció, főként a katonaság, a továbbtanulás, meg a pénz miatt, a "vegyük már be, mert van cucca" indok alapján. Nem egy zenekar oszlott fel azért, mert a tehetséges, ámde többnyire csóró zenész nem tudta elviselni a pénzükért befogadott "fakezűeket", botfülűeket, ritmusérzéketleneket a környezetében, persze volt kivétel. Aztán személycserék után a Tóth Tánciskolába kerültünk a Nagykörútra. Kicsit avitt volt ugyan a berendezés, a szocializmusban ez nem volt komilfó. A tánciskola a múlt rendszer részének számított, ennek ellenére nagyon jó közönség volt.

Össztáncokon játszottunk, zsebpénznek jól jött a tanulmányaim mellett, lehetett rá számítani és próbálhattunk. Közel volt hozzá a körúti Erzsébet, meg az Ádám Söröző az Andrássy úton, ahol a zenekarok leginkább találkoztak, mivel bulik után a "stenkert", a feldobottságot, ami kellett a színpadhoz, ott "eresztették le", hogy hazaérve aludni tudjanak. A lelki tehermentesítés egyik formája az volt, hogy az éttermi asztalhoz ülve az elsők észrevétlenül lecsavarták a só, a paprika, a borsszórók tetejét, s aki először használta valamelyiket, rögtön egy üvegnyit önthetett az ételére. A hangos röhögések asztalonként jelezték, "jó vicc vót". Ezek az asztalok közben "chateltek" egymás közt, így mindig tudtuk, mi történt aznap a különböző bulikon, ki hová igazolt át, vagy keres másik zenekart.

Aztán katonai bevonulás, tanulmányi akadályok miatt megszűntünk, én pedig a dobossal beolvadtam a tánciskolába kerülő Fortuna együttesbe 1965 körül, akik kezdetben idegenkedve néztek rám, mivel felesleges volt a három gitár mellé a zongora. Ugyanis ekkorra már a szaxofonosok, zongoristák kimentek a divatból, kikerültek a zenekarokból, forrongó időszak volt. Ahogy az 1954-es vesztett foci világbajnokság után kitört a "focialista forradalom", hasonlóképpen a hatvanas évek elején kitört a beat-forradalom. A Beat-les fordította fel hirtelen a világot, soha nem hallott dinamikájú és dallamú zenéjükkel, polgárpukkasztó megjelenésükkel. Azonnal ad acta tette a fiatalság a hegemón olasz zenét. Tarolt a három gitár.

Az én nemzedékem leginkább jégtánc gálaműsorok televíziós közvetítéseiben találkozott ezzel a zenével először, ha történetesen valamelyik koris beat zenére táncolt, mert csak így tudott beszivárogni a tiltott nyugati "szenny" a vasfüggönyön keresztül. Központi program szerint, ettől meg kellett védeni a magyar ifjúságot. Persze, az iskolákban, a munkahelyeken a fiatalok ebből tudták meg, eljött a "megváltó", s a sistergéssel zavart frekvenciákon hallgatták a Szabad Európa, vagy a Luxemburg Rádiót, ahol megszólaltak ezek a zenék.

A Fortunában Ölvedi Robi volt a gitáros, fantasztikus dalokat írt, de sajnos "becsajozott" és korán abbahagyta a zenélést. Dalaiból néhányat később a rádióban rögzítettünk, de már nélküle. Robi és Reményi Károly "Pipa" basszusgitárosunk szomszédok voltak Radics Bélával, gyakran utaztunk együtt hazafelé az éjszakai villamoson, mint a "lázas ifjúság" részvényesei.

Hogy jutottatok el a magyar dalok írásához?

