×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Balgha Sándor - interjú (2017) 

Megjelent: november 18. szombat 00:05
Szerző: bcsaba
    Interjúk 

Balgha Sándor a Dog-Beaters együttes gitárosa volt 1965 és 1966 között. Talán az elmúlt napok-hetek híreiből sokaknak ismerős lehet a zenekar neve, hiszen ez volt Som Lajos első igazi zenekara, a nekrológok többsége említi is ezt a tényt. Sándor a Rockmúzeumban Lajos búcsúztatóján szerényen átadott két fotót és elnézést kért, ha tolakodásnak vennénk ezt tőle. Nem nagyon értettem, miért is vennénk annak? De aztán az interjú során rájöttem, hogy egy végtelenül szerény emberrel van dolgom, akit alig lehetett rávenni, hogy elkészítsük ezt az interjút, mert attól fél, nehogy azt gondolja bárki is, hogy ez az interjú róla szól. Szerencse, hogy találkoztunk, mert beattörténeti kutakodásom közben már egy jó ideje idegesített, hogy a Dog-Beatersről szinte semmit sem lehetett tudni eddig...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



Mindig vonzott a művészet és gyerekkorom óta leírhatatlan mély erővel hívogatott a gitár. Csakhát csóri családból származom. Apám horthysta katonatiszt volt, ezzel majdnem mindent elmondtam, négy gyerek, köztük egy Ratkó-gyerekkel. Csöndben mondom, hogy apám épségben megúszta, apai nagyapámat viszont kitelepítették, ő is tiszt volt, de '35-ben őt már nyugdíjazták.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy imádtam a gitár hangját. Sokat nyafoghattam, de vásárlásról szó sem lehetett. Egyszer váratlanul egy barátjától hozzájutott egy padláson tartott hangszerhez. Ez egy szétázott, öreg, girbegurba, agyongyötört spanyolgitár volt. Anyai nagyapám festőművészként élt Angliában és küldözgette a nyugati rockmagazinokat nekem, akit egyébként csak fényképről láthatott. Ekkor láttam ezekben a magazinokban a Beatlest, Rolling Stonest és a többi híres bandát, kezükben a hangszerekkel.

A beteg hangszert ugyan elvittük Hetesihez megcsináltatni, de továbbra sem volt használható. Mindenesetre beiratkoztam klasszikus gitárt tanulni egy öreg mesterhez. A Carulli olasz gitáriskolát erőltettük ezzel a dobozgitárral. Minden óra után véres volt a kezem. Ez 1962-ben volt. Azon a nyáron Szlovákiába mentünk a rokonokhoz, és Bozsenka néni és Jurkó bácsi vettek nekem egy igazi gitárt Besztercebányán, ahol a kirakatban csuda jó hangszerek voltak. Csak közepes árfekvésűt tudtak vásárolni, nem a legjobb Jolanát. Ez egy szép, nagy testű, karcsú, akusztikus jazzgitár volt. Persze nem engedték át a határon a csehszlovák vámosok. Két hónap múlva Bozsenka néninek kellett szabályosan átcsempészni, nagy boldogságomra.

Végre már nem fájt az ujjam tőle, elindult a dolog. Ugye az osztálytársak tudták, látták, nyilván bevittem a gimibe. És mit tesz isten, Schulcz Iván nevű osztálytársam szerzett magának egy szegedi gitárt. Egymás mellett laktunk, így elkezdtünk Shadowst játszogatni. Másik kedves osztálytársunk, Laki László cimboránk szerzett egy héthúros orosz gitárt... hát azt konyhaasztalon átalakítottuk és máris hárman voltunk. Mindez a Vörösmarty Gimnáziumban játszódik, Danyi Attila évfolyamtársam volt, ahogy az Echós Varannai István és Lelkes Zoltán is.

