×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Yes - Relayer (1974) 

Megjelent: október 22. vasárnap 12:05
Szerző: pjuan
    Lemezismertetők 

Ezen a héten a '68-ban, Londonban indult Yes hetedik lemezét, a '74-es Relayer-t fogom részletesebben kivesézni! A csapat az 1972-es Close to the Edge-n a kreativitása csúcsára ért, sokak szerint a progresszív rockzene történetének legjobb alkotását készítették el... Lélegzetelállító, önmagát és egymást is kiegészítő, epikus műsor született, ami után Bill Bruford úgy vélte, hogy ennél magasabb szintet már nem érhetnek el, majd átment a King Crimsonba. Alan White került a helyére, akinek játéka rockosabb volt.

A dobos bemutatkozása a '73-as Tales from Topographic Oceans volt, amin négy hosszú, aprólékosan kidolgozott dal szerepelt. A meditatívabb album koncepcióját a hindu jógi és guru, Paramahansa Yogananda '46-os Autobiography of a Yogi című könyve szolgáltatta. Ez a levegős-éteri-spirituális légkör megosztotta a rajongókat és a kritikusokat is, Rick Wakeman sem volt túl boldog, a bemutató turnét követően ki is lépett. A helyére Patrick Moraz került, aki funkys jazz-fúziót hozott magával a Relayer három dalába, amin eredetileg Tolsztoj Háború és békéjét akarták megzenésíteni, de végül a dolog nem lett ennyire egyértelmű...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!




Mielőtt komolyabban belefognék a Relayer - vagyis franciául jelfogó - elemzésébe, ki kell beszélnem magamból Rick Wakeman szóló munkásságával kapcsolatban érzett ellenérzéseimet... A billentyűs '73 januárjában mutatta be első szóló anyagát The Six Wives of Henry VIII címmel, ami egy instrumentális kavalkád volt, a címből adódó koncepció mentén. Útkeresésnek lehetne minősíteni a hat dalt tartalmazó végeredményt, amin bár szerepeltek a Yes tagjai, de a minősége meg sem közelítette a csapat korabeli lemezeit...

A billentyűs második szóló albuma '74 májusában jött ki Journey to the Centre of the Earth címmel, koncepcióját Jules Verne hasonló könyvéből merítve. A két hosszú - szimfonikus keretekkel rendelkező - dalával vezette vele a brit eladási listát...

A billentyűs következő szóló albuma '75 márciusában jött ki The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table címmel, a címben szereplő koncepció egyfajta rockmusical-szerű megzenésítésével. Mindez még sikeres és ma is elviselhető lenne, ha mindezt nem egy botrányos filmzenével folytatta volna...

Úgy esett ugyanis, hogy '75 novemberében kijött a következő lemeze a billentyűsnek, a Lisztomania, amit máig nem tudok megbocsájtani neki! Hihetetlenül alacsony színvonalú szatíra volt zeneileg is az egész, de az igazi botrány szerintem Ken Russell hasonló című filmje volt, amihez készült a zene... Liszt Ferenc életrajzát dolgozták fel, a Who énekes Roger Daltrey főszereplésével, amivel még nem is lett volna baj...

Na de, minden erkölcsi és morális határon túl akartak menni a forgatáson, amiből végül olyan elmebaj jött ki, amit nem lehet minősíteni, az ilyen, ilyen és ilyen részletek megteszik azt maguktól, hogy a fallosz jelenetről és a zombi-náci-sátán Wagner jelenetről már ne is beszéljünk, mert nem is érdemes... A fejlett és felvilágosult nyugat - no és a magát oly' nagyra tartó Rick Wakeman - bebizonyította, hogy mit gondol az igazi zsenikről... A film és a zene nem volt sem vicces, sem szórakoztató, Wakemant azóta sem szeretem, tegyen bármit...

De térjünk inkább rá a költőiségével ismét nagyszerűre sikeredett Relayer-re, ami messze jobb album, mint amit a kiugró billentyűs bármikor is készített szólóban! A Tales from Topographic Oceans "a nagy ideák és a kevés energia találkozó pontja" volt, amiről ma is éles ellentétben álló vélemények olvashatók, miközben a spirituális mondandója ma is nagy benyomást hagy maga után.

