Elekes Zoltán interjú - 1. rész (2016) 

Megjelent: 2016. november 19. szombat 12:05
Szerző: bcsaba
    Interjúk 

Elekes Zoltán a Zenit, később a belőle alakult Metró, az Atlas No1, a Sámson és a Juventus szaxofonosa volt. Lelkes interjúalany. Ma a kezdetektől a Sámson 1967-es időszakáig terjedő időszakról beszélgettünk...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Hogy kezdtél zenélni?

1942. március 07-én, Kolozsvárott születtem, amikor az még Magyarországon volt. Az Elekes erdélyi név. De Pesten, a Labda utcában, a VI. kerületben nőttem fel. Lábtengóztunk a Jókai téren, autók nem-igen voltak. Apám a hűvösvölgyi gyerekvasútnál volt nagyfőnök, az ottani zenekarban kaptam klarinétot a kezembe. A karmestere Sándor János bácsi volt, az Operaház első hegedűse. A húgomnak jobban ment a sport, ő hamar abbahagyta a zenét, de én megmaradtam a hangszernél, a Vasutas Zeneiskolába kerültem.

AZ OSZK-ban Harmath Laci papájánál tanultam, Friedrich Karcsi bigbandjében is játszottam a Konziban. Egész egyszerűen azért, hogy tovább képezzem magam. A Vasútgépészeti Technikumban tanultam, ott is csináltunk egy zenekart, országszerte játszottunk, 10 tagú zenekar volt három fúvóssal, 1956-tól kezdve. Itt egyébként Bánkúti Győző volt a trombitás, aki az Omega tagja lett.

Hogy kerülsz a Metróba?

Akkor még Zenithnek hívták a zenekart. Zoránnal a mai napig vitatkozunk, hogy mikor találkoztunk először. Ő 1960-at mond, szerintem 1959 végén történt ez, szeptember körül. Egy zenekari próba után, valamiért ott maradtam a Nyugati melletti Kisz klubban, ahol zenekarok próbáltak. Mi is a Vasutas zenekarral, és a Zenith is, a Metro elődje. És beszálltam egy próbájukra improvizálni... Merthogy én azokat a számokat nem ismertem, amit ők már akkor játszottak.

A Ventures dalokban még szaxofon sem volt, nyilván impróztam bennük. És akkor A-dúr. De nekem ez altszaxofonnal Fisz-dúr, az összes kereszt benne volt. Bevettek, innentől kezdve csak itt játszottam, csak ennek éltünk, életem legboldogabb korszaka volt. Óriási sikerélmények. A Beatles Cavern Klubjának sikoltozásait mi is ugyanígy megéltük a Hordóban, mikor oda kerültünk. Idén voltam arrafelé, fájó szívvel vettem tudomásul, hogy már az sincs úgy, ahogy mi ismertük.

Akkor elmentem 10 forinttal, megettem egy resztelt májat, ittam egy sört, és teli voltam. Ez a zenekar közel sem úgy nézett ki, mint amit ma Metróként ismerni lehet. Az eszmei vezető Rudas András zongorista volt, Bálint István volt a dobos, a bőgős Maka Béla volt. Természetesen Zorán volt a szólógitáros. Dusánt olyan 1960 végén engedték el először a zenekarral. A Bartók Béla út 1-ben, Zoránék lakásán is próbáltunk.

Hogy kerültök a Metro Klubba, és hogyan veszitek fel a nevet?

A szerződést Nusi nénivel, a klub vezetőjével még Zenith néven írtuk alá 1961-ben. Mikor Nusi néni látta, mekkora eszméletlen tömeget hozunk a Hordóban, ahová csak 150 ember fért be és az utcán 300 méteres sor várta, hogy valaki kijöjjön, mert akkor a sor elejéről valaki ezzel bemehetett. Se az Illés, se az Omega nem volt még ekkor konkurencia. Illetve az Illés igen, de ők éppen ekkor dixielandet játszottak, ahogy Benkó Sanyiék.

A Hordót fel akarták újítani, ekkor a Petőfi Sándor utcába kerültünk egy rövid időre, utána jött a Rákóczi úton lévő étkezde, ami a metrót építő vállalat étkezdéje és kultúrterme volt. A Dohány utca sarkára később került a Metro Klub, talán 1966-ban. Váradiné Nusi néni áthívott a Metro Klubjába és ő javasolta, hogy vegye is fel a zenekar a vállalat nevét, a Metro nevet. A Metro nevet már a Hordóban felvettük. Baromi amatőrök voltunk, semmit nem tudtunk semmiről, de nagyon ügyesek is voltunk, mint zenészek. Semmilyen kotta, vagy más segítség nem volt, csak a lemezek másolatai, amiről megtanulhattuk a dalokat.