Telt-múlt az idő, jött az érettségi. Iván egyetemre ment. Mi Lacival erre nem is gondoltunk, nem akarunk kudarcot, hát menjünk el repülőgép-műszerésznek. Komoly érettségit igénylő szakma, a MüM 208-as keretein belül, Szigethalom - Szigetszentmiklóson. Itt osztálytársunk lett egy Vidor Tibor nevű rettentően tehetséges énekes-billentyűs, aki még szaxofonozott is. Nem csinálunk zenekart? Hát dehogynem. Kovács László lett a dobosunk Pestlőrincről. Dobolni nem tudott, de volt dobja. Iván csatlakozott hozzánk egyetemistaként, ő basszusgitározott.

Ez lett a Tone-Deafs, magyarul: Botfülűek. A nevet Laki Laci találta ki, ő volt ilyen vicces figura, ahogy később majd a Dog-Beaters nevet is ő adta. Onnantól kezdve Szigethalom, Csepel Autógyár bulijai, Shadows, Presley, lírai és rock, és már néhány Beatles. Ment a szekér. Letelt 1964-'65, az első tanév, de még 1965 májusában a gyulai Erkel Diákünnepeken nyertünk egy bronzplakettet a MüM 208 zenekara néven, mert angol névvel nem lehetett indulni.

A tököli katonai repülőtéren folyt az oktatás és persze a munka. Az első év után elég durva módon kettéválasztották az osztályt, az egyik fele maradt a katonai repülők területén, a másik fele Ferihegyre került, a polgáriakhoz. Vidor Tibi Ferihegyre került, ezzel megpecsételődött a zenekar sorsa.

Laki Lacival nem adtuk fel, és meg nem mondom, hogyan, de 1965 augusztus táján felbukkant Som Lajos. Csak belehallgatott, hogy mit játszunk. Shadows, Ventures, Spotnicks, ilyesmiket. Egyszer csak már úgy jött, hogy "mi lenne, ha hoznék egy dobost?" És hozta Kőbányáról a haverját, Szirtesi Attilát. Ez a fiú rendkívül ügyes dobos volt, kedves, segítőkész, mosolygós ember. Ráadásul Attiláéknél volt egy tiszta pincehelyiség, ott próbálhattunk. Ez nekünk óriási dolog volt! Az új zenekart Laci elnevezte Dog-Beatersnek.

Innentől nagyon sikeres kis bulikat játszottunk itt-ott. Havonta egyet, maximum kettőt. Gyömrői úti Medicor, Lőrinci Fonó, és egyebek. Valamikor télen volt egy hangverseny, de szó szerint zenekari hangverseny. Ki is volt rendesen plakátozva, szórólapozva. Ezek a dokumentumok sajnos elvesztek. Az Atlas No1 volt az a zenekar, amelyiknek már jó híre volt, az volt a főzenekar. Az esemény valahol a Soroksári úton egy gyár kultúrtermében volt megrendezve. A szervező a Kildares együttes volt. A tévében akkor ment egy orvosi sorozat, a doktor Kildare, akár most a Dr. Csont. A Kildares szólógitárosa, valami Barcs, repülőszerelő volt, állandóan piszkáltuk egymást, kié a jobb zenekar. Az Atlas No1 hatalmas közönséget hozott és minket is megnéztek, sikeres buli volt.

Játszottunk egyszer a Tisztiiskolában az Üllői úton, nyilván Lajos apja révén. Játszottunk a Tisztiházban is. Két vagy három alkalommal az Irányi utcában a 31-es Építőipari Vállalatnál. De meg kell mondjam, önálló, saját közönségünk nemigen volt, egy névtelen kis banda voltunk. Jószerivel a barátok jöttek el, 50-100 ember. De ez egy külvárosi zenekar volt, igazán jó felszerelés nélkül, szerintem teljesen a helyünkön voltunk.

