rockmuzeum.ini.hu

 Menü
· Főoldal
· Archívum
· Enciklopédia
· Hard.Fplanet.hu
· Hosszabb írások
· Impresszum
· Kereső
· MHW dbSearch
· Rovatok
· Szavazógép

 Nap cikke
A legolvasottabb cikk ma:

House of Lords - Saint of the Lost Souls (2017)

 Látogatottság
Összesen
83492045
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2003. július

 Hang-Súly


 Beatinterjúk I.


 divideD - interjú (2016)

Interjúk

Üdv Nektek a passzio.hu-n! Azt hiszem, az augusztusi Arch Enemy koncert óta már nem igazán van olyan metálos berkekben, aki ne ismerné a neveteket, úgyhogy csapjunk is bele. Belmont, mi a helyzet a Kárhozattal? Viccen kívül, az elmúlt 10 évben már több műfajban kipróbáltad magad, miként emlékszel vissza az első szárnypróbálgatásokra?

Belmont: Üdv, passzio.hu! Igen, egyszer volt, hol nem volt a Kárhozat zenekar... Pont a napokban hallgattam újra az első anyagainkat, amikor a 2000-es évek demóit és underground lemezeit porolgattam, és hát bakker, nem tudtam eldönteni, hogy örüljünk annak, hogy lecseszés nélkül el tudtunk tűnni, vagy csináljunk egy reuniont... Néha hiányzik az a fajta optimizmus, ami ott uralkodott, a zenénk faék egyszerűségével. Persze az utóbbi tíz év próbálkozásai ékesen megmutatták, hogy nem tudok nyugodtan a seggemen ülni egy stílusban, amennyire szeretem a grindtól a heavyig a metal és hard rock árnyalatait, annyiféle próbálkozást is számlálhatok alsó hangon...



A Kárhozat trükkös volt. Emlékszem, mikor a basszerünk, Ales felvázolta az ötletet, szinte naponta csaptam a homlokomhoz, hogy ennyire egyértelmű névvel metal zenekar, hogy hogy nem létezett a '80-as években. Amikor először feltűntünk a pesti klubokban, jó pár ember hitte azt, hogy ez valamiféle reunion. Imádtam azokat a bulikat, mindennemű nyomás nélkül játszhattunk román popdal metalba átdolgozást, Petróleum lámpát grind refrénnel, Lila libát, és senki sem szidott le, hogy egy Six Feet Under-es America The Brutal után elkezdünk egy olyan saját dalt, ami még a legelső magyar heavy lemezekről is leesett volna.

Mindig tudtuk, hogy ott a Sollen zenekar, akik megmentik az esti hangulatot, ha esetleg szarok lennénk, és ez az esetek többségében így is volt. Csináltunk két demót is, az egyiket még saját próbatermes legózgatással, a másikat már komolyabb stúdióval. Persze egyik se lett a világ legjobb lemeze, de akkor nekünk tök jó volt visszahallani magunkat és mások véleményeit is. Aztán pár évre rá a Kárhozat Lost In Time-má változott, és kezdődött a kilincs adogatása a tagságban. Bár Matter Of Sin névvel kijött egy rövidebb lemezünk 2008-ban, szinte semmilyen nyomot nem hagyott az interneten. A feloszlást követően pedig rendszeresen újjá alakultunk és ismét feloszlottunk. Tears Of Light címmel egy anyag ugyan meg van írva, mindehhez egy novella is társul (facebook jegyzeteim között fellelhető), amint lesz rá időnk, Ház Tamás barátommal ezt az anyagot mindenképp be fogjuk fejezni. Arról pedig, hogy majdnem Bee Gees-zel vegyített "diszkórokk" bandává vált a LIT, már nem is beszélek, maradjon a dolog ezen része örökké titok...

Az idei év elejéig az Invader sorait is erősítetted, hogyan összegeznéd az itt eltöltött időszakot?

Belmont: Rettenetesen sokat köszönhetek az Invadernek. Velük egy szélesebb közönség ismert meg, fogadott el, aztán figyelt rám, érdekelte, mi a következő lépés, mi a mondanivaló, és valahol pont ez lett a bukása is a dolognak. A Szép Új Világ lemez után szerettem volna kicsit újítani, kicsit másfelé elvinni a zenekart, de úgy éreztem, hogy nekik jó abban a stílusban és közegben, amiben mozognak. Mivel én kicsit másra vágytam, úgy éreztem, hogy egy friss arc jobban el tudná kötelezni magát abban, ami nekem már nem adott pluszt, és nagyon remélem, Izbéki Bálintban sikerült megtalálják ezt az embert. Sajnos nem voltam bulijukon azóta, pedig kíváncsi lennék, hogyan tette magáévá ezeket a dalokat Bálint, milyen az új dobos, hogy állnak az új dalok, stb.

Mindent összevetve, egy nagyon jó időszaka volt az életemnek, néha van bennem kétely, hogy jól döntöttem-e, és kilépés helyett talán inkább jobban bele kellett volna ásnom magam a dologba, de ezt már sajnos sose tudom meg. A divideD 2014 tavaszán elstartolt, és itt 100%-ig ki tudtam írni magamból az ötleteimet. Gyakorlatilag a "zene szolgálja ki az énektémát" elvén dolgozunk psyKlone-nal, így már megvolt az a banda, amiben biztonsággal ötletelhettem, tehát az, hogy oda fordítom a teljes figyelmemet, már csak idő kérdése volt. De rengeteg fesztivál, klubkoncert és barát, amit köszönhetek annak a 3 évnek. Munkácsi Tamással ellenben úgy tűnik, hogy ha csak akusztikban is, de folytatjuk a közös zenélést a Silencer projektben, ami a szokásos két gitár - egy ének felállást megvariálva úgy tűnik, két ének - egy gitárrá változik, de ez még a jövő zenéje.

Mindenképp érdemes kiemelni, hogy a Vazul vére rockoperában is közreműködsz. Miben, mennyiben jelent(ett) ez új kihívást? Elárulnál pár kulisszatitkot, már, ha van ilyen?

Belmont: Kulisszatitok? Hmm... Eszméletlen hülyék tudunk lenni az öltözőben, a próbákon, és néha többet fogyasztunk, mint egy belső égésű motor százon, de igazából elég családias a hangulat és jófej mindenki. Valamilyen szinten új kihívás volt nemcsak frontemberkedni, hanem szerepet is formálni, de mivel a Torda-karakternek elég kevés interakciója van másokkal és a táncosokkal, így csak arra kellett figyelnem, hogy kicsit teátrálisabban csináljam azt, amit frontemberkedésnél szoktam. Új volt az, hogy jelmezt kaptam, egy hatalmas bottal, aminek használatához Gödény János barátomtól kértem segítséget, mert neki volt sántítós időszaka, én pedig szerettem volna minél hitelesebben játszani az öreg, ámde szellemében igen erős és lázító táltost. Külön örültem neki, hogy a karakter a darab végére meghal, visszatér az ősforrásba, mert Új Remény ide, vagy oda, a Porig ég és a Szállj! lett az a két dal, ahol eljátszhatom azt, hogy már nem tarthatok azzal a lázadással, amit én szítottam. Iszonyatos erőt és kétségbeesést lehet belevinni ebbe a két dalba, nem egyszer sikerült színpadon is megkönnyeznem azt a pillanatot, mikor Zerind táltos elbúcsúztat.

