×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Lénárd László - interjú 2. rész (2017) 

Megjelent: 2017. december 21. csütörtök 00:05
Szerző: Drpeter
    Interjúk 

Ha a hazai rockújságírásról beszélünk, nem hagyhatjuk ki a Metal Hammert. Az 1986-ban indult hard rock - heavy metal magazin immár három évtizede létezik, ami teljesen egyedülálló teljesítmény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a nyomtatott zenei sajtó - sajnos, úgy tűnik, - utolsó óráit éli. Lénárd Lászlóval, az újság egyik alapítójával az 1970-es, '80-as évek hazai rockzenei életéről, többek között a heavy metal magyarországi megjelenéséről, s a lap létrehozásának körülményeiről is beszélgettünk...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Véleményed szerint mennyire volt reális az, ahogyan a korabeli hazai média az egész csöves-jelenséget közvetítette a nyilvánosság felé?

Ugye az Ifjúsági Magazin volt az, amiben mindig volt két-három oldal, ahol zenéről írtak. Az is a KISZ lapja volt. Néha megjelent valamilyen jobb indulatú cikk, de ritkán. Feró meg is köszönte az ilyet egy-egy bulin, de azt is bemondta, amikor megtámadták őket. A jó anyját az újságírónőnek... A Nők Lapjában jelent meg egy ilyen cikk. Szóval, ha megjelent egy cikk, és hallottam róla, akkor próbáltam megszerezni.

Emlékszem, hogy a Mozgó Világ cikkét (Kőbányai János - Biztosítótű és bőrnadrág, 1979. március) a könyvtárban tudtam elolvasni. Hallottam, hogy megjelent valami, ami a Beatricéhez kapcsolódik. De hát érted, a Magyar Ifjúság is olvashatatlan volt, két oldalt kapott benne a zene, a többi számomra tök lényegtelen hülyeség volt. De sokszor az is hülyeség volt, amit zenei témában írtak. Ez is volt a hajtóerő, hogy csináljunk valamit Cselővel (Cselőtei László), hiszen Nyugaton vannak zenei újságok, nem igaz, hogy itt meg csak a baromságok jelennek meg.

Említetted Kőbányai írását. Vannak, akik úgy gondolják, hogy eléggé negatív képet festett a jelenségről, azáltal, hogy csupán olyan fiatalokat szólaltatott meg abban a cikkben, akik valamilyen szinten szimpatizáltak a nemzeti szocializmussal.

Neki már akkor is megvolt ez a náci-fóbiája, ez már ott is megjelent. Én nem is értettem. Mi nem foglalkoztunk ezzel, fel sem merült ez a kérdés, hogy kinek milyen a származása, legalábbis a mi köreinkben. Ez a szocializmus egy burok volt. Nyilván tudott az ember ezt-azt, de elég keveset. Szolzsenyicin könyve a Gulágról például megvolt egy akkori barátnőm családjának, angolul nyilván, a könyvespolc hátsó sorában, jól eldugva, és az elég döbbenetes volt, még az akkori, kezdetleges angoltudásommal is.

Szóval volt valami fogalma az embernek a valóságról, de a nácizás abszolút nem volt jellemző azokban a körökben, ahol mi mozogtunk. Az ember ma olvassa, hogy Schuster Lóriról is azt jelentették, hogy a Mein Kampfot olvassa... ez gerjesztett dolog volt, idiotizmus, nem foglalkozott ezzel senki. Láttuk a Pistols-nál, hogy Sid Vicious horogkeresztes pólót visel, de úgy voltunk vele, hogy hülye punk, ő így gondolja, nem az volt, hogy Hú, mekkora jó fej! Ideológiailag mi nem foglalkoztunk semmivel. Ez pusztán lejáratás volt, ahogy maga az "őszinte, kőkemény" kifejezés is a kemény rockra.

A zenekarok nem is használták ezt a definíciót...

Nyilván nem. Nem is erről szólt ez. Én sem mondtam magamról, hogy csöves vagyok. Persze, iszonyat szűk nadrágban jártam én is, amit alig lehetett felvenni, volt Alföldi papucs, ilyesmi. De nyolcadikban, az osztályban tizenegy fiú így öltözött a tizenháromból. Akinek tellett, az megvetette a Western-csizmát, az ÁVÓS-bőrkabátot - nekem ilyen sosem volt -, bakancs, tornacipő igen. Akkor ez korszellem volt, aztán nagyon hamar kinőttek belőle az emberek, a gimiben már alig voltak ilyen arcok.

Azt ne felejtsük el, hogy az 1970-es évek első felét konszolidálódás jellemezte, ami a koncertek légkörében, a közönség öltözködésében is megnyilvánult. Abban a korosztályban, amelynek a tagjