Itt vannak az új "nagy" és még a beteljesült sikerek előtti bandák. Ezek egyike a LOG, akinek ez a negyedik lemeze. Előző, 2003-ben megjelent "As The Palaces Burn" (kiadó: Prosthetic Records) lemezének a producere a modern metal egyik zsenije Devin Townsend (Strapping Young Lad, Soilwork, Stuck Mojo) volt. Már ott sok vendégük volt, így az ex-Megadeth gitáros Chris Poland, a Today Is The Day frontembere és a "New American Gospel" (2000-ben megjelent lemezük) producere Steve Austin, és a Devin Townsend. Így szerette is a szaksajtó és várta a következő lemezt, ami augusztusban meg is jött. Rajta ismét a gitáros Chris Poland, és Alex Skolnick a Testament ex gitárosa, aki jelenleg civilben jazz-be ülteti át a Metal zene alapdalait. Érdemes tudni a bandáról, hogy elsőként 90-ben jött elő a terve Mark Morton, Chris Adler és John Campbell fejében a Virginia Commonwealth University-n. A terv azóta megvalósulni látszik, mert a LOG felnőtte magát az OzzFest második színpadára, a Slipknot és a Hatebreed elé az Otep, Atreyu mögé.

Nem viszik túlzásba a lemezeiket a hosszukkal. Előző lemezük alig 40 perces volt, most sem jutnak el az 50 percig. Viszont cserébe őrületes headbangelésre késztetik a hallgatót. Ez a fejrázás indulhat el a "Laid To Rest" című első dalban, ami ősi metal riffekkel, kétlábgépes középtempóval, üvöltő "thrash" énekkel, és középtempóval nyomul. Simán lehetnének zeneileg Judas Priest is, ha énekesük Randy Blythe nem üvöltené ki a lelkét. Viszont így, ezzel a köpködősen agresszív énekkel modernnek nevezhetik magukat.

A "Hourglass" tempósabb dal. A képlet ugyanaz, de itt feltűnik John Campbell remek "röfögő" basszusgitárja. A dal szinte refrén nélküli őrület, telis tele metal riffekkel. Mondjuk amikor eljutunk mégis valami refrénszerűségig, akkor leegyszerűsödnek a váltások is. Ötletes darab.

A "Now You've Got Something To Die For" lendületes, körbeforgó riffel indít. A képlet nem sokat változik, és sebesség is leginkább középtempós. Amikor doom-ba lassul, néhány ütemig a gitár nagyon értékes dallá válik a dolog.

A "The Faded Line"-nak a nyitó riffje a legnagyobb értéke. Will Adler és Mark Morton gitárosok szinte együtt lélegeznek. Chris Adler dobos ebben a dalban ősi thrash cin használattal rukkol elő. Az egész dalt inkább riff hegynek hívhatnám, mint különálló darabnak.

Az "Omerta" előtt egy szinte politikai szintű bevezető szöveg van, majd belefognak a lemez egyik kiamagaslóan lassú darabjába. Belassult, monoton riffel dolgoznak, amiben Randy Blythe egy újabb "nehézkes" hangján tud bemutatkozni. Nem tudom eldönteni, hogy hörög-e vagy üvölt. Mindenestre a dal őszinte, kőkemény metal.

A "Blood Of The Scribe" sokkal pörgősebb darab. Ettől kapkodósnak is tűnik. Nem is sokáig pörögnek, inkább a Panterát megszégyenítő riffel rukkolnak elő, ami fölött lehet a "prédikációt" elővezetni.

A "One Gun" ismét a páros gitározás modernizált remeke. Végre érkezik egy "majdnem" gitárszóló is, néhány magas gitárhang elővezetésével. A lemez talán legnagyobb baja a szólók hanyagolása. Nem hiszem el, hogy nem szeretne ez a két gitárzseni néhány technikás szólót elővezetni. Ha ez a modernség egyik ismérve, akkor nálam ez a dolog nem jött be!

A "Break You" összetöri a hallgatót, ha eddig még ez nem történt volna meg. Ismét középtempónál kicsit gyorsabb ütemekkel nyomorítják az agyakat. Randy Blythe pedig folyamatosan death - thrash üvöltéseivel nyomorítja a hallójáratokat. Itt bemutatkozik a black szerűen "vicsorított" hangjával is, ami ismét borzalmas és egyben vadító.

Kissé tisztább keveréssel érkezik a "What I've Become", ami a Bay Area vonulat stílusát keveri a Pantera kőkemény, de monoton riffjeivel. De nem tart sokáig, mert a "Ashes Of The Wake" ismét a lassabb, szinte doomba hajló oldalukat hozza. Itt némi politikai - háborús rádió hírek beolvasást is kapunk. Ecsetelik nekünk a háborút, majd begyorsul a nóta, és végre igazi gitárszóló jön. Vagyis Slayer szerű páros váltás, nyújtás, stb. Egészen pofás instrumentális darab ez.

A végén a "Remorse Is For The Dead" akusztikus belassulása nagyon megnyugtató. Mégis emberek készítették ezt a headbang őrületet. A dal persze felpörög, és véres szemű őrjöngésbe fog Randy Blythe.



Összefoglalva: Kőkemény dalgyűjtemény ez. Alig lehet a dalokat egymástól megkülönböztetni. Végig hegynyi riff, őrjöngés és középtempójú durvulat. Szinte egy saját törzset hoznak vele létre, akik ezt nagyon meg fogják szeretni. Nekem is bejött: 10 / 9.5