A Porig ég a legelső előadáson annyira jól sikerült, hogy kedves édesanyám szólni akart a szervezőknek, hogy csináljanak már valamit, hisz látszik, hogy rosszul vagyok. Aztán persze leesett neki, hogy ez a darab része, ezek Torda utolsó olyan szavai, amiket még az öreg, haldokló testbe zárt, erős szelleme mond. Ezekből az új tapasztalatokból rengeteget vittem át a zenekarokban betöltött frontemberi szerepbe, aztán idővel szimbiózis alakult ki a két dolog között: a koncertfellépések színészi elemeket kaptak, Torda pedig rocksztárosabbá vált. Jó néhány helyet megjártunk - Dombóvár, Csókakő, Dunaszerdahely -, mindenhol pozitív fogadtatásunk volt, ajándékokkal vártak, és mindenkinek volt pár mondata, gondolata amit megoszthatott velünk, hisz a darab tényleg kérdéseket ébreszthet bárkiben, akit érdekel a múltunk ezen része.

Emlékszem, mikor 2014-ben összeállt a produkció és a Barba Negrában próbáltuk először vetítéssel, jelmezekkel, mindennel egyben, én csak leültem a földre és úgy éreztem, végem. Beszippantott az egész, gyakorlatilag egyáltalán nem érdekeltek azok a részek, amikben színpadon voltam, alig vártam, hogy visszaüljek és tovább nézzem a végeredményt. A legszebb az volt, mikor a jelmezekben kimentünk a szomszéd Sparba kaját és piát venni, ránk nézni sem mertek az emberek. Persze azóta sok minden változott, színészek, táncosok, barátok jönnek-mennek, ettől még az egész egy életre szóló élmény marad. Azt pedig, hogy Mahasz elsők voltunk, és többször telt ház volt a csepeli színházban, senki sem veheti el tőlünk.

psyKlone, azért Te sem tétlenkedtél a Keeper Of Dreams óta, mi a helyzet a Salvus háza táján?

Psy: A Szerbusz most ráfordul egy kreatívabb körre a remekül sikerült Rock On! fesztes buli után, Zoltánunknak (Pötörke Zoltáné - énekes, basszer, a Salvus fő zeneszerzője és szövegírója) már nyomja a szemét belülről a sok ötlet, úgyhogy párat nekiállunk feldemózni, nehogy az ötletcunami kipréselje a fejéből a létfontosságú szerveket, illetve hogy a Lélektartó utódjának anyagából akár már az őszi koncerteken kis ízelítőt tudjunk adni a közönségnek.

A nyári fesztiválszezonból pár kisebb kivétellel nagyjából kimaradtunk sajnos, pedig a Lélektartó megérdemelt volna egy komolyabb fesztiválos promókört, de hát úgy tűnik, hogy nem voltunk elég agilisak a szervezés terén. Viszont a kevés nyári bulin kivétel nélkül hihetetlen jó közönség előtt játszhattunk. Ez a Rock Onban csúcsosodott ki, ahol számomra meglepően sokan gyűltek össze a színpad előtt, igyekeztünk is ehhez felnőni, és olyan showt csapni a színpadon, hogy másnap címlapon hozza a Kurír. A koncertzáró 6 lépés felét például a nézőtéren, a pogo kellős közepén gitároztam. Arról pedig, hogy milyen remek arcokkal futottunk össze a bál utáni össznépi mulatozáskor, mindent elmond, hogy mikor egy hanyagul megnyekkent pultnak köszönhetően rám borult egy szinte teli korsó sör, az előttem álló három végtelenül kedves hölgy szó nélkül, totál ismeretlenül meglepett egy vigasztaló sörrel. Innen is nagyon köszönöm nekik!

Mindketten játszotok - játszottatok tribute bandákban, nem a szívem csücske a műfaj, mit gondoltok, mi kell ahhoz, hogy az olyan szkeptikusoknak is szerethető legyen a tribute jelenség, mint én?

Psy: Sok támadást kapnak a tribute rendezvények, zenekarok, de egy roppant fontos dolgot ehhez nem árt szem előtt tartani. Mégpedig, hogy ezt az egészet a közönség termelte ki, nem valami háttérben munkálkodó, chemtrailtől megrészegült reptiliánokból álló Bilderberg-csoport, azzal az eltántoríthatatlan szándékkal, hogy a komplett magyar undergroundot (és ezzel a világ szívcsakráját) véglegesen eltörölje. Nem lenne ilyen mértékű tribute dömping itthon, ha az a közönség, aki havonta, kéthavonta egy este csurig megtölti a Dürer Kert mindhárom termét, a saját zenét játszó bandákra is ilyen számban és lelkesedéssel menne.

Ez tényleg egy létező probléma, de nemcsak itthon, világszerte is. Nincs meg az első ligás utánpótlás, és ha a friss generáció nem tud kitermelni népszerűséget tekintve Metallica, Korn, Slipknot, Pantera, Maiden, vagy akár itthonról Tankcsapda, Road, Depresszió kaliberű bandákat, akkor a közönség ösztönszerűen a bevált előadókhoz zár vissza. Mivel ezek az óriásira nőtt zenekarok viszonylag ritkán jutnak el ide, a széleskörű, fősodrú rockzene közönségének érdeklődését folyamatosan fenntartó, fiatal zenekarból nincs sok, a tribute pedig kéznél van, így a tribute fesztiválokra mennek. Ahol adott esetben több ilyen korszakos kedvenc dalait hallgathatják élőben egy este folyamán.

Viszont szerintem nem a csapatokat kell emiatt szidni, mivel a tribute zenészek nagy része csupán felismert egy lehetőséget, hogy a kedvenc zenekara dalait játszhatja úgy, hogy nemcsak ő maga élvezi, hanem ezzel másokat is szórakoztat, ezáltal energiát ad és kap. A tribute-jelenség okozat, nem pedig ok: van rá igény, és vannak bandák, akik időt-energiát nem kímélve, a legtöbben a saját zenét játszó zenekaruk mellett sokszor különleges, tematikus programmal készülve, akár kéthavonta megújuló műsorral szórakoztatják azt a közönséget, aki ezt meghálálja és elmegy a koncertekre.

Némi vitriollal annyit megjegyeznék, hogy a néhai Subscribe-nak, vagy Apey-éknak sem ciki tribute formációkkal fellépni, csak ők ugye túl menők ahhoz, hogy tömegesen próbálják rájuk húzni a vizes lepedőt. (És egyébként irgalmatlan profin teszik a dolgukat akkor is, ha tribute-ról van szó.) A teljesség igénye nélkül pár zenekar, akiknek a tagsága részben, vagy egészben fellép ezeken a bulikon: Lost Continent, Continoom, Borders Of Byzantium, Ad Astra, VR Zenekar, Salvus, Stonedirt, Ann My Guard, Reason, Clue, Sunwharf, Corville, Firstling. Érdemes utánuk nézni, mert mind tök jó bandák, és itt tényleg az a fő motiváció, hogy a régi kedvenceket jó hangulatban eljátsszák a közönségnek, aki pedig eljön egy rendezvényre, és nem otthon, a fotelből, az interneten osztja az észt, az meg is tapasztalja ezt. Egyébként pedig egy fasza, összetartó társaság kovácsolódott össze az évek során a fellépőkből, az itthon teljes hiánycikknek tekinthető "unity-érzés" abszolút megvan. Ahol csak tudjuk, támogatjuk egymás zenekarait, jól érezzük magunkat, ezáltal pedig a nézők is.