Akkoriban még nem volt igazán divatos a magyar zene, mivel nehéz énekelni magyarul, nem hasonlít az angol dalok lágyságához. Nálunk viszont ez nem volt kérdés, mint mondtam, Robi nagyon jó dalokat írt, természetes volt, hogy játszottuk a számait, de például francia népdalt is feldolgoztunk magyarul, amely elég csöpögős volt ugyan, de ezen biztosan fognak sírni a lányok - gondoltuk. Mikor bemutattuk, többen is sírva fakadtak, tehát volt rá kereslet. Ezek befolyásoltak minket a számok válogatásában, ezért az Indián szerelmi dal-t is játszottuk, meg hasonlókat. Két-három szólamban énekeltünk, de legalább kettőben... mert két mikrofonunk volt, az emlékezetem szerint. Kihasználtuk azt is, hogy a közönség között elég sok exhibicionista volt, akiket felengedtünk énekelni velünk a színpadra rock and rollokat. Gyakran egymást lökdösték, hogy "most már én jövök". Feltaláltuk az élő karaoke-t. Ez is a "lázas ifjúság" része volt.

Hangszervásárlás?

Nehéz kérdés. Édesapám egy vasárnapi ebédnél idegesen felugrott és sétálni kezdett, amikor azt ecseteltem, hogy egy zenekari felszerelés tízezer forintba is belekerülhet. "Tudod, te, mennyi az?" - kérdezte. A Tánciskolában volt zongora, meg játszottam melodikán, amit nagy slágerekben is lehetett hallani. Akkoriban az volt a jó zenekari hangzás, ha azt adtuk vissza, amit a lemezen lehetett hallani. Ez alapján választott a közönség zenekart. Egyesek rockot játszottak, mi inkább dallamos beat-et.

Mikor Ölvedi és Reményi kiszállt, átalakult a Fortuna, elhagytuk a tánciskolát, hogy legyen időnk másutt is fellépni. Vasárnaponként a Jókai Klub lett a klubunk, hétköznap a Kossuth Nyomda klubja, meg a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalat Rákóczi úti, modern székházának nagyterme. Nyomdász barátaink különleges grafikákkal készítettek plakátokat, meghívókat.

Mivel a zenekarban nem volt gond a kottaolvasás, elkezdett foglalkoztatni minket az ORI (Országos Rendező Iroda) is. Kísértük Koóst, Harangozót, Kordát, Kovács Józsefet, de szinte minden népszerű énekest, még a kezdő Hofi Gézát is. Hofi humorától folyt a könnyem minden alkalommal, s mivel akkor még alapvetően a zenén keresztül humorizált, zenei előadókat parodizált, nem volt könnyű könnyek között olvasni a kottát.

Az énekesek hozták magukkal a kottájukat, de gyakran igényesen pirossal voltak írva az akkordok. Amikor felgyúltak a piros-sárga fények a színpadon, már nem láttál semmit belőlük, eltűnt az írás. Párszor leizzadtam ilyen helyzetben. Természetesen szereztünk ORI csoportos működési engedélyt is, többször is, mellette az OSZK Stúdiójának hallgatója is voltam zongora szakon. Cholnoky Péter volt a gitáros, Domby Pál a basszusgitáros, Hamrán Aurél dobolt, Tóth Éva énekelt, jómagam zongoráztam, énekeltem.

Visszatérve a hangszer vásárlásra, szörnyű zongorákkal találkoztam az ország különböző tájain, szükségessé vált egy önálló hangszer, vettem hát egy "csodás" NDK Matador elektromos orgonát. Mint sok más zenész, én is OTP kölcsönre vettem, nehezen törlesztettem. Ez olyan "komoly" hangszer volt, amely lapos elemmel működött, tehát mindig kellett, hogy legyen nálad pár tartalék, továbbá ha hidegből bevitted melegbe, akkor elhangolódott. Olyankor játék közben felcsaptam az orgona tetejét és egy kis csavarhúzóval hangoltam (nyááá-nyuuu), miközben bal kézzel kísértem a színpadon tovább a számot, az énekest, s megpróbáltam kihagyni az akkordból az elhangolódott hangokat.

