×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Fischer László interjú - 1. rész (2016) 

Megjelent: 2016. december 12. hétfő 12:05
Szerző: bcsaba
    Interjúk 

Fischer László a Beatrice és a Korál gitárosa. Évtizedek óta figyelem koncerteken, ahogy megjelenik, érdeklődik, valahogy mindig az volt az érzésem, hogy ő még a mai napig is szereti a zenét. Más zenészeket "csak úgy" alapon nem nagyon látni koncerteken. Ma a kezdetekről, a Nevadáról, a katonaságról és az első Beatricés korszakról beszélgetünk.

2016. december 16-án a Backstage-ben lehet megtekinteni őt a Korál Foreverrel. Érdemes!



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Hogy kezdtél zenélni?

1953-ban születtem, zuglói vagyok, Édesanyámékkal a Népstadion mellett laktunk. Egész kisgyerek voltam, talán 10 éves, és közel lakott hozzánk Végváry Ádám és Ihász Gábor is, együtt haverkodtunk. Minden este kiültek a padra, gitározgattak, jöttek a csajok is. Szabad Európa Rádió, Shocking Blue, Beatles, Shadows, őrület. Édesanyámék egyszer csak megleptek egy hét húros orosz dobozgitárral. Na, akkor ki a térre, megnéztem, hogy fogják az akkordokat, haza szaladtam és addig gyakoroltam, míg nem sikerült. Olyan szintű zeneszeretet volt és van bennem, hogy napi szinten hallgatok zenét még ma is. Szeretem tudni, hogy hol tart a zene, mit tudnak a fiatalok.

A rockban azért ma lesújtó a véleményem, figyelem a fiatalokat és olyan rockzenét játszanak, amit én balkán rocknak hívok. Nem az az angolszász, vagy westcoast, vagy AOR vonal, amit mi szerettünk és szeretünk. Most a beszűkült dallamvilág, harmóniavilág a jellemző, szinte Muzsika tévé, vicces, vagyis inkább nevetséges az egész. De azért becsöppenek olyanba is, ahol tátva marad a szám. Sok jó zenész van, akiket nem, vagy csak alig hallhat a közönség! A jó zenekar viszont kevés.

Visszatérve a kezdetekhez, csináltunk egy kis amatőr zenekart, Shadows-okat játszottunk, kiosztottuk a szerepeket, ki lesz a dobos, a ritmusgitáros és így tovább. Egy sufniban két farakás között gyakoroltunk, a dobos vett egy pergőt, legalább már hangszer is lett. Betanultunk egy számot, majd hazamentünk, és mikor megint szóltam, hogy holnap próba, akkor azt mondta, hogy ő eladta a dobot. Hát megtanultuk a számot, nem? Voltak ilyenek is.

Elmentünk egy tánciskolába táncolni tanulni, egyszer megmutattuk a próbán készült felvételünket a hely vezetőjének, aki nem hitte el, hogy mi játsszuk. Volt tükör is, viccesen néztünk ki, ahogy megláttam magunkat, többet nem is mentem. Járkáltam más zenekarok koncertjeire is, közben kerestem a helyem. Egy újsághirdetésben láttam, hogy a Kavicskotró Vállalat házi zenekara, a Kentaur gitárost keres. Odamentem, nagy rockos fazonok voltak ott, én meg odaálltam kisgyerekként, meghallgattak, fel is vettek. Itt töltöttem pár évet. Sajnos a tagok nevére már nem emlékszem. Később pedig mindig az történt, hogy más zenekarok meghallottak, és elhívtak.

Nemrég Tárász Józseffel interjúztam, aki megemlítette, hogy játszott veled egy zenekarban valamikor még a Föld szilárd kérgének kialakulása környékén. A zenekar neve Mokka volt.

Hívtak oda is, de csak egy-két próbán voltam.

Mikor és kikkel játszottál a Szélmalom zenekarban?

1968 körül nyűttem a zenekarban a húrokat. A tagok: Farkas József dob, Cserháti Péter basszusgitár, Lelkes Gyula ének, Kővári Attila billentyűs hangszerek, Pósa Gyuri ritmusgitár, és én. Gyuri gyerekkori barátom, együtt kezdtük a gitározást, és sokáig koptattuk a hangszereket zenekarokban.