Rátérvén az apropónkra, úgy tudom a zenekar egy igen gondosan kiépített koncepció eredményeként született, mégsem érezni benne egy csipetnyi mesterkéltséget sem. Mesélnétek kicsit a divideD világáról?

Belmont: Hmm, ennek nagyon örülök, hogy így fogalmaztál, mert az elejétől fogva ettől rettegtem, hogy sokan mesterkéltnek, hatásvadásznak fogják gondolni a koncepciónkat. Az egész kezdődött azzal, hogy psyKlone-nal már kitapasztaltuk az otthoni zeneszerkesztés és feléneklés minden trükkjét, amikor kedves barátom véletlenül kikötött egy Within Temptation koncerten. Mivel én nem voltam ott, egész éjjel kalapáccsal ütötte a billentyűzetet, füstölt a chat-ablak, hogy ilyen zenét kell csinálnunk, hamarosan landolt is a gépemen a From Inside első verziója, ami a főriffen kívül gyakorlatilag egy totál más dal volt. Az ezt követő hónapokban ötletet-ötletre halmoztunk, megírtuk az Ends Of Earth dalt (akkor még totál más refrénnel, az egész olyan volt mint az Amorphis Silver Bride-ja, mindezt a stúdiós feléneklés napján változtattam meg, és volt fejfogdosás és hajkitépés, hogy most mi lesz ebből), egy effekt próbálgatásból megszületett a Hundred Times, ami énektémáját tekintve a legjobb dal kb., amit valaha írtunk. Összeraktuk az alapot minimál szinten Psy-nál, mire hazaértem ő kész volt a gitárral és hangszereléssel, én meg küldtem neki a kész szöveget, tehát ilyen kétszer fél óra alatt jött össze a dal, azóta ezt nem tudtuk megismételni.

Megcsináltuk a Bring Your Daughter feldolgozást a floridai Mind Prison Maiden-tribute lemezre. Itt totálisan megfeneklettünk, nem volt ötletünk rá, hogyan tovább, mitől lehetne jobb ez a nóta, én meg véletlenül belefutottam abba a Barthezz dalba, amire még a székesfehérvári Vesztegzárban láttam tinicsajokat sztriptízelni, és ettől eleredt az orrom vére. Azt hiszem, In The Motion a címe, küldtem is Psy-nek, hogy ebből lehetne inspirálódni, és bumm, így lett a csokapik, meg ez a cover. Az Iron Inside Maiden-tribute-omnak köszönhetően biztos helye volt a lemezen, az pedig, hogy klipet is csináltunk rá, csak egy nagyon kósza ötletnek köszönhető.

Miután ezekkel a dolgokkal megvoltunk, elkezdtünk fellépőruhákon agyalni, berendeltünk pár variációt, elkezdett összeállni az image és a fejemben egy cheesy sci-fi sztori, de az egész akkor lett teljes, mikor megláttam a psyKlone maszkot. Emlékszem, az első gondolatom szó szerint az volt, hogy "ezt nem úszom meg, nekem is kell valami a képemre mert ez baromi jó". A kezdeti időszakban két énekre képzeltük el a zenekart és egy külön sampleresre is gondoltunk, de ezeket a plusz dolgokat szépen lassan leforgácsoltuk. Igazából egy minél kisebb létszámú, de annál összetartóbb tagságot szerettünk volna, és ez Sol, majd Stalkher (a texasi kopó) érkezésével teljessé is vált. Mind Sol, mind Stalkher 100%-ig beletette magát a zenekarba, tökéletesen a saját arcukra tudják formálni az általunk megírt témákat, mind basszuson, mind dobon.

Ellenben a vizualitásba, a képekbe, a háttérvetítésbe egyikük sem szól bele, teljesen rám van hagyva ez a része a dolognak, imádom is kihasználni ezt a bazi nagy játszóteret és szabadon engedni a fantáziámat. Ez majd a lemez bookletjében (és az ahhoz kapcsolódó extra színpadi vizuál elemekben) fog csak igazán megnyilvánulni. Minden dalunkra szeretnénk videoklipet (jelenleg is dolgozom egy szöveges videón), továbbá van animált sztoris tervünk, igazából csakis a pénz- és az időhiány jelent akadályt az ötletek kiteljesedéséhez.

Nem ez az első közös projektetek, emlékeztek még, hogy kezdődött?

Psy: Mire gondolsz? Az első közös projektre, vagy konkrétan a divideD-re? Az első találkozás egy Archaic próbán történt, egy dohos rákospalotai próbaterem mélyén, még 2012-ben, majd egyik alkalommal a hazaúton felmerült, hogy mindketten imádjuk Bruce Dickinson szólómunkásságát, és csinálhatnánk egy koncertet, ahol a mindkettőnk koncertlemezes toplistájának csúcsa körül helyet foglaló Scream For Me Brazil album anyagát eltolnánk. Az odavezető út végül rögösebb volt, mint azt eredetileg gondoltuk, de végül 2013 elején összeállt a Chemical Wedding - Bruce Dickinson tribute első stabil felállása, és azóta mi vagyunk a budapesti metal underground Stan és Panja. Tessék, ha nincs tribute, jó eséllyel a divideD sem lenne! A divideD alakulásáról pedig majd mesél tanult kollégám.

Belmont: Igen, az Archaic. Én voltam a kövér póvermetál énekes, aki a Nyugatiban gondosan bevásárolt 4 db sörét kék zacskóban szorongatva megjelent, mint a Zsaru magazin, és lehörögte az amúgy borzasztó penge és technikás thrash dalokat (a mai napig hiányzik, a fene egye meg, de van valami halvány esély, hogy még lesz egy Archaic lemez). Nos, ott téblábolt ez a piercingarcú gitáros, aki folyamatosan fel-alá mászkált, gyakorlatilag sose állt meg, néha odaszúrt egy-két, intellektuális túlfogalmazása miatt 5-10 perc után leeső poént, és hát hazafelé elkezdtünk beszélgetni. Hozzáteszem, a vadiúj közeg miatt nekem baromi nehezen ment az oldódás, állandóan bizonyítási kényszerem van, és ilyenkor nagyon be tudok zárkózni, csak figyelek és felmérek, utána igyekszem a feladatba tenni minden energiát, nehezen lazulok el.

Nos, piercingarcú kolléga a sajátos dumájával sikerült elérje, hogy elkezdjem jól érezni magam, csak sajnos mire ez megtörtént, lementek a leszervezett koncertek, és csend lett. Mi ettől még folytattuk a közös munkát, a fentebb említett Chemical Weddinggel. Ezeken a próbákon egyszer felmerült, hogy King Diamond, hogy visít már, erre Psy az egyik nap összerakta a Magic szám tökéletes alapját, nekem csak fel kellett énekelni (Cover Syndicate néven fellelhető a youtube-on), és itt indult minden, ami a divideDben kulminálódott. Egyébként ez jellemző is ránk, hogy szeretünk feldolgozásokkal bíbelődni, amikor van rá időnk, mert rengeteget lehet belőlük tanulni, főleg, ha az ember arra megy rá, hogy amennyire csak lehet, közelítse meg az eredeti felvételt.