Foglalkoztatok-e azzal, hogy rövid o-val, vagy éppen hosszúval írjátok a zenekar nevét?

Rövid o-val írtuk. Ahogy kaptuk.

Heinz Bogdán emlékezései szerint, együtt indultatok az 1962-es Ki Mit Tud?-on. Itt szerintem Zorán is indult. Erre, hogy emlékszel?

1963-ban volt szerintem. Ez volt a Turmix zenekar. 1962-ben indultunk a Metróval, leégett az összes erősítőnk. Rákötötték a 380-ra, egyből minden elfüstölt, lángok törtek ki. A TV le is keverte. Kártérítés? Ugyan. Örülhettünk, hogy a TV kapuján beléphettünk. A felvétel a Dózsa György utca sarkán, egy építőipari vállalat kultúrtermében volt, onnan ment az élő közvetítés. 1963-ban Zorán egyedül indult a Ki Mit Tud?-on.

Visszatérve a kérdésedre, én sosem voltam tagja a Turmixnak, csak az történt, hogy az alto-szaxofonosuk a Ki Mit Tud? előtt egy héttel lebetegedett. Nem tudott fújni. Az adás előtt pár nappal ott állsz, próbára nincs lehetőség, nekik csak én jutottam eszükbe. De én ekkor éppen katona voltam. A Televízió leküldött egy levelet a sereghez, hogy legyenek szívesek az Elekest egy hétre szabadságra küldeni, mert felvétel lesz. Hazajöttem, egyszer eljátszottuk egy öltözőben a dalt, másodszor már kamera előtt élőben ment.

Láng Péter megemlékezett arról, hogy te mutattad meg neki, hogyan is kell fújni a szaxofont, és a tulajdonképpeni Omegát te hoztad össze, amennyiben összehoztad a tagokat.

Halványan emlékszem. Benkő Lacival voltam igazán kapcsolatban. A János pincében próbált a zenekara, mi meg az Irányi sarkán voltunk a Hordóban. Nyúzott engem, hogy menjek át hozzá. De én mindig egy becsületes fasz voltam, ha valahová bekerültem, nem akartam elmenni. És a Zenith-tel megvolt egy négy órás repertoárunk, nem kezdem előröl. A Láng Peti rettenetesen ügyes volt, vettem neki egy fúvókát, majd beajánlottam Benkőhöz.

Katonaság?

1962. november 16-án vonultam be a Ganz Mávag Kultúrotthonába és nicsak, Bálint Pista is ott tolakodott a sorban. Mindkettőnket a Metróból hívtak be. És mindkettőnket Székesfehérvárra vittek. És ki volt ott? Hát szegény Rozinszky Csaba, akit az Illésből rántottak be. Mindjárt megvolt az ötlet, zenéljünk. Pammer Ferenc volt a gitáros, a tenorszaxofonos pedig Fekete István. A katonazenekarral versenyeken indultunk, bejártuk az országot vele.

Eltelt így valahogy a két év, mert olyan privilégiumokat élveztünk, hogy Fehérváron a Tiszti klubban játszhattunk, minden hétvégén. És akkor vissza a laktanyába éjjel háromkor, félrészegen, és reggel hatkor engedélyünk volt nem fölkelni. Mindig egy cetlit tettem magamra, hogy "Őrmester elvtárs, ne keltsen fel".

1964 októberében szereltem le. Leszerelésemkor már Bokány Feri volt a basszusgitáros és Schöck Ottó a billentyűs. Nagyon komoly Beatles repertoár, kurv* jól szólt a Zorán-Bokány kórus. És a szaxofon kezdett kimenni a divatból. Zorán nem vett vissza az együttesbe, helyettem Zentai Antal fújt. Bálint Pistát sem vették vissza a Metro-ba.

Mikor és hogyan kerülsz az Atlas No1-be? Herczeg József úgy emlékszik, Rozinszky Csabával együtt jöttetek át a Metróból.

A Majakovszkij utcában volt Bella néni tánciskolája, egy első emeleti helységben, Brunner József, Hanka Péter, Harci József, Rozinszky Csaba és én kezdtünk játszani. Kezdetben Atlas volt a nevünk, mikor szólt Flamm Feri, hogy ne csináljuk már, hát őket is így hívták, változtassunk már nevet. Így lettünk Atlas No1, megtettük a gesztust, ne menjünk már ilyen f*szsággal bíróságra, de azért beelőztünk a sorszámmal.