Nyugati - dallamos - slágerek, meg saját dalok mellett szívesen játszottuk a Néger zongorista dalát, Máté Péter szerzeményét is, amit éppen most láttál a régi kottafüzetemben, mert szerettem a számait. A nyugati dalokat persze fonetikusan leírt szövegből énekelték kezdetben sokan, nekem is megmaradt egyik-másik leírás, ma már megmosolyogtató, de hát én oroszul és latinul tanultam. Akkoriban talán csak Fenyő Miki tudott a mezőnyben angolul, mert kint élt egy ideig. De szerencsére az új Fortuna tagok között már volt aki angol mellett több nyelven beszélt, aztán barátnőm bekerült az egyetem angol szakára, nagyot lépett kiejtésben előre az együttes, vagyis én, mivel leginkább én énekeltem. Időnként improvizáltunk is, mint sok más zenekar, mert a több órás koncertekre nem volt mindig elég a repertoár, amelyekből aztán dalok születtek. Ja, játszottunk az Ifiparkban is.

Kissé átalakultunk ismét, egyetemi tanulmányok akadályoztatása miatt, majd mi voltunk az Eszperantó Táncdalfesztivál kísérő zenekara az elődöntők során. 60-80 izgatott énekest kísérni komoly erőpróba volt. Akkoriban Klement György szaxizott, Horváth Ernő gitározott, Domby Pál basszusozott, Hamrán Aurél dobolt mellettem.

Hogyan alakultak át a zenekarok?

Így, ahogy már említettem, egyeseket a szülők tiltottak el a zenéléstől, hogy teljesíteni tudjanak az egyetemen, másokat a katonaság szippantott be. Nekem pedig porcleválásom volt, ami akkoriban katonai mentességet jelentett, de belgyógyász unokatestvérem, sebész bátyám, s katonai ismeretségem segített, hogy biztosan ne legyek katona. Sorozási időszakban nem egy ismerősöm gőzfürdőbe járt fogyni, hogy súlya miatt alkalmatlan legyen legalább egy évig. Új tagok úgy kerültek be, hogy mindig valaki ismert valakit, s szólt neki, vagyis "interjúztatta" mai szóval, aztán frigyre léptünk. Így például a Fortuna esetében Domby Pál például a barátnőm osztálytársa volt a Közgáz Technikumban, akinek gyerekkori barátja volt Cholnoky Péter, s egy szomszédom ajánlotta Tóth Évát énekesnőnek.

Közben én már tanítani kezdtem, munka mellett zenéltem, s közben tovább is tanultam főiskolán, majd egyetemen. Például egy főiskolára jártam Cseh Tamással, ahol a kollégiumban a festményeit is csodáltuk. A tanárok álláspontja az volt, hogy fiúk csak azért vannak ott, hogy ne legyenek katonák, ennek ellenére mindhárman tanítottunk is a későbbiekben, jómagam a nyugdíjba menetelemig.

Stúdiófelvételek?

Nagy Kati (?) énekes kért meg minket először, hogy hangszereljük és vegyünk fel vele egy dalt, amellyel be is került egy jugoszláviai (dubrovniki?) fesztiválra. Először tapasztaltuk meg, milyen nehéz a stúdiózás. A körúti Saját hangja, vigye haza stúdióban vettünk fel dalokat. Később pedig szerencsések voltunk azzal együtt, hogy nem voltak protekciós kapcsolataink, mert például kijutottunk Krakkóba, a Krakkowia Szálloda megnyitó szilveszteri ünnepségeire. Felléptünk a híres krakkói jazzklubban és a helyi rádió is meghívott minket felvételeket készíteni, ahol nagyon megnézték a Selmer cuccainkat, mivel akkoriban még nem láttak olyat. (Az orgonámra valamiért nem voltak kíváncsiak.)