Ezen a téren is szép élményeink vannak, például a Cover Syndicate-es Into Eternity és Helloween feldolgozásainkra maguk a szerzők írtak kedves sorokat, mikor elküldtük nekik, a legnagyobb dicséretet talán Roland Grapowtól, a Helloween ex-gitárosától kaptuk, akinek nagyon tetszett, amit csináltunk. Ezért is csaptunk rá rögtön a szeptember elején kiírt Tankcsapda - Dolgozzátok fel! pályázatra, ennek eredményét mindenképp meg fogjuk osztani a közönséggel, ha minket választanak ki Lukácsék a lemezre, ha nem, mert négy nap rohammunkával, egy nagyon jól elkapott, modernizált, igazi átdolgozást készítettünk. Az pedig, hogy az underground Stan és Panja lennénk, szerintem a legtalálóbb hasonlat. Általában sikerül kimaxolnunk minden bulis estét, és természetünkből fakadóan vagyunk annyira hülyék ilyenkor, hogy vonzzuk magunk köré az embereket.

Már több, mint egy éves az Ends Of Earth EP, ami baromi jó "szakmai" visszhangot kapott. Nem emlékszem, hogy olvastam volna negatív kritikát.

Belmont: Nos, erre mi sem, mert gyakorlatilag nem volt negatív kritika. Persze, szerettük volna, ha több helyen megcikkezik, alapos okfejtéssel ezt a négy dalt, de a Hammerben megjelent Uzseka-kritika mindennél többet ért, mert ott egy az egyben le lett írva, hogy miért csináltuk ezt a zenekart, hogy gondoltuk az egész koncepciót. Ijesztő volt egy másik ember tollából visszaolvasni a saját gondolatainkat, de ott kiderült számunkra, hogy igen, jó úton járunk.

Mai fejjel, miként jellemeznétek az anyagot?

Belmont: Életem legjobb dalai vannak rajta, a mai napig, bármikor léptetés nélkül végig tudom hallgatni ezt a 4+1 szerzeményt, imádok menetelni a No One To Shoot témáira, aztán megállni a Szabadság hídon a Duna felett és csak hallgatni, ahogy az Ends of Earth kiteljesedik. Szeretek az éjszakai városban hazafelé lófrálni a Hundred Times nyugisabb hangulatára, és lefele görbülő mosollyal tudok visszagondolni az összes párkapcsolati fekáliára, amit begyűjtöttem, mikor elmerengek a From Inside szövegelésén. Olyan számomra az egész anyag, mintha nem is mi írtuk volna, hanem egy baromi jó egyvelege lenne mindennek, amit szerettem, mikor megismerkedtem azokkal a zenekarokkal, amik sokat jelentettek nekem. Ilyen a Sentenced, Maiden, Amorphis, In Flames, Linkin Park. Főképp ez az oka az anyag eklektikusságának is. Az pedig, hogy igyekszünk pofátlanul fogós, popos refrénekkel és hip-hop alapokból vett elektronikai megoldásokkal díszíteni, pedig annak köszönhető, hogy abszolút nyitott voltam az ilyen zenék felé is fiatalabb koromban, és már akkor megfigyeltem, hogy mennyire egyszerű dolgokkal lehet színesíteni egy dalt. Egy szó, mint száz, imádom ezt az anyagot, ha csak ennyi maradna a teljes munkásságomból az utókornak, ez a négy dal, már azt mondanám, hogy minden perce, a maga veszteségeivel és apró győzelmeivel, megérte.

Psy: Úgy gondolom, hogy száz százalékosan tükrözi azt az állapotot, ahol az akkor frissen alakult zenekar állt, emiatt a mai napig tökéletesen elégedett vagyok vele. Eklektikusnak eklektikus, de szerintem nem zavaróan csapongó, fogós dalokból összerakott, könnyen befogadható anyag, megjegyezhető dallamokkal. Ha úgy vesszük, metalosan hangszerelt popdalokról beszélünk. Hangszerelés tekintetében, mai fejjel azt gondolom, hogy túl sűrű, túl monumentális. Amikor készítettem a dalok hangszerelését, az volt a koncepcióm, hogy ha már szerkezetükben, témáikat tekintve eléggé alapra vett, egyszerű dalokról van szó, akkor a hangszerelés adjon annyi extra finomságot a hallgatóságnak, hogy ne váljon hamar unalmassá, sokadik hallgatás után is találjanak benne újdonságot. Ez mondjuk a felvételt hallgatva nem probléma, az élő produkciónál viszont a legkomolyabb nehezítő körülmény a hangosítás tekintetében, hogy minden részlet kijöjjön koncerten is (mivel az elektronikus színezések, szintik, dobgépes díszítések, indusztriális zajok, háttérvokálok samplerről mennek élőben).

Amit mai fejjel másképp csinálnék még, az a megjelentetés. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy Magyarországon is működik az a módszer, ami külföldön, jelesül, hogy egy ingyenes digitális megjelenés szélesebb tömeghez eljuttatja a zenekart. Sajnos ez nem jött be, itthon még mindig ragaszkodnak a fizikai hanghordozókhoz, legalábbis hajlamosak nem komolyan venni egy zenekart, ameddig nincs kézzelfogható formában megjelent anyaga. Emiatt most kis példányszámban legyártunk egy promó CD-t, amivel remélhetőleg sikerül kiadót fognunk a nagylemezhez. A hangzásával is elégedett vagyok, Csobi és Szabika világklasszis soundot hozott össze, a javarészt a nappalimban készült alapanyagból. Azt hiszem, nagyképűség nélkül mondhatom, hogy bátran oda merem tenni első lemezes nyugati zenekarok anyagai mellé. Természetesen minden lehet jobb, így a mi célunk is az, hogy a nagylemez szintet ugorjon hangzásban is.

A fentiekhez kapcsolódva, a joker kérdésem sem maradhat ki, ti miként vélekedtek a honi internetes rock-metal sajtóról?

Belmont: Nos, szerintem mindennek van jó és rossz oldala, és ez is pont ilyen. A befogadó közönség méreteihez képest, én túl soknak találom a netes portálok számát, rengeteg van, amit szívesen olvasok, de legalább ennyi olyan cikkíró van, akinek a munkáját nézegetve bögrét török puszta kézzel. Jómagam is rengeteget cikkeztem a rockerek.hu-nak, többnyire koncert és lemezkritikákat, mindezt csak azért, hogy lássam, hogy működik ez, hogyan is lehet jól csinálni, lécet rakni saját magam elé, és az alapján tekinteni erre a szakmára.

A fő metal sajtó, a Hammer rengeteget segített annak idején, amikor nem volt minden házban internet, szinte minden új megjelenést onnan szemelgettem ki, a Sokkoló Extra volt számunkra a biblia a haverokkal, nagyon jól le lehetett szűrni a kritikákból, hogy mit érdemes meghallgatni, ezt néhanapján még mindig gyakorlom, habár most már lényegesen egyszerűbben jut el hozzám az ilyesfajta információ. Persze van egy olyan hátsó, nem túl barátságos okfejtegetésem, hogy igazán jó lemezkritikát kinek is van joga írni, mekkora a cikkíróban az elfogultság, vagy a tartózkodás az adott stílushoz, zenekarhoz, és őszintén nem tudom, mi alapján lehetne ezt eldönteni, hisz az egésznek az objektivitásról kellene szólnia...

