Kezd a Fates Warning története tragédiába fordulni. A banda sohasem kapta meg azt a közönség figyelmet, amit megérdemelne. A szakma, és egy kis rajongói közösség rajong lemezeikért. Mégis a figyelmünket nem kerülheti el, hogy évek óta apad a banda tagsága. 96-ban kiszállt a második gitáros Frank Aresti és a basszer Joe DiBiase. Egyedül a basszer Joey Vera érkezett, akiről sosem tudtam, hogy állandó tag-e, vagy főállású barát. Bár évek óta fontos szerepe van zenéjükben a szintetizátornak, mégsem volt soha főállású szintisük. Viszont a lemezeiken hallható nagyszerű szintiket évek óta Kevin Moore, az ex-Dream Theater szintis írja és játsza fel. Akinek a stílusa ma már az egyik legmeghatározóbb eleme a Fates warning muzsikájának. Nemrég a 88 óta velük játszó doboskirály Mark Zonder is úgy döntött, hogy kiszáll. Nagy valószinűséggel megunta azt a sikertelenséget ami körülveszi a bandát, és azokat a bonyolult témákat játszani, ami szintén a Fates Warning bélyegét nyomja lemezeikre. Bár még feljátszotta ennek a lemeznek az ultrabonyolult témáit, de ezentúl inkább Joacim Cans szólólemezén hallható egyszerűbb metal témákkal akar foglalkozni. A csapat utolsó lemeze 2000-ben jelent meg Disconnected címmel, így nagy várakozással álltam a lemez meghallgatásának. És nem csalódtam... Ez a hónap, vagy talán az év nagylemeze is a progresszív metal műfajnak! Felejthetetlen...

Ez a lemez olyan, mint ahogy az ember elképzel egy jó Fates Warning nagylemezt. De, miről lehet azonnal felismerni őket? Ennek a műfajnak három nagy királya van (ma már csak kettő?). A dream theater bonyolult jazz-be hajló, néha durvaságtól sem mentes zenéje az egyik. A másik, de ez már csak történelem a Queensryche értelmiségi beütésű, de metalosan "szikár" dalai. És a Fates Warning elvont, bonyolult, "hideg", kiszámíthatatlan dalai. Azt írtam kiszámíthatatlan? Azt hiszem tévedtem. Ezen a lemezen semmi sem kiszámíthatatlan egy rajongó számára. Hozzák mindazt amit az évek alatt tökéletesre fejlesztettek. A ma már egyeduralkodóvá avanzsált Jim Matheos gitáros - dalszerző dalai kissé egysíkúak, de ez az egy sík is untig elég. Zeneileg hidegre van véve évek óta a figura. Száraz, tiszta keverése van ennek a lemeznek is, mint a 89-ban kiadott Perfect Symmetry óta minden lemezüknek. Ez a megszólalás egy védjegy, csak az övék! Ezt a hidegséget egy tökéletesen emberi, érzékeny, pacsirta Ray Alder hangja emeli ki ebből a merevségből. Szinte már nem a zenére énekel. Egészen másik dimenzióban mozgatja hangszálait. Érzelmeket visz a szinte gépiesen "kockás", "hideg" fém-zenébe.

Ezen a lemezen még van egy másik védjegy is. A doboskirály Mark Zonder ütemeit szinte nem is lehet eljátszani. Fel-Ki-Be-Le-Pörget, gyakorlatilag amikor hallható a játéka nincs megállás. Szinte kétszer ugyanazt nem játszik. Mindig van benne egy kis plusz fricska a szakmának.

Jónéhány éve segíti ki Kevin Moore a bandát. Ezen a lemezen is jól felismerhető a játéka. A Chroma Key vonalat teszi mostanság a lemezekre. Játéka a monoton géphangok-zajoktól a jól kivehetően bonyolult összhangzattanig tart. Legújjabban a török kultúra hatása alatt némi népies hangzást is magára szedett. Most itt ez is megjelenik egy dalban, mint meghatározó tényező. A "River Wide Ocean Deep" című dalnak jót is ez tesz ezzel.

Sosem tudtam, hogy a 96-ban Joe DiBiase helyét átvevő Armored saint - Anthrax vendég basszer Joey Vera tagja-e a bandának, vagy csak állandó barát. Ez most sem derült ki nekem, de az biztos, hogy játékának a kissé jazzes vonala most is sokat tesz összképben a hangzáshoz. Bár kiszámíthatóan játszik, mégis baromi nehéz lehet egy ilyen doboskirály mellett követni a dolgokat. Nem unatkozik most sem játék közben.