Aztán kaptunk egy jugoszláviai szerződést három hónapra, de úgy éreztem pedagógusként, hogy nem hagyhatom ott a gyerekeket tanév közben, nem lenne jó nekik a váltás, s hosszú gondolkodás után nemet mondtam. A többiek pedig kimentek Géczi Zsolt zongoristával. Hamrán Aurél és Domby Pali később tovább is mentek Kanada felé, azóta is ott élnek (és virulnak).

Egyedül maradtam. Egy újpesti dobossal, Engelman Istvánnal játszottam már korábban együtt, aki akkoriban Máté Péterrel zenélt egy évig, mert dobosukat ennyi időre vitték katonának. Mindketten éppen zenekar nélkül maradtunk, kerestünk hát egy basszusgitárost. Én megkérdeztem Cseh Tamást, de már kezdett alakulni a világa, aztán megkérdeztük Som Lajost, de előrehaladottan tárgyalt talán a Túzkerékről. Zdroba Dani tehetséges basszusgitáros showman a közelünkben lakott, így alkottunk vele zenekart, ez lett a Premier Trió. A Premier nevet azért választottuk, mert nemzetközi hangzású volt, de talán a dobszerelés neve ihletett meg minket?

Sajnos erről a felállásról nem maradt fotóm. Engelman akkoriban éppen vegyésztechnikusi képzettsége szerint puderfejlesztési foglalkozást űzött egy maszeknál, hogy ne legyen közveszélyes munkakerülő, KMK-s, valami legyen beírva a "személyazonotosságijába". Voltunk Balatonszemesen az amatör zenekarok táborában, majd beneveztünk a Salgótarjáni Amatőr Könnyűzenei Fesztiválra, ahol többek között a Kex, Zégé is indult. Zdroba Dani a budapesti fordulón való továbbjutás után jelentette be, hogy elmegy a Liversingbe.

Ezen a nyáron ugyanis egy helyen laktunk a (nyár végére feloszlott) Liversinggel, Demjén Rózsival, Merczel Andrással, Pataki Lacival, Szendrődi Zsolttal, Vas Laci (!) technikussal és a többiekkel, Horváth Vilmos (?), Karda Beáta énekesekkel, Keresztes Tibor, alias Cintula műsorvezetővel Balatonföldváron, az Express táborban. Mi ott zenéltünk esténként nemzetközi közönségnek, a Liversing pedig a Siófokról induló zenés sétahajón lépett fel. A táborban Gazda István (történész) volt az egyik szervező, sok más egyetemista, sőt egyetemi tanársegéd, újságíró gyakornok mellett. Jó nyár, jó csapat volt.

Közben jött a táncdalfesztivál, ahol a Liversing Nagy Évát és Mátray Zsuzsát kísérte, azokon az estéken mi helyettesítettük őket a sétahajón. Cintulával betanultunk 3-4 új számot, például a Simon Says-t, s talán először és utoljára énekelt akkor Cintula, de jó poén volt a közönségnek, amelyet még a nyár végén, a budapesti Hotel Ifjúságban is megismételtünk egy héten át. Zdroba helyére Jeney Ferenc szállt be a Futuramából, illetve Várkonyi Gyula közlekedésmérnök került hozzánk énekelni, akivel az Eszperantó fesztiválon ismerkedtünk meg.

Akkor nyílt meg a Műszaki Egyetem E-Klubja, az első egyetemi klub, amelynek alapító zenekara lettünk. Az emeleti nagyszínpadon az Atlas Együttes játszott, de időnként mi is koncerteztünk ott, a földszinti (akkor még szokatlan) gyertyafényes bárban pedig mi, a Premier zenéltünk. A nyugati slágerek mellett, továbbra is énekeltünk magyar számokat. Kedvencünk volt például az Olympia Együttes dala, a Gárdista, amelyet Szabó Misi - emlékezetem szerint - a szovjet himnusz akkordmenetére írt. (Szajuz nye rusimij reszpublik szvabodnyi.) Szombatonként az E-Klubban, vasárnaponként a szomszédos műegyetemi Schönhertz Kollégiumban játszottunk a Máté-Klubban.