Turbók Jancsi, mint kisfiú minden bulinkon ott volt. Ő egyébként a feleségem unokatestvére. Hatalmas szemekkel és fülekkel hallgatott, ő már 11 évesen tudta, hogy ez neki nagyon fontos lesz valamikor. Ez be is bizonyosodott a legendás Kertészeti Egyetem bulijain, vagy Agárdon, a Pop Stranddal.

Hogy lett vége a zenekarozásnak?

Lacinak is, nekem is gyűrűs menyasszonyunk volt, el kellett dönteni, hogy mit akarunk. Nem beszélve arról, hogy tisztában voltam azzal, hogy én most itt valaminek a korlátja vagyok. Nem voltam olyan fejlődőképes. Laci szállt ki először 1966 májusa táján. Aztán váratlanul behívták Szirtesi Attilát katonának, ami úgy hatott a zenekarra, mint egy atombomba. A Flotillához vonult be, de azt nem tudom, játszott-e ott. Lajos hozott egy ügyes gitárost, valamilyen Ervint. Érkezett egy új dobos, valamilyen Pista, tehetséges fiatal srác volt.

Én 1966 nyarán léptem ki a zenekarból, udvariasan, de fájó szívvel. Szerintem ekkor szűnt meg a Dog-Beaters. A gitáromat elajándékoztam egy szegény 16 éves zenekedvelő fiatalnak. Csóri gyerek volt. Éreztem, hogy nekem a leendő feleségem fontosabb.

A zenekarral kapcsolatban egy helyen olvastam Éliás Gyula nevét, hogy ő is volt tagja a zenekarnak. Szerintem nem volt. Egy alkalommal Lajos azzal állított be, hogy gyerünk fel az Éliás Gyuláékhoz. Lajosnak komoly céljai voltak ezzel a látogatással. Áldozatot vállalt a banda érdekében. Gyula felszerelését akarta hosszabb távra kölcsönvenni. Mondjuk, lehet, hogy kilépésem után Gyula tényleg volt tag, de ez már nem a Dog-Beaters volt. Valami egészen más.

Hogy alakult a cucc?

Á, koldusok voltunk, nekem is volt rövid ideig deszkából ácsolt gitárom, házi készítésű hangszedővel, két darab ajtózár mágnes, 1200 menet kézzel, öt százados drótból. Ma is megvan és olyan jól szól, mint az állat. Persze az anyag is benne volt, hát katonai repülőkkel dolgoztunk! Éliás meglátogatásában is komoly stratégia volt Lajos részéről. Éliás Gyulának énekesi ambíciói voltak, volt felszerelése, nem úgy, mint nekünk. Nagyon tiszteltem Lajost, hogy ezt a purparlét bevállalta. Lajos egy motor volt. Ő szervezte a bulikat is.

Milyen ember volt ekkor Som Lajos?

Nem voltunk barátok, de egy szeretetbe ágyazott kölcsönös tisztelet volt köztünk. Mikor belépett, a számok 90%-át ő elfogadta a régi repertoárunkból, a többit ő javasolta. Másfél évvel fiatalabb volt nálam, Attilánál talán kettővel is, ez sokat számít. Lajos volt köztünk a legfiatalabb. De lássuk be, Lajoson kívül nagy kaliber nem volt köztünk. Rajta látszott, hogy zenészként lesz belőle valami. Egy buldózer volt, egy végtelen nagy energiájú, vehemens, vitatkozós, erőteljes srác volt. Végtelen meggyőző, határozott fiú volt.

Lajos egy Adonis, egy görög isten volt. Egy szőke, megnyerő, jóképű, magas, jóbeszédű, tisztaszívű srác. Nagyon jól játszott már akkor is pengetővel. Nem ujjal, de egy végtelen tiszta, kemény technikával. Emlékszem, hogy örökké elégedetlen volt a hangerővel. Karaktert adott a zenekarnak. Miután kiléptem, utána már csak a neotonos időszakában találkoztunk a Közgázon, megöleltük egymást, szeretettel. Maga a zenekar egy bő éves gyönyörű szép emlék maradt. Mit érdekelt minket a gázsi? Talán volt egyszer 50 forint. A színpad egy mákony. Könnyű megbolondulni, és nehéz otthagyni. De tudomásul vettem, hogy ez nem az én pályám.