Szakács Laci említi, hogy játszottatok ott együtt.

Igen, játszott ő is ott. Ebben a zenekarban már megéltem, hogy milyen magával ragadó a színpadon koncertezni. Itt is voltam egy-két évet, ez érettségi előtt volt. Ezután jött a Hunnia zenekar. Itt már hosszabb volt a hajam, tiszta Ritchie Blackmore volt a fazonom a Stratóval. Ezt nem én találtam ki, hanem többen odajöttek hozzám, és mondták. A bandában Madarász Tibor dobos, Újváry István Pityesz billentyűs hangszerek, Pósa Gyuri ritmusgitáros, Szabó Miklós basszusgitáros - Ő már sajnos nincs közöttünk -, és én játszottunk együtt. Pósa Gyuri később külföldön játszott jó pár évet a Hunniával.

Nevada? Csolti István és Kertész László Kabóca 1972-'3-ban említ Téged tagként.

Viszonylag ismert zenekar volt a Nevada, Zuglóban meg különösen. Épp a napokban találkoztunk az egykori tagsággal a Rock Múzeumban, jó volt egy kicsit beszélgetni. Nagyon tetszett, hogy oda kerültem, hisz előtte a Zuglóban is járó 67-es, 44-es villamosok plakátjai között gyakran lehetett látni a zenekar nevét is. Büszke voltam, hogy ott játszom.

A bekerülésem is érdekes volt. Kertész Laci odaadott egy csomó nótát, olyan húszat. Uriah Heep, Deep Purple egy szalagon, hogy tanuljam meg. Pár nap múlva felhívtam, hogy tudom, nem hitte el. Összejöttünk egy próbán és lejátszottuk. Elég sokáig együtt voltunk, nagyon tetszett, jó bulik voltak. Aztán jött a svédcsavar, Radics Béla hánykolódott, a zenekar meg úgy gondolta, vele előrébb lehet lépni, engem meg kirúgtak, illetve ez úgy volt közölve, hogy sehogy. Csak láttam, hogy buli van és engem meg nem hívtak. Nem volt teljesen egyenes, inkább görbe volt.

Guzsváry Csaba 1973 novemberére teszi ezt. Hogy kerülsz a Beatricébe?

Kabóca jó arc, de valahogy ez után a csavar után nagyon sokáig, évtizedekig nem beszéltünk. És ha már Csaba szóba került, olvastam az interjúdat Vele, azzal egészíteném ki, hogy a képeken látható haj, az paróka rajtam. Az iskolában nem engedték a hosszú hajat. A Nevadás képeken látható gitár nem Gibson SG, hanem egy japán kópia, amit eladtam Fenyő Mikinek. Ha találkozunk, mindig mondja, hogy rásóztam egy szar gitárt. Visszaveszem, mond, mennyi, visszaveszem, szoktam mondani Neki, de nem adja.

Ezután jött a Beatrice. Temesvári András Pepó basszusgitáros, egy bizonyos Csupi is ott volt, Ő is basszeron nyomta, talán Pepó előtt. Sajnos már egyik sem él. Zámori Sándor dob, Aszalós Zoltán billentyű, Nagy Feró és én alkottuk 1974-'75 táján a Ricsét. Csuka Mónika ekkor éppen nem volt velünk.

Emlékszem, hogy a XI. Kerületi Pártházban volt klubunk. Ugyanolyan volt, mint a Dési Huber, ugyanúgy építették. A Beatrice kőkemény volt, Grand Funkot, Black Sabbathot játszottunk, keményebb volt, mint ma a Deep Purple vonulat. Csörpi-csörpit nem játszottunk, és saját dalokat sem. Hihetetlen tömegek voltak a klub előtt, könyörögtek, hogy "csak engem vigyél be". És akkor engem elvittek katonának 1975-ben.

Mintha több alkalommal is lettél volna tag. Blaschek György úgy emlékszik, egy alkalommal őt is váltottad, ez valahol 1975-ben lehetett. Így emlékszik Zámori Sándor is, mindeközben Aszalós Zoltán szerint, köztetek még játszott megint Cziránku is. Voltál tag '77-ben is, és talán '75 előtt is egy ideig.

Szerintem csak két Ricsés korszakom volt, valójában. 1977 végén megint tag lettem. Az talán megeshetett, hogy az első korszakban volt szünet, de nem nagyon emlékszem. De előtte le kellett tölteni a két évet a seregben. Nagyon megszívtam, mert rádió-tévé műszerész végzettségem volt, Szentkirályszabadjára kerültem, egy helikopter ezredbe. A 200 bevonuló főből 12 nevet felolvastak, benne voltam én is, négy hónapos külön kiképzést kaptunk, elvittek Debrecenbe. A többieknek, ha jól emlékszem három hetes kiképzésük volt. A havat sarkosra kellett lapátolni a télben. Szörnyű volt, messze a szüleimtől. Mindig nagyon szerettem a szüleimet, sajnos már csak Édesanyám él. Borzalmas volt kiszakadni a családból, a zenekartól, az egész addigi életemtől. A bevonuláskor együtt voltam Tisza Józsival, őt később Zareczky után én ajánlottam be az Eastbe.

Amikor négy hónap után visszatértem az eredeti alakulatba, a többiek ugye nem látták az arcomat, megint kvázi újonc voltam. De végül összeverbuváltunk egy zenekart, elkezdtünk játszogatni. Akkor már volt egy Fender Stratocasterem, hozzá egy Fender Supersix Reverb erősítőm. Volt egy pár jó fej tiszt, tiszthelyettes, akik felkaroltak. Különösen Zajcsek Tamás, aki nagyon rendes volt velem. Egy idő után már kijárhattunk civil ruhában Veszprémbe zenélni. Volt, hogy riadó volt, mi akkor is mentünk ki civil ruhában játszani. Majd az Édesapám elintézte egy év után, hogy átkerüljek Tökölre a kormányezredbe, ez egy 50 fős laktanya volt.

Mindezt úgy, hogy volt olyan időszak, hogy sem ott, sem még Szentkirályszabadján nem tudták, hogy most akkor hol vagyok, volt civil ruhaviselési engedélyem. Akkor én hetekig itthon voltam. Amikor már be kellett menni, egyszer a szüleim autójával mentem, mert nyaralni voltak. Ott is volt egy barátnőm Tökölön, és jönnek a katonák, hogy vigyem be őket Szigetszentmiklósra, a kocsmába. Hát persze, gyerünk. A csárda zárva volt, ekkor kitalálták, hogy mennyünk be Pestre, ami csak pár kilométer volt. Pechemre a rendőrök elkaptak.

Valahogy a többieket elengedte a rendőr, pedig MN-es (Magyar Néphadsereg) melegítőben voltak. Hát engedély nélkül a kocsmába furikázni katonáéknál... az nem volt frankó. Mellettem ott ült a kis csaj, én viszont összekevert ruházatban, ami tilos volt. Kimenőcipő, gyakorlóruha, sport zokni. Behazudtam, hogy csak a barátnőmet viszem haza, nem lógok a Honvédségtől, hát eszem ágában nincs. De megkérdezték a kis csajt is, hogy maga hol lakik? És nem azt mondta, hogy pl. a VIII. kerületben, hanem bemondta az ellenkező irányt, Halásztelket! Na, akkor szálljon ki, zárja be az autót, és... bevittek.

Az volt a szerencsém, hogy a laktanyában a doki az akkoriban alakulófélben lévő Color billentyűse, Bokor Gyula volt. Hívott a Colorba, de én a Ricsébe akartam visszamenni, oda kötöttek az emlékeim, a jó bulik, és várt Feró is! Gyuszi nagyon sokat segített. Hadbíróság várt rám a fenti eset miatt, de meghúzta a bakancs a lábam, és be kellett gipszelni. A többi katonatársam nevét senkinek nem mondtam el, a rendőrnek sem, de valahogy kitudódott, a többiek letöltötték a fogdaidejüket. Én meg heteket töltöttem újra és újra gipszben. Amikor levették, elsorvadt szinte a lábam, és majdnem összeestem. Sokat feküdtem a kis laktanya gyengélkedőjében egyedül. Aztán az egyik tiszt elintézte, hogy valahogy hazamehessek lábadozni. Cserébe persze nyitva állt a kégli Neki, ha nőt akart felhozni.

A folytatás itt olvasható!

Bálint Csaba (2016.12.12.)
rockmuzeum.ini.hu



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet













Klipmánia