Mi a lenti klubhelyiségben, Péter a Phönix Együttessel fent játszott, ahol szintén koncerteztünk mi is, de gyakran lejött hozzánk jammelni. Például imádta a Georgia on my MindSunny-t, Yesterday-t játszani. Az én hangom is kicsit hasonló volt, egyszer lejött, mondta viccesen, "b*zd meg, azt hittem, én éneklem"! Ma is imádom a Mért félsz, míg engem látsz című akkoriban írt dalát. Halála előtt is kapcsolatban voltunk, mert Dorka lányát abba az iskolába íratta be 1984-ben, ahol igazgató voltam. Halála előtt két nappal az irodában arról beszéltünk, hogy durván fogyókúrázik, de figyelmeztettem, ne tegye orvosi felügyelet nélkül. Nem evett már pár napja... Hát, ilyen volt a "lázas ifjúság".

Salgótarjánban kaptatok valamilyen díjat?

Salgótarjánban arany... eret kaptunk egy üvegpohárral, amit a vitrinemben őrzök (de átadom a Múzeumnak az Ennyi év után c. kislemezzel együtt). Arany diplomát kaptunk. Rimszkij Korszakov Dongójának feldolgozásával, magyar számok éneklésével indultunk trióként és elismerésképpen a tévéhíradóban élőben kellett eljátszanunk a Dongót. Sokat nyomott a latban a klasszikus feldolgozás. De Szovjetunió-beli utazást is nyert a triónk, mivel államvizsgáztam oroszból, versenyprogramunkban oroszul is énekeltem egy számot, amit nem sokan vállaltak. (Talán csak mi?) Volt egy ilyen szovjet vonala is ennek az amatőr fesztiválnak, a Szovjetunióból is jöttek fellépők, s volt egy szovjet különdíj. Így aztán legalább megnézhettük Moszkva, Szentpétervár híres látnivalóit tíz nap alatt, a szintén díjazott Kovács Ferenc énekessel együtt. Felléphettünk, többek között a Felszabadult Munka Gyárában, a szokatlan név megmaradt bennem, s jó alaposan összekevertük a dekadens nyugati beat érzést a vodkával, a jelvényekkel, meg a szocreállal...

Legfontosabb azonban az volt, hogy a Trió négy óra időt is kapott a rádió legkorszerűbb Nyolcas stúdiójában. "Nyócc" sáv volt, s négy óra! Érted? Tudod, mire elég ez a stúdióban tapasztalatlan embereknek? Hogy kitöltsd az ajándék piát a zenei rendezőnek, stúdiósoknak, hogy beálljanak a hangszínekkel, hangerőkkel, egyebekkel. Ennek ellenére két számot sikerült felvenni, a Főúr egy üveg whisky-t és a Csak egy percet. Még Z-sítették is a dalokat, ami nagy szó volt, sok műsorában játszotta a rádió. A számok beváltak, sikeresek lettek, ismét behívtak minket, s akkor vettük fel 1970-ben az Ennyi év utánt a Vári ikrek és Várkonyi Gyula énekesünk kórusával, valamint az Egyszer elmúlik minden című Ölvedi Robi, volt zenésztársam szerzeményeit Fülöp Ervin (Atlasz) szaxofonozásával.