Emlékszel-e botrányokra?

A 31-es Építőipariban elég komoly verekedések voltak. "Lekérted a nőmet?!" Hát térdig gázoltak a sörben. Repültek a székek. De úgy képzeld el, hogy szó szerint. Rendőrt kellett hívni, de csak egy-két embert tudtak kivinni. És közben a zenekar játszik, leállni nem lehet. Főleg Lajos volt az közülünk, aki nem ijedt meg az árnyékától. Vagy a fent említett Soroksári úti buli után jöttünk ki, és valaki az ajtóban szó nélkül leterítette a dobosunkat. Ha lehetett, mindig falkában jártunk az ilyenek miatt, kis követői csoportunkkal együtt közlekedtünk. Hát kár lett volna a hangszerekért, tudod.

Iskolák?

Replőműszerészként végeztem. Estin végeztem a villamosüzemmérnöki karon, műszer-automatika szakon, üzemmérnök lettem a Kandón. Később mérnök-tanári végzettséget is szereztem.

Nem hiányzott a későbbiekben a zene?

1980 körül műanyagos vállalkozásba kezdtem. 1985-ben ez befuccsolt, nem tudtam fizetni az embereimet, elmentem tanárnak. Két évtizedig tanítottam, mérnök-tanárként, a zene sokáig elcsitult, de öregecske koromban elővettem megint a gitárt. Lőrincen, a Lakatos utcában kezdtem tanítani. Hatalmas sztár lettem a gyerekek között a tábortüzi nótákkal. Majd átkerültem 1989-ben az Ifjúmunkás utcába a Kőrösi Csoma Kéttannyelvű Általános Iskolába, ez a József Attila Lakótelepen van.

Itt egy Kőrösi Country Klub nevezetű egyletet csináltam Deák Viktor angoltanárral. 10 évig működött különböző iskolai és kerületi rendezvényeken ez a dolog. Amerikai countryt és angol, skót dalokat játszottunk diákokkal, tanártársaimmal. A mai napig működnek ennek a klubnak az oldalhajtásai, erre is büszke vagyok. Gyönyörű emlékek. Már rég nyugdíjas vagyok, de otthon gitározgatok, zenéket szerkesztek. Nem nagy dolog, ez egy hobbi. Mára az igazi hobbim a festészet.

Hogy kezdtél festeni?

Mint mondtam, anyai nagyapám festőművész volt, de öt feleséget tönkretett és lelépett 1936-ban. Franciaországba ment kiállítani, majd átkerült Angliába, és nem ment tovább. Ott templomfestő lett, ő küldözgette nekünk a szőrehulló rókabundát és használt dolgokat marha nagy vámokért. Sose láttam, egy nagy szélhámos volt.

Világ életemben festettem, képzőművészeti gimnáziumba felvételiztem, fel is vettek, de miután Anyám emlékei az apjáról... hát nem voltak jók, ezért elintézte, hogy mégse vegyenek fel. Félt, hogy alkoholista leszek. Bevágott a Vörösmartyba, ami reálgimnázium volt, de kötelességből megcsináltam. Apám gyötört, hogy műszaki rajzoló legyek, de nem akartam íróasztal mellett tuskihúzóval vonalakat húzni. Lázadtam ezek ellen, ezért is jött jól a rock and roll. Bejött a Beatles, Luxi, Cseke László, egy háború előtti rádión az égvilágon mindent lehetett fogni. Óriási dolog volt ez. De igazi rocker soha nem voltam.

Bálint Csaba (2017.11.18.)
rockmuzeum.ini.hu



rovat lapozó


Még, még, még...

Cikkek szövegében utoljára itt említettük: Balgha Sándor!




 

Ajánló









Ez is érdekelhet













Klipmánia