A svájci Patrick Moraz új színeket hozott az amúgy is változásra vágyó csapatba! Moraz fúziós jazzt és akkoriban divatossá váló funkyt hozott magával, amik könnyedén beépültek a Steve Howe uralta zenébe. Az albumon ismét volt egy egész oldalas dal, a Lev Tolsztoj Háború és békéjén elmélkedő The Gates of Delirium. Ez minden idők leghosszabb Yes-stúdiószáma a maga majd 22 percével. Ez egy olyan háborús dal, amiben van csatajelenet is, de az egész olyan, mint egy hosszú előjátéka a győzedelmes békének, ami reményként jelenik meg a jövőre nézve... A delírium szó jelentése átmeneti tudatzavar, eszeveszettség és önkívület... Hát valami ilyesminek áll a kapujában ez a dal, ami leginkább egy hosszú improvizációnak tűnik, elnyújtott, elszállt és elvont instrumentális zenei betétekkel, amik ellentéteként filozofikus énekdallamokat hallhatunk...

A monumentális The Gates of Delirium méltán nem vonult be a Yes legnemesebb pillanatai közé, de még ma is izgalmas hallgatni, ahogy - miután letudták a szöveges mondanivalót - a végére teljesen elengedik magukat... és önkívületben jammelnek, sem az időt, sem a végcélt nem figyelve, csak szabadon csapongva az epikus témák között! Mindettől nagyon érdekes lett a folyamat, ahogy átadják magukat az önkívületnek, az anarchiának és káosznak, amit a játékos Steve Howe így is mindvégig képes kézben tartani...

Anderson eredeti terve a Háború és béké megzenésítése volt, de aztán Moraz megmutatta az énekesnek a Delirius című francia sci-fi képregényt, amit szintén beépítettek, és így a koncepció megváltozott... Az eredetileg tervezett "nagyon rossz" billentyűk részben ki lettek felejtve, végül inkább a gitár hozta ezt a fajta irányítást... De a kritikusok sem véletlenül emlegették a dallal kapcsolatban, hogy "túl biztonságos", meg "nem mentek vele elég messzire", a helyzet ugyanis tényleg úgy áll, hogy tényleg nem voltak olyan bátrak, mint a Close to the Edge kapcsán...

Az ezt követő Sound Chaser már sokkal inkább Patrick Moraz dala, telepakolták a csapat számára frissnek mondható jazz-fúziós és kommerszebb funk hatással - a Return to Forever módjára -, amiknek a modernsége áthatja a hangszerelést is. Az adrenalinnal fűtött pörgése jót tett a végeredménynek, hosszúra nyúló jammeléseik és a billentyűs szólók is tele vannak élettel, ráadásul az érzelgősebbre sikerült, kvázi-flamenco gitárszóló-betét is egészen káprázatosnak tűnik! Csak hát ugye ebben a fúziós világban a Return to Forever - Chick Coreával, Stanley Clarke-kal, Lenny White-tal és Al Di Meolá-val - messze izgalmasabb dalokat volt képes összehozni!

Az albumot a kissé álmoskás To Be Over zárja, aminek a harmonikus jellege és vegyes stílusa egyfajta útkeresésnek és átvezetőnek is tekinthető, a csapat nehézkesebb múltjából a későbbi kommerszebb és emelkedettebb pop-világba visznek minket, szimfonikus és keleties betétekkel is összezavarva az eredeti koncepciót. Könnyen hallgatható a Relayer, a kelleténél könnyebb befogadni... Főleg, ha hozzá tesszük a későbbi bónuszokat is, a költőien lebegő Soon című balladát például, ami a napfényes Spanyolországban nem véletlenül vezette a slágerlistát... De a vadabb kislemez-verzióra összevágott Sound Chaser, vagy a később szintén bónusznak átadott The Gates of Delirium másik verziója is a kelleténél könnyebben befogadható útkeresés lett végül, aminél - minden irányban - írtak érdekesebbet is...

Moraz nem maradt sokáig... '75-ben kiadták az első válogatáslemezüket Yesterdays címmel, aminek az America feldolgozása volt a nyitó dala... Egy hosszú, 1976-ig tartó turné után minden tag készített és kiadott egy-egy szólólemezt - Anderson az Olias of Sunhillow-t, Howe a Beginnings-t, Squire a Fish Out of Water-t, White a Ramshackled-et, Moraz pedig a The Story of I-t, de csak három évvel a Relayer után, '77 nyarán jött ki a következő sorlemezük Going for the One címmel. A stílusában, de minden más tekintetben is megváltozó, modernizált és felszabadultabb lemezen már ismét Rick Wakeman ült a billentyűk mögé, aki időközben kinyírta a szóló pályafutását... Erről a lemezről írok majd legközelebb!