Visszakanyarodva a hangzókhoz, úgy tudom, már zajlanak az első nagylemez felvételei, mikorra várható az album?

Belmont: A lemez címe Modulus lett a keresztségben, nagyon szeretnénk idén ősszel kiadni. Jelenleg a feléneklések vége felé tartunk, az igazi feladat a keverés lesz, mert nagyon finoman kell bánni a rengeteg kütyüs megoldással, és a dalonkénti huszonpár sáv énekkel. Ismét a ThrashHill stúdiót választottuk, a bevált recepten nem kívánunk változtatni. Az éneket Csobánczi Péterrel rögzítjük, aki egy 5 órás session alatt, egyszerre hozza ki belőlem a jó- és a seggfejet, az ördögöt és a vadállatot, és valahol pont ezért szeretek vele dolgozni, mert a végeredmény mindig egy szintugrással ér fel. Ez van, finoman szólva fel kell cseszni az agyam, akkor sikerül a saját alapszintemet megugranom. A keverés és a master Szűcs Szabolccsal történik majd, akit az EP óta produceri státuszban kezelünk, rengeteg energiája és ideje volt benne, hogy ezek a dalok így szólaljanak meg. Ha mindent elhiszünk, amit mond, akkor ő már az elejétől fogva bízott bennünk, nagyon jó barátok is lettünk a felvételek és az azutáni piálgatások során. A Modulus 10 dalt, plusz intrót fog tartalmazni, és az Ends EP-nek egy nagylemezzé kiterjesztett változata lesz, mert szeretnénk, ha a 4 alapdalunk minél szélesebb közönséghez eljutna.

Ha jól sejtem, a felvételekkel párhuzamosan körvonalazódik Belmont, psyKlone, Sol és Stalkher története is, nem szeretném előre lelőni a poént, de lehet már valamit tudni a karakterekről?

Belmont: Szóval, a lenti agymenés csak egy komolytalan vázlat, röhögve beszélgettünk ezekről a dolgokról, van, amit megtartunk belőle, van, amit nem, de hadd fárasszalak le Titeket. Időutazó a brancs, itt a titok nyitja. Az egész történet egy Sol nevű tudóssal kezdődik, aki egy szaktekintély a robotikában és a kiborg cserealkatrészek szervizelésében, továbbá zseniális basszusgitáros, és a jövőben feltalálta a végtelen energiaforrást, amit egy speciális basszusgitár pengetésével, a mély tartományok rezgéséből nyer ki. Ebben segítségére volt gyerekkori barátja, psyKlone, aki kicsit meg volt részegülve az összeesküvés elméleteitől, mert gyerekkorában súlyos chemtrailmérgezésben elhullott egy alomnyi smaragdhörcsöge, amiket eleve baromi nehéz beszerezni, mert csak a Zdrax bolygó kibelezett kobaltbányáiban lelhetőek fel. Oda meg nem gyakran mennek turisták, mert a BKV - Yutani megszüntette az összes helyközi járatát arrafelé, miután a bányászok fellázadtak, mert egyszer nem érkezett meg egy szállítmány Captain Jack Harkness hypervodka.

Nos, ezek az összeesküvéselméletek odáig vezették psyKlone-t, hogy egy évszázadok óta jelenlévő idegen fajra bukkant, aminek tagjai a kerék feltalálása óta manipulálják az emberiség fejlődését és a könnyűzenét. A dolog hamar eszkalálódott, a mindenki által hülyének nézett psyKlone-t kibelezték, és az egyetlen ember, aki hitt neki, Sol, bűntudattól vezérelve újjáépítette őt kiborg formában. Az immár érzelmek nélkül, de egy szuperszámítógép gyorsaságával gondolkodó psyKlone azonnal feltérképezte a történelmet, rideg agya egyetlen emberi dolgot őrzött meg: a bosszú kegyetlen, ködös lényét. Vázolta Solnak, hogy miképp és hogyan lehetne megszüntetni az általa csak neo-vámpírnak nevezett lények invázióját. Sol ebbe nem akart belemenni, örült, hogy visszakapta a barátját, ha kiborg formában is, de egyik nap a teljes családja és laboratóriuma elpusztult egy robbanásban. PsyKlone beépített optikai egységei rögzítették a tetthelyről menekülő neo-vámpír sereget, amint a végtelen energiát előállító basszusgitárral lépnek olajra, gyilkos nevetéssel.

Sol saját elhullott családja felett esküdött meg, hogy jóváteszi a dolgokat, odafigyelt barátjára, akinek addigra kész terve volt, és saját magában kiépített egy nanomotort, amivel az időutazás fogalma valósággá vált. Tudván a kockázatot, hogy saját jövőjük megszűnhet, ha megváltoztatják a múltat, elindultak küldetésükre. Először csak tapasztalták a harcot a korai, primitívebb neo-vámpírok ellen, rájöttek, hogy bizony az inváziónak nyoma van az emberiség kultúrájában. Vérfarkasok, vámpírok, szellemek, alvásparalízis, ezek mind-mind az itt honoló idegen faj nyomai. Tudomásukra jutott, hogy az egyik neo-vámpír generálist, Drakulát egy Belmont nevű vámpírvadász ölte meg Erdélyben, saját magát is feláldozva a harcban. Mivel őt nem ragadhatták ki a Drakulával történt harcáig az idővonaláról, így halála után élesztették fel, psyKlone-éhoz hasonló kibernetikus alkatrészekkel felturbózva.

Már csak egy fegyver specialistára volt szükségük, hisz a jövőben, ahonnan jöttek, már nem voltak fegyverekkel harcolt háborúk, csak genetikai, vírusokkal vívottak. A 30. század végén volt egy kegyetlen, több milliárd emberéletet követelő világégés, amikoris egy megszállott brit tudóscsapat kitalálta, hogy lehet televíziós tehetségkutatókkal ölni, aztán csak úgy repeszként süvítettek a sárban haldokló katonák fölött az ikszfaktor logók… Ezt fogják majd a Tapsháborúnak hívni, ami annyira sötét korszak lesz, hogy az emberek azután inkább nem is akarnak majd egymással kötekedni, nehogy valaki erre a hadviselésre is rá tudjon licitálni. Visszatérvén a múltba, tapasztalt vámpírvadász ide, vagy oda, Belmont nem tudhatta, mi az az aknavető, a szenteltvízzel teli flaskáit és vérkorbácsát még a humorra már képtelen psyKlone is kiröhögte.

A második világháború hullaszagú tankcsapdái között találtak rá Stalkherre, aki a sárban tocsogó csatamezők kegyetlen fekete kaszása volt. Koponyára emlékeztető maszkját saját maga égette savval az arcába, miután mellette robbant egy repeszgránát, és napokig tartották fogva egy mustárgázzal telített szobában. Stalkher nem ejt foglyokat, minden ellenfél ellen fel tudja használni azt a fegyvert, amitől amaz a lehető legtöbbet szenved, és a gyors halálért való könyörgést csak akkor teljesíti, ha az áldozat kellő fizetséget ad ezért. Ha nem ad, akkor is megöli és elveszi a pénzt, csak lassabban. Nos, a neo-vámpírok ellen pont egy ilyen taggal lett teljes a csapat.