A lemezt az akusztikus gitárral és zajokkal nyitó "Left Here" kezdi. Olyan, mintha egy Pink Floyd lemez indulna. Egészen a dob belépéséig, mert amikor belecsapnak a gitártémába, és a dob is elindítja bonyolult életét a lemezen, akkor már azonnal felismerhető: Fates Warning szól! Kevin is hallatja a hangját néhány elvont sika-mika énekaláfestő zajjal. Az egész olyan, mintha a borítón látható világ lenne megzenésítve. Távolról nézzük a gombafelhőt, miközben végiggondolhatjuk életünket. Nagyon gondolatébresztő ez a dal, aminek minden hangja kincs... nem is lehet szavakba önteni. Ez maga a modern Pink Floyd műveltsége!

A "Simple Human" című dalt már sokan hallottátok, mert a kiadó letölthetővé tette (katt ide). A dal bonyolultabb, mint elődje. Keményebb témák röpködnek, Zonder is félelmetesen bonyolult témákat kalapál. A dal talán a lemez leginkább sikerre termett dala. Koncerten is hatalmasat szólhat ez a bonyolult riffekkel építkező, kiszámthatatlan zenéjű, de Ray által mégis érzelmi alapra helyezett darab.

Eljutottunk a lemezen a kedvenc dalomig, ami Kevin zsenialitásával indul. A "River Wide Ocean Deep" Chroma Key - OSI-ként indul. Samplerről érkezik egy keleties női énekhang is. Hatalmas törzsi hangulatban játszák ezt a gépzene hangulatú dalt. Ez az elvont lassú dalból hirtelen váltanak fergeteges törzsi dobokkal felkavart kavalkáddá. Leírhatatlan váltásokat lehet hallani, amit már évek óta is hallhatunk a lemezeiken. Észvesztő, hogy nem milliók rajonganak értük.

Talána a silent lucidity óta nem volt olyan prog nóta amire csettinteni lehetett volna. Nekem az "Another Perfect Day" ilyennek tűnik. Alapvetően romantikus zene mellé Ray hatalmasat énekel. Szintinek túl sok nyoma nincs, de Mark dobolása nem engedi, hogy leüljön a dal. Persze a klasszikus gitárszóló is megjelenik, kissé bekeményített alappal. Ha van a műfajnak klasszikus lassú dala, akkor ez benne van a legjobb tízben. Ez is tökéletes nap!

Álmosan - depressziósan indul a "Heal Me". A Pleasant Shade of Gray, mint a banda eddigi csúcs lemezén (mármint szerintem) található ilyen lassú-álmos-gondolkodós, szinti alapokkal felvezetett dal. Ami persze átmegy néha őrületbe, ahogy szokott. Itt is elképesztő módon átalakul kemény középrésszé. Bár itt a dobalap egyszerűbb, mint szokott lenni, de ez a kissé gépiesen gitáros alaptéma nagyon ül. A basszus-dob illetve a keleties levezető pedig szinte tökéletes véget csinál ennek a felejthetetlen dalnak.

Egy sequence-re épülő dal következik "Sequence # 7" címmel. A benne lévő basszusgitár - gitár hangok is klasszak, de az egész egy vendégművészről szól. Kissé Floyd hatású dal ez, de klasszikusan modern. Mivel ez a két szó ellentétes, így nem nehéz kitalálni, hogy miről is van szó. Sajna rövid, 2 perc gyorsan tova száll, és már bele is ugrottunk a "Crawl" című dalba, amire talán a Tool hatása a leg jellemzőbb. Ott vannak ilyen jellegű üvöltős refrén énektémák, és ilyen keleties szaggatott riffek- témák.

Ismét szinti bevezetővel és lírikus gitárokkal nyit a "A Handful Of Doubt". Az ének kissé másként van keverve, mintha az első sorban ülnénk, úgy halljuk, szinte élőben Ray hangját. A dal csak a harmadik harmadában támad fel, amikor a gitár keményebb riffjei előjönnek. Nem pörög fel teljesen, csak visszafogottan marad minden hang kiénekelhető. Viszont a "Stranger (With A Familiar Face)" már inulásában pörög. Minenki emlékszik a Scorpions nótáira, valamiféle hasonlóság van velük. Ahogy szinte kitör az ének, illetve ahogy a dob vezeti a pörgést. Itt Ray is bevadul, bár ebben nincs teljesen otthon, ezt sajnos hallhatjuk. Lehet headbangelni, bár a sok váltás nem tesz jót a nyaki csigolyáknak.

A végén levezető gyanánt kapjuk a "Wish" című dalt. Ismét a szintik-samplerek jutnak főszerephez. Populárisabb darab, mint az eddigiek, de kedvesen "rámenős". Lassú és monoton alapokkal készítették el, de talán a banda eddigi legjobban sikerült zongoraszólója hallható benne. Szinte már Chroma Key.



Összefoglalva: Lehet, hogy ez az év lemeze. Sajnálnám, ha végleg eltűnne a banda. Remélhetőleg megtalálják Mark Zonder utódját, bár nagyon nehéz dolguk lesz. Ez a lemez pedig hatalmas progresszív metal alkotás. Visszatértek, lehet velük ismerkedni ismét! Lehet őket dicsőíteni! 10 / 10+csoda