Olyan 1965 májusában kerültünk a Csilibe, sok tagcserét éltünk meg. 1967-ben Brunner Jozsó disszidált. Az utóbbi években kerestem őt, de állítólag Amerikában lelőtte a maffia. Volt egy időben Hacknauer József a ritmusgitárosunk, volt ritmusgitáros Kocka Sándor. Sanyi gitározott és énekelt, de nagyon jól. A Them nótákat jobban énekelte, mint Thury Árpi.

A Kék csillagnak volt egy elb*szott jó gitárosa, Szabó István. Még 1963-ban, a Ki Mit Tud?-on láttuk őt. Ő is játszott velünk. Az Atlas No1 tagságából csak én és Rozinszky Csaba játszottunk végig együtt, amíg át nem mentem a Sámsonba. Koppintós zenekar volt, a Metro vonalát vittük. Duanne Eddy, Shadows, Beatles. A Rollingokhoz nem volt énekesünk.

Történt ugyanis, hogy olyan 1966 közepén Bálinth Lehel, a Csili főnöke szólt, hogy "gyerekek, szépen hozzátok a közönséget, de vegyetek cuccot, mert rosszul szól a zenekar". Ugye ilyen "pincesufni" erősítőkön és hangfalakon játszottunk. Együtt eszkábáltuk össze, forrasztottunk reggeltől-estig. Eszméletlen korszak volt. Sok hűhó semmiért, semmi nem működött rendesen. A szüneteket azzal töltöttük, hogy működőképessé tegyük a drótokat, amit a közönség előzőleg széttaposott.

Sokszor mélázok azon, hogy a közönség a beatkorszakban mit hallhatott egyáltalán a zenéből a koncerten...

Leejtettél egy tantuszt és hallottad a koppanást. A közönség sokszor áhítattal hallgatott, csendben. Tudták, hogy néprádiónk van. A Metróban Dusán volt az építő. Erősítőt, visszhangot épített. A rokonsága Stuttgartból szerzett neki kapcsolási rajzokat. Szerzett alkatrészeket, épített.

Az Atlas No1-ben Brunner Jozsó lelépésével átvettem a zenekarvezetői szerepet. És Lehel azt az opciót is felajánlotta, hogy ha egy becsületes zenekart hozok, akkor is enyém a pálya, engem megtart. A KGM Tervezővállalatnál dolgoztam már ekkor, ugye kellett egy állás is, hogy megéljen az ember. Ott dolgozott a két Harmath testvér, Sanyi és Ádám, és nekik volt egy zenekaruk. Beszélgettem velük, hogy állnak, és ők akkor kapták meg a Selmereiket. Rettentő jól szólt.

Ez volt a Sámson. Ekkor még Bucom nem volt velük, még Rakk Gyula volt a dobos. Mikor elmentem meghallgatni őket a Hűvösvölgybe, hát hanyatt estem. Felajánlottam, hogy ha bevesznek, akkor bekerülünk a Csilibe. Ez kurv* nagy szó volt, mert szombat-vasárnap fix hely. 300 forint szombatonként, 200 vasárnaponként. Na most, ebből egy hónapban legalább négy, az egy átlag feletti fizetés. Szegény Rozinszky Csaba haláláig haragudott rám ezért a váltásért. Hiába magyaráztam neki sok-sok évvel később is, hogy nem én akartam kirúgni a zenekart, hanem a Lehel. Na most az, hogy én mentettem a bőröm, az szerintem egy normális dolog. Ha nincs a Sámson, elmehettem volna a bányába.

A Hangszer Nagykereskedelmi Vállalatnál volt egy haverom a raktárban, kapott 1000 forintot, ami szinte egy havi fizetése volt, ezt azért kapta, hogy szóljon, ha cucc jön. És már megtörtént az egyesülésünk, a Sámson frissen vette a Selmereket, még a festék se száradt meg az új cuccukon, mikor szólt a srác, hogy Marshallok jöttek. Jujj! Mit csináljunk? Attól kezdve csak Bucom kapott gázsit, mert neki nem kellett beszállni a cuccvásárlásba. És eladtuk a Selmert, plusz kölcsönök, 180.000 forint, két ember mindig kísért, ha nálam volt a pénz. Mert miután megrendeltük a Marshallt, nem lehetett pontosan tudni, hogy mikor jön meg, személyesen mindig be kellett menni, és jó volt, ha ott a pénz, hogy még véletlenül se adják el másnak, gyorsan kellett lépni.

A Folytatás itt olvasható!

Bálint Csaba (2016.11.19.)
rockmuzeum.ini.hu



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. szeptember 25. és 2017. október 11. között:









Klipmánia