Sol rádöbbent, hogy az idegenek a zenei stílusokkal manipulálják a fiatalokat, a legközelebb az igazsághoz Carpenter jutott a They Live! filmmel kapcsolatban, ez ébresztette rá a tudóst, hogy a tiszta zenei stílusokban való üzenet az igazi fegyver, ezért létrehozták a divideD-et, ami a fúziók miatt halálos fegyvernek bizonyult az idegenek számára. Az első bevetés egy félreeső lokálban történt, Los Angeles külső kerületében, 1981-ben, amikor is az addig egész életében jazz-t hangosító, már erősen iDtas hangmérnök felrohant a színpadra, és "Térdre gecik, metál" ordítással zuhant katatón állapotba. Azóta a kvartett járja az időt és megpróbál mindenhol minél több neo-vámpírt kicsinálni, és helyrehozni a jövőt. Tehát lehet, hogy az a divided, amit 2017-ben látsz, egy jóval idősebb csapat, mint amit látni fogsz 2020-ban...

Kiknek szól a készülő anyag?

Belmont: Hát nem azoknak, akik komolyan vették a fenti agymenést, LOL! Viccen kívül, mindenkinek aki szeret táncolni, jó dalokat hallani, szereti a fogós refréneket, és nem azt vallja, hogy egy adott stíluson belül kell mozogni mert az a true. Ha valaki már beskatulyázta magát, hogy ő csak heavy-t hallgat, vagy csak industrialt, akkor ez az anyag el fogja kerülni, itt szükség van rá, hogy az ember agya ne vegye figyelembe a zenei alfajok közé szándékosan odaépített téglafalakat, amikről a dalíráskor kiderül, hogy csak vékony gipszkartonok. Az új témákat mindenkinek írjuk, aki kicsit is így, függetlenül hallgat zenét, továbbá igyekszünk olyan elgondolkodtató szövegekkel támadni, amik a képies leíráson túl valamennyire elgondolkodtatnak, netán kiragadnak a valóságból. Egy örök célom letenni egy olyan LP-t az asztalra, amit léptetés nélkül tudok végighallgatni, sose érzem a késztetést, hogy szkippeljek bármit. Ez az életcélom, és úgy érzem, ősszel meglesz.

psyKlone: Leginkább azoknak, akik skatulyák, korlátok nélkül szeretnek zenét hallgatni és bírják a fogós, dallamos, de modern metal zenét. Rengeteg ötletet kukáztunk össze a dalszerzés folyamán, igyekeztünk önmagunk legnagyobb kritikusai lenni. Az első és legfőbb irányelv az volt, hogy nem akarunk tölteléket látni a lemezen, így ami nem volt olyan, hogy többszöri hallgatás után is ugyanolyan lelkesedést váltson ki belőlünk, az ment a roncstelepre, akár úgy is, hogy időközben komplett hangszerelés született rá. Mivel a frissen elkészült dalokat mindig azonnal beemeltük a koncertprogramba is, és a koncertjeinkről mindig készítünk, leginkább saját magunknak, okulásképp videofelvételeket, remek lehetőségünk van a dalok elemzésére. Látjuk, hogy mi működik élőben, mi az, ami kevésbé, mik esetleg a formálódó dalok gyengébb pontjai, így mire a stúdiózásra került a sor, már mondhatni, hogy bejáratott tételekkel tudtunk dolgozni, ami nagyon sokat könnyít és gyorsít a stúdiómunkán. Volt például olyan eset, hogy koncertfelvétel kielemzése után jutottunk el oda, hogy teljesen új refrént írtunk az egyik számba, mert az eredeti ötletet visszanézve nem találtuk elég kiemelkedőnek. A szövegekre is érdemes lesz odafigyelni, arra is sok energiát és gondot fordítottunk, hogy ha már angolul éneklő zenekar vagyunk, ne klisékből, magyar gondolkodással összetákolt szövegek legyenek. Szerintem ezen a téren is kiemelkedő lesz az anyag, itthon mindenképpen.

Tapasztalataim szerint, a tiétekhez hasonló kísérletezős, eklektikusabb, az elektronikának nagyobb teret engedő műfajokat kissé nehezebben fogadja be a magyar közönség? Sokszor úgy érzem, a honiak kevésbé nyitottak, mint nyugati szomszédaink, tévednék?

Belmont: Ez igaz. Ezzel teljesen tisztában is voltunk, hogy ha fúziózunk, akkor vegyes lehet a fogadtatás. Eddig a szakma nem vetett ki minket magából, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Sajnos hallottunk már olyat is, hogy volt, aki nem tudott minket behatárolni, de erre csak azt kérdezném, hogy miért kellene? Elég sokszor volt olyan az ezredforduló környékén, hogy az addigi stílusokba be nem határolható dolgot kezdett el egy zenekar, és mára már az lett a követendő példa rengeteg fiatal bandának. Tudjuk, hogy még kiforróban a saját hangunk, de mindenképp szeretnénk az első fecske lenni, ha esetleg többen is ráharapnak erre az irányra. Kiállunk a kezdeti elképzelések mellett, tudod, ami nem öl meg, az XP-t ad.

psyKlone: Valahogy külföldön nyitottabbak az emberek, nincs az az élére állított, merev hozzáállás, hogy valaki vagy old school, vagy modern, és a kettő közt nincs átjárás. Az emberek általában nyitottak erre is, arra is, nem tartják cikinek a hagyományos dolgokat, de nem is divatmajmozzák le az újítókat, ez pedig itthon sajnos egy nagyon jellemző hozzáállás. Szerettük volna teljes mértékben kizárni azt, hogy bárkinek az a kifejezés forduljon meg a fejében, hogy "magyar viszonylatban jó". Egyébként ezt - anélkül, hogy felesleges megmondóemberkedésnek tűnne - a létező legkárosabb mondatnak tartom, ami kritikában elhangozhat. Ugyanis a viszonyítási alap egyből valami nagyon behatárolt kör lesz, ami nem az aktuális nemzetközi standardekhez méri a hazai produkciókat, hanem olyasmihez, ami sokszor 5-10 (bizonyos műfajoknál 20-25) évvel kullog az aktualitások mögött.