Tekintettel arra, hogy Trió formációban hárman nyertük a felvételi lehetőségeket Salgótarjánban, én énekeltem valamennyi számot, de mivel a Trió mellett volt külön énekes, Várkonyi Gyula, aki önállóan indult az énekesi versenyen Salgótarjánban, így aztán mindenütt tévesen Őt tüntették fel énekesként helyettem, ami ugyan nem zavart, nem vagyok hiú, de még gyermekeim előtt is magyarázkodnom kell az utókornak, a mai napig. És ekkor jött egy finn impresszárió, meghallgatta a Triót és ajánlott pár hónap szerződést hármunknak Finnországba, amiből két és fél év lett, bár csak egy évet terveztünk, hogy jobb hangszereket vegyünk, s hazatérjünk. Visszatekintve ez a kiutazás a zenekar szempontjából nem volt szerencsés, mert a rádió játszotta a dalainkat, közben az Ennyi év után a sikerre való tekintettel kislemezen is megjelent, de nem voltunk itthon, elmaradt a folytatás, a megerősítés. Persze személyileg, pénzügyileg jó döntés volt, de új felvételek már nem születtek. Az egyik szemem sír...

Elvarázsolt minket a csodálatos Finnország, az építészet, a stílus, a táj, a nyugalom, a szauna, a minőség, a barátságosság, meg egyebek. A szocializmusból kiszabadulva beestünk a kapitalizmusba. Aztán Jeney Feri belenézett egy finn szőke szemébe, megnősült, ott is maradt, most is Helsinkiben él, festőművész. Majd Németország nagyvárosaiban zenéltünk, Albert Gábor váltotta Jeney Ferit. Németországban pedig Engelman István nősült meg, ma is ott él "Münkenban", én meg hazajöttem 1972-ben. Újra tanítani kezdtem, de a zenélést is folytattam, mert Merczel András hívott a Scampolóba. Vigyázó László volt a basszusgitáros és Bontovits Kati csodálatos hangjával volt az énekes. Jó zenét csináltunk, a közönség nem csupán táncolni járt hozzánk, hanem hallgatni is minket.

'73-ban váratlanul mi voltunk az Omega előzenekara egy országos turnén, mert stílusunk eltérő volt. A Made In Hungary-n is felléptünk a Nem tudom miért című Tomsits dallal, aki velünk együtt lépett fel a székesfehérvári Színházban, kongázott. A számot kislemezen is kiadták 1974-ben, a másik oldalon a Syrius Sápadt fényű ablakával. A szám hangszerelésénél a Yamaha orgonám elektronikusabb hangjaira építettem elsősorban. Ott lett sláger a Csöngess be hozzám jóbarát c. Generál dal.

A Dagály utcában lévő családias művházban volt klubunk vasárnaponként, szombaton pedig a klasszikus Eötvös Hordóban játszottunk. Szerzeményeinket engedélyeztettük a Sanzon Bizottsággal, némelyiket visszadobták, mert az szerepelt például Merczel szövegében, hogy "...rabszolga vagy, s a gazdád az úr". A rádió leginkább a Ne vedd el tőlem ezt az éjszakát című vele közös szerzeményemet játszotta akkoriban Kati énekével. Persze a rádióújságok tévesen Flautner András zeneszerzőnek neveztek, talán Merczel András szövegíróra való asszociálással.

1974-ben ismét külföldre mentem, mert első gyerekem megszületett, beszálltam egy épülő társasházba, kellett a pénz. Csak úgy titokban mondom el "ennyi év után", külföldön (!) Metró Együttes néven zenéltünk, mivel Fecó és Zorán kint játszottak, de nem tetszett nekik, hazajöttek. Én kerültem Balázs Fecó helyére. Bánk Sándor volt a gitáros, Németh Dezső a basszusgitáros, Fehér Lajos (Syrius) a dobos, Angyal József (Non Stop) pedig csodálatosan hegedült, szakszizott, fuvolázott, énekelt.

Élmény volt velük játszani. "Alkalmas" (Angyal J.) bármilyen hangszert fogott a kezébe, csodásan szólaltatta meg, zseniális volt (ma is az). Fehér Lajos dobolása élményt jelentett. Két és fél évet jártuk Norvégia, Németország, Ausztria, Svájc szép helyeit, aztán én végleg visszajöttem, mert második gyermekem is megszületett. Fogarasi János váltott, a zenekar még egy ideig folytatta az útját, majd szétszéledt. Németh Dezső, Bánk Sanyi és Angyal Józsi azóta is külföldön él (éli a világát).

