Robert Plant - Carry Fire (2017) 

---

Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!

A Lullaby and... The Ceaseless Roar kapcsán olyanokat nyilatkozott Plant, mint például, hogy: "Ez egy roppant ünnepélyes lemez: erőteljes, energikus, van benne afrikai hatás – amolyan transzba esett Zep..." Nos, szerintem meg olyan volt, ahogy a népzenét és a transzt Móricka elképzeli a viccekben... Az egész lemez egy unalmas halotti tor fáradt táncikálása volt, de sajnos ez a lemez túltesz azon is, minden létező negatív irányban...

Amikor az ember az anyukáját pelenkázza, könnyedén ráébredhet arra, hogy eleink miért ábrázoltál simán csak egy körként az életünket, sorsunk végül körbeér és újra csecsemők leszünk. Nos, Plant szerencsére itt még nem tart, de a Carry Fire annyira gyerekes és naiv, hogy első hallásra is könnyen elmegy tőle a kedve az egyszeri Zeppernek... Maszatos és lágy popzene, meg felületes keleti és brit népzenei hatások kavarognak itt löttyedten, nincs tempó, csak önismétlő és monoton ritmus akad időnként sorvezetőnek, de sokszor még ez sem. A címszereplő erre az időnként ráadásul túlzottan sampleres alapra énekelheti és mesélheti el a színpadias dallamait, amikben egy pillanatra sem vállal kockázatot...

Mindezzel együtt, a The May Queen nyitánya még elmegy, bár már mintha mindent megmutatott volna belőle korábban... A New World... módjával kapott némi indie-rockos gitár maszatolást, de mintha leöntötték volna valami édeskés mázzal az egészet... és akkor még a szépelgő Season's Song-ról nem is beszéltem, ami már tényleg csak egy feloldozást kérő imához hasonlít... Az egy sivatagba illő Dance with You Tonight-ot mintha harminc éve elrebegte volna már a U2 a Joshua Tree lemezén, de a játékosabb Carving up the World Again... A Wall and Not a Fence is olyan minimalista és gyerekes, hogy az már rendkívül zavaró!

És nincs vége a dolognak, az A Way with Words is olyan kiégett ballada, hogy akár egy temetés zenéjének is elmehetne... A címadó Carry Fire előkapja Plant nagy fegyverét, a keleti népzenét, de csak Móricka szintjéig jutottak benne. Aki ilyet akar hallgatni, az forduljon inkább Khaled-hez, az ő zenéjében van öröm és bánat is, vagyis a giccses máz mögött élet is dobog benne. A Bones of Saints eljátszadozik kicsit a hatvanas évek pszichedelikus rock and rolljával, hogy aztán a Keep It Hid valamiféle űr-kocsmai smooth jazzbe fulladjon, teljesen feleslegesen.

A digitálisan jól megtolt Bluebirds Over the Mountain egy Beach Boys feldolgozás, amit duettben adnak elő Chrissie Hynde-vel, a Pretenders énekesnőjével, de ennél többet nem érdemes tudni róla, ahogy a záró Heaven Sent-ről sem, ami leginkább csak egy unalmas halálváró film még unalmasabb főcímzenéjének tűnik...

Nagyon sajnálom Robert Plant-et, hogy idáig jutott, az unalmas és élettelen szépelgésig... Nyilván élete végén már nem fog hardcore rajongóknak lemezt készíteni, de azért nem kellene liftzenét sem gyártania, ami bekapcsol, ha belép az ember, majd kikapcsol, ha kilép... és senkit sem érdekel a folytatás, mert olyan közhelyes, hogy már mindenki ismeri az összes fordulatát - már ha van egyáltalán olyanja, mert itt már azt is rendre elfelejtette főhősünk beletenni a dalaiba!

10/03