Többek közt szerintem ez is oka annak, hogy viszonylag kevés magyar zenész, zenekar tud rockzenei körökben akár a nyugati másod-harmadvonalba betörni, mert itthon a kritikák nem mondjuk egy Parkway Drive-hoz, Periphery-hez, Sabatonhoz, Gamma Rayhez, Hauntedhez, Amon Amarth-hoz, Delainhez, Amaranthe-hoz, Scar Symmetryhez, Arch Enemyhez hasonlítják a bandákat, így könnyen belekényelmesedhetnek az emberek abba, hogy "ide ez is elég, azt mondták, itthon jó ez". Pláne, ha a közönség is ráerősít erre a visszajelzéseivel. Például amikor mi a Keeper Of Dreams-szel a lemez után egy modernebb irányba fordultunk, és az országban kvázi úttörőként kezdtünk mélyre hangolt, poliritmikus, de egyben dallamos nótákat írni, akkor a Sodom előtti fellépésünk után sorra kaptuk az olyan megjegyzéseket, hogy "mi ez a divatmajomkodás". Ha nem így lenne, akkor látnám itthon az olyan kaliberű fiatal zenekarokat a tradícionális műfajokban is, mint az amerikai Black Stone Cherry, a kanadai Striker, a svéd Enforcer, Blues Pills, H.E.A.T, Reckless Love, vagy a finn Lost Society, akik hagyományos műfajokban, de abszolút mai megközelítéssel, lendülettel és ami a legfontosabb: hitelesen és egyéni hangzással játszanak.

De a modern alakulatok közt is kevés olyan zenekar van, akik hozzák azt, mint a Twelve Foot Ninja, Karnivool, Between The Buried And Me, vagy Architects, rettentő kevés az olyan feltörekvő csapat, akik valóban frissnek hatnak, műfajtól függetlenül. Nem szeretném, ha az jönne le, hogy mi nagyképűen mindenki fölé pozícionálnánk magunkat egy négyszámos EP és 8 koncert után, mindössze szeretnénk azt sugározni, hogy úgy tartjuk tiszteletben a hagyományos műfajok örökségét, hogy közben frissen, 2016-os normák szerint fogalmazunk, a mai generációhoz szólunk. Hozzáállás tekintetében az olyan remek magyar bandák sorának erősítése a cél, mint a Nova Prospect, a Planet Void, a Kill With Hate, a Useme, az Omega Diatribe, az AWS, a Stardust, vagy a Poison Alley (a teljesség igénye nélkül). Éppen ezért nagyon odafigyelünk az építő jelleggel megfogalmazott, szakmailag megalapozott kritikákra, az örök elégedetlenség hajt az egyre jobb és jobb teljesítmény irányába, tisztában vagyunk vele, hogy még nagyon az út elején járunk, rengeteg dologban kell fejlődnünk. Akiknek sikerült kitörni itthonról, azoknál szerintem pont ez a mércekülönbség volt az egyik dolog, ami segítette őket kiemelkedni a rengeteg banda közül, és ezt külföldön is felismerik, értékelik. Bízunk benne, hogy ezt nekünk sikerül a hazai közönségnél is elérni előbb-utóbb. Nehéz átrúgni az ingerküszöböt, de nem lehetetlen, én legalábbis hiszek benne, és van időnk, hogy megtaláljuk a módját.

Élő. Tudtommal a bemutatkozó koncertetek a tavalyi Tattoo The Sunon volt, hogy éltétek meg az estét?

Belmont: Nekem eléggé izgulós volt. Nem tudtam, hogy fog elsülni ez a sampler-dolog a bejátszott vokálokkal, ráadásul szomorú is voltam, mert a vetítést nem tudtuk megoldani, pedig napokig szívtam a video elkészítésével. Aztán elkezdtük, és beszippantott az egész, egyből kényelmes lett a színpadi cucc, az összegyűlt közönség és a sajtófotósok szemmel láthatóan ledöbbentek, nem számítottak erre. Rengeteget tanultunk abból az első buliból, hogy mit szeretnénk, merre haladjunk az öltözékek kényelmesebbé tételében, mire kell figyelni a monitorkiosztáskor, hogy keverjük ki a sample-t... Nagyon szépen köszönjük a Powerground Managementnek és Kovács Tak Péternek, hogy a zenekar egy ilyen eseményen, és egy ilyen színpadon debütálhatott, szerintem nagyon sokat jelentett a későbbiekben ez a tény.

Gondolom, az augusztus 17-ei bulit nehéz überelni, mégis mely koncertek maradnak még felejthetetlenek, akár negatív, akár pozitív értelemben?

Belmont: Gyakorlatilag már a második buli, ami a Dürer 041-es termében lett megtartva, rálicitált erre a Tattoo The Sunos debütre. Itt már sikerült a kitalált fényshow-val és vetítéssel fellépni, működött az eredetileg elgondolt sziluettjáték, és a hangzás is helyreállt, köszönhetően a saját technikai személyzetünknek, Szalóki Nórinak és Mogyorósi Ilonának, akik azóta is minden bulin velünk vannak. Mondjuk a két koncert között volt egy Hangfoglalás jelenés, ahol egyeztetési problémák miatt, a fél látvány otthon maradt, aztán a keveréssel is akadtak problémák, de nem volt rossz tapasztalat, csak az, ott, lehetett volna sokkal jobb is. Azóta persze voltak jobb és kevésbé jó bulik, volt olyan, amelyiken nagyon kevesen voltak, de mi dög jól játszottunk, volt olyan, amin annyi füstöt nyomtak a nézőtérre, hogy gyakorlatilag nem látszott a zenekar... és kipróbáltuk magunkat kisebb helyen, hogy milyen, ha a grandiózus vetités és fények nélkül nyomunk, csak egy sima klubbulit (itt szerintem örök életre partnerséget kötöttünk Schrott Peti barátom Continoom zenekarával).

Rengeteg emlékezetes pillanata van egy ilyen bulinak, az egész napos pakolás és őrjöngések adnak bele akkora stresszt, hogy ne tudjon beleunni az ember. Gyakorlatilag én és Stalkher vagyunk a legveszélyesebbek, Stalkher a pakoláskor, én meg a helyszínen szoktam pattogni, psyKlone habarcsként próbál kontaktot létesíteni a felmerülő problémák közt, Sol pedig elvan, nem szól bele abba, amitől elfér a színpadon, és ez így van jól mindenkinél. Aztán a fellépés és pakolás után szabadulnak el az indulatok, meg általában a videofelvétel másnapi újranézésén. Agyaltunk már egy ilyen nyilvános újranézésen, mert borzalmasan hülyék vagyunk olyankor, gesztus lenne vajon ezt megmutatni másoknak, vagy kiátkoznának minket a földgolyóról, nem tudni. Idén, augusztus 17-én amiatt voltunk még nehezített pályán, hogy kénytelenek voltunk beugró emberrel menni Sol külföldi útja miatt, így lépett fel velünk Springer Gergő, akit a Dreyelansból ismerünk és szeretünk, mind emberileg, mind zeneileg. Neki is pozitív élmény volt velünk játszani, még ha picit más a recept, mint náluk, ő pedig iszonyat rövid idő alatt végzett óriási munkát, a dalok betanulásával. Ennek köszönhetően, mind lemezen, mind élőben lehet számítani vendégszereplésekre a későbbiekben.

No, és akkor augusztus 17., Barba Negra Track, mi történt az Arch Enemy előtt? A képek alapján nem kevesen voltak kíváncsiak rátok.

Belmont: Őszintén, ez engem is meglepett. Arra számítottam, hogy sokan szkippelni fognak minket, vagy csak eliszogatnak a pultoknál, ellenben már a nyitó Ambition közben is szép számmal odagyűltek a színpad elé, az Ends Of Earth pofátlanul fogós főtémájára pedig egy emberként tapsolt az odagyűltek nagy része. Nem igazán szembesültünk problémákkal, minden simán ment, a fel- és leszerelés alatt is, számomra külön gyönyör volt, hogy a vetítés egy tök jól látható, hatalmas ledfalon történt. Az öltözködés és a pakolás miatt nem volt sok alkalmunk beszélni a főzenekarral, ezt már az ő koncertjük után tettük meg, amikor visszavedlettünk metal rajongóba, és bookleteket aláíratva elegyedtünk szóba velük.