Nekem a gyerekek, a család, a tanítás, tanulás kitöltötte az életemet. Abbahagytam az aktív zenélést, de írtam zenéket a gyerekeimnek, iskolai és egyéb alkalmakra. Második házasságomban három gyermekem született, így hát a dalok jó részét továbbra is nekik írtam, a gyerekeimnek, amelyekből mostanában zenés színdarabot állítottam össze Az én Nagyim címmel. Talán elnyerhetek vele valamilyen pályázatot, hogy bemutathassam. Feleségem is, aki szintén aktívan énekelt korábban, támogatott, ösztönzött dalok írására. Szerzeményeim vele közös előadásban '92-ben jelentek meg kazettán (akkor már nem volt bakelit lemez, de még nem volt CD), Messze az ég, messze a föld címmel. Később a Hófehér karácsony éj című közös CD-nk reklám hiányában is elég sok családhoz eljutott, több száz család hallgatja a karácsonyi gyertyagyújtásnál is, mint mondták nekem. Közben voltam iskolaigazgató, az Oktatási Minisztériumban dolgoztam, a XI. kerület oktatási-, egészségügyi-, kulturális-, sport ügyeit irányítottam éveken át, de mit tehetek, "Egyszer elmúlik minden". Az élet megszelídül, ahogy a kemény beat is az évek során hasonlatossá vált a táncdalokhoz.

Hogy emlékszel a beatkorszakra?

Szerencsésnek érzem magam, hogy oly' korban voltam fiatal, amikor történt valami. (Na, nem csak '56-ra gondolok). A fiatalság elhatárolódott a szülei, nagyszülei életérzésétől. A szülők, nagyszülők pedig mégis szerették az új zenét. A beat olyan közösségi élményt teremtett, mint azóta se semmi. Fontos volt, ki, hol lép fel, milyen számot játszik, milyen a felszerelés, néhol pedig az, milyen a közönsége. A "Viába" (Danuviába) "bunkók" jártak (bocs!), a verekedésekről lett híres, egyetemi klubba pedig azért is jöttek a lányok, hogy diplomás férjet szerezzenek. Most talán a foci EB drukker jelensége hasonlított arra a hihetetlen lelkesedésre, ami a beatkorszakban mindennapos volt.

Egy élményt még hadd osszak meg. Egy hatvanas évek közepi vasárnapi napon kiderült, hogy az Atlantis együttes várhatóan késni fog a csepeli stadionban tartandó koncertjükről, mivel vidékről nem érnek vissza. Az ORI kitalálta, hogy játsszunk a megérkezésükig, de én ekkor a többiekkel ellentétben nem voltam Pesten, s nem tudták merre keressenek, csak sejtették. Bátyáméknál Széplakon nyaraltam, ahonnan elindultunk Lellére ismerősökhöz, közben megálltunk Földváron egy fagyira és láttuk, hogy a földvári sétányon a fák végig voltak szurkálva cetlikkel, hogy aki tud, értesítsen engem, ma este Csepelre kell mennem zenélni. Motorral pont felértem a koncertre. Ez is a lázas ifjúság része volt. Ilyen volt az én beat korszakom, a lázas beat legenda.


Bálint Csaba (2016.07.13.)
rockmuzeum.ini.hu




 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Interjúk
· Szerkesztette: bcsaba


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Interjúk:
Interjú Szaszával és Matyival, a Sex Action tagjaival...


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat






Impresszum! E-mail: nekünk


A Rock Klub weboldalai PHP4 nyelven íródtak, PHP-Nuke szabadon felhasználható
Web portál rendszer segítségével, amely a GNU/GPL licence alatt áll.


PHP-Nuke Copyright © 2004 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.44 Seconds