Track lista:

01. The Gates of Delirium - 21:55
02. Sound Chaser - 9:25
03. To Be Over - 9:06

2003-as remaster verzió bónuszai:
04. Soon (Single Edit) - 4:18
05. Sound Chaser (Single Edit) - 3:13
06. The Gates of Delirium (Studio Run-through) - 21:16

Közreműködő zenészek:

Jon Anderson (Anderson / Stolt) - ének, akusztikus gitár, ütős hangszerek
Steve Howe (Asia, GTR) - gitár, vokál, elektromos szitár
Chris Squire (Squackett) - basszusgitár, vokál
Patrick Moraz (Refugee, The Moody Blues) - billentyűs hangszerek
Alan White (Plastic Ono Band, George Harrison, Suzi Quatro, Circa) - dob, vokál

producer: Eddie Offord, Yes

Lemezeik:

1969 - Yes
1970 - Time and a Word
1971 - The Yes Album
1971 - Fragile
1972 - Close to the Edge
1973 - Tales from Topographic Oceans
1974 - Relayer
1977 - Going for the One
1978 - Tormato
1980 - Drama
1983 - 90125
1987 - Big Generator
1991 - Union
1994 - Talk
1997 - Open Your Eyes
1999 - The Ladder
2001 - Magnification
2011 - Fly from Here (-2-)
2014 - Heaven & Earth (-2-)

Élő:
1973 - Yessongs
1980 - Yesshow
1985 - 9012 Live: The Solos
1996 - Keys to Ascension
1997 - Something's Coming: The BBC Recordings 1969–1970
1997 - Keys to Ascension 2
2000 - House of Yes: Live from House of Blues
2005 - The Word Is Live
2007 - Live at Montreux 2003
2009 - Symphonic Live
2011 - Union Live
2011 - In the Present – Live from Lyon
2014 - Like It Is: Yes at the Bristol Hippodrome 2CD
2015 - Progeny: Seven Shows from Seventy-Two (1972)
2015 - Progeny: Highlights from Seventy-Two
2015 - Like It Is: Yes at the Mesa Arts Center

Anderson Bruford Wakeman Howe:
1989 - Anderson Bruford Wakeman Howe
1993 - An Evening of Yes Music Plus
2012 - Live at the NEC

Kiadó:
Atlantic Records
Honlap:
yesworld.com
facebook.com/yestheband
patrickmoraz.com


rovat lapozó


Még, még, még...

kép

Yes - Close to the Edge (1972)

2017-09-30 12:05:00

kép

Yes - Fragile (1971)

2017-09-24 12:05:00




 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Motörhead - Orgasmatron (1986)
1986 izgalmas év volt. Geopolitikai szinten, mert az USA áprilisban végigbombázta Líbiát egy nyugat-berlini robbantásos merénylet miatt, majd még ugyanazon hónap végén jött a

Tovább...
Revolution Saints - Light In The Dark (2017)
A 2014-ben induló, amerikai Revolution Saints szupergroup-trió 2015-ös Revolution Saints lemeze - amiről kétszer is írtunk annak idején - után, nem

Tovább...
Vuur - In This Moment We Are Free - Cities (2017)
A holland Anneke van Giersbergen idén pont tíz éve, 2007-ben szállt ki a Gathering-ből, de hiába a kommerszebb szóló karrierje, ma is mindenki az atmoszferikus doom

Tovább...
Motörhead - Rock 'n' Roll (1987)
1987 nagy változásokat hozott a zenei életben. A Napalm Death a Scum-mal útjára indította a grind őrületet, a Mötley Crüe a Girls, Girls, Girls lemezzel tovább folytatta a

Tovább...
L.A. Guns - The Missing Peace (2017)
A Los Angeles-ben, '83–ban alakult L.A. Guns zenekar az egyik legpatinásabb neve a sleaze-glam közösségnek. Így maradt ez akkor is, amikor a névadó-alapító gitáros, Tracii

Tovább...












Klipmánia