A közönség részéről nagyon sok pozitív visszajelzés jött, úgy hiszem a megjelent szakmai kritikák is mellénk álltak. Szeretnénk innen egy újabb lépcsőfokra emelni a projektet, az eddigi koncepciónak ez volt a csúcskoncertje, valószínűleg a lemezmegjelenésre a színpadkép is kibővül. Sajnos hallottunk a hangzásra vonatkozó negatív megjegyzéseket, de ezt pont az a tipikus előzenekari státusz ette meg, hogy ki miért kell jobban szóljon, mi ezt elengedtük, tisztában voltunk vele, hogy ezt csak így lehet. Nagyon szépen köszönjük Medvegy Lászlónak és Kosinszky Gábornak a belénk fektetett bizalmat, továbbá a koncert utáni jótanácsokat. Megfogadjuk!

Mit gondoltok, mi az a szint, ameddig magyar metal zenekar eljuthat, kompromisszumok nélkül?

Belmont: Fogas kérdés... Ahhoz, hogy egy nagyobb közönségnek játszhass, már egészen biztosan kell kompromisszumot hoznod. Ez sokban függ attól, hogy milyen zenét tolsz, mennyire kell finomítani a befogadhatóságán, nem kell feltétlen Slayer-féle thrash-t tolni egy Zanzibár előtt. Sajnos az új zenekaroknak baromi nehéz dolga van még így is. Kezdjük ott, hogy rengetegen vagyunk. A felvevőpiac méreteihez képest szörnyen sok az új zenekar, az ingerküszöb pedig baromi magas, egy adott szint felett. Nagyon kell valami egyénit mutass, hogy meglépj egy szintet, mert könnyen beszorulhatsz az apró klubkoncertekre, kis fesztiválokra.

PsyKlone-al amúgy rendre követjük a magyar megjelenéseket, mind az underground, mind a szerzői, mind a mainstreamebb magyar bandáktól, és sajnos kifejlesztettünk egy olyan kritikai pajzsot, ami leginkább egy agresszív sündisznóra hasonlít, könnyen esünk kritikákba, ellenben sokkal nehezebben ismerjük el, ha valami tényleg jó. Szeretjük követni a mezőnyt, de azt nem szeretjük látni, amikor ékes bizonyitékokat találunk arra, hogy biza az eredetiség ritka, mint a smaragdhörcsög, és a leginnovatívabb dalírás végeredménye is 20 éve lejárt lemeznek számít nyugaton. Ez alól mi sem érezzük magunkat minden szinten kivételnek, de belegondolni is furcsa, hogy miért nem tudtuk éveken át annyira magunkává tenni a rockzenét, hogy sokkal, de sokkal több eredeti előadót termeljen ki magából a szakma (mert azért van jó pár itthon, valljuk be). Kompromisszumok ide, vagy oda, egyre több magyar banda jut ki Európába, sikerül lemezt terjesszenek Nyugaton, vagy a Távol-Keleten, vannak barátaink és vannak igen nagy zenekarok, akik Amerikában is játszottak az utóbbi években, tehát nem lehetetlen a dolog. Azt, hogy ehhez kompromisszum, vagy zseton kell, majd a jövő megsúgja, de valószínűleg nem fogjuk csak az egyikkel megúszni.

Baromi nehéz még ezzel a cigarettázósdival zöld ágra vergődni. Igen, jól mondom, a cigi. Régebben elszívták a szívnivalót sörrel odabent, de megnézték a kezdőbandákat, manapság ez nem így megy. Láttam már olyat hogy a zenekar kb. eladta a lelkét a színpadon, pörköltet főzött a koncert alatt, és amíg benn voltak huszan, addig a hely előtt minimum százan pöfékeltek. Tudom, apróság, de mindenképp meg akartam említeni. Mindenki szokjon le a picsába, ez itt a lényeg. Nekem is le kéne.

Ha jól láttam az idei fesztiválszezon fellépőként kimaradt. Melyek azok a honi fesztiválok, ahová mindig szívesen mentek, akár zenélni, akár szórakozni?

Belmont: Sajnos nem sikerült sehová bekerülni, pedig voltak próbálkozások, elkönyveltük ezt annak a ténynek, hogy túl frissek vagyunk, de nem adjuk fel, jövőre nem ejtünk foglyokat. Személy szerint a Rockmaratont szerettem nagyon, de az idei évben tartogatott egy zsák negatív meglepetést. Nem mondom, hogy nem megyek el szívesen fellépni és szórakozni a rendezvényre, csak ezután kicsit óvatosabb leszek az instant karma jelenséggel, az biztos. Imádtam még a Fezent, oda mindig szívesen visszajárok, de az arlói Hellness Hétvége vitte idén az aranyérmet, persze szórakozás szintjén. Fellépés ügyileg egy temerini motoros fesztivál volt az elsőszámú buli idén, egy hatalmas tömeg Maiden-fannak játszhattunk, baromi jó színpadon és ultrakedves fogadtatással az Iron Inside-dal.

Hol találkozhatunk veletek legközelebb?

Belmont: DivideD ügyben úgy néz ki, november 17-én csapunk egy kisebb partyt a Backstage Pubban, a Schrott Péter barátom vezette Continoommal együtt. Ez a buli lesz a szülinapi tivornyám is egyben, tehát mindenkit arra bíztatok, vegye ki a következő napot a melóban.

Januárban pedig lemeztelen lemezbemutató koncert a Dürer Kertben, ahol elejétől a végéig elhangzik a Modulus, bár jó eséllyel a lemezből arra az alkalomra nem tudunk még vinni. (Hacsak nem találunk kiadót, aki ilyen rövid idő alatt elintézi a megjelenést, erre azért reálisan nagyon kevés az esély.) Megemlítem még, hogy aki szereti a Maident, annak szeptember 17-én a Backstage-ben a helye, egy kétórás szülinapi szettel ünnepeljük meg az Iron Inside nyolcadik születésnapját!

Kihagytam valamit?

Belmont: Nem, de told le Bandit, mert átírta az Against the Earth szövegét!

A végszó, mint rendszerint, a Tiétek. Én köszönöm, nagyon.

Belmont: Mi köszönjük! A végszót is!

Aktuális felállás:
Belmont - hangszálkínzás
psyKlone - hathúros elektromágneses indukció és az Ördög összes játékszere
Sol - mennydörgés a mélyből
Stalkher - ritmikus géplakatolás

Oldalak:
dividedband.com
facebook.com/dividedofficial


Csipke




 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Interjúk
· Szerkesztette: Csipke


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Interjúk:
Interjú Szaszával és Matyival, a Sex Action tagjaival...


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat






Impresszum! E-mail: nekünk


A Rock Klub weboldalai PHP4 nyelven íródtak, PHP-Nuke szabadon felhasználható
Web portál rendszer segítségével, amely a GNU/GPL licence alatt áll.


PHP-Nuke Copyright © 2004 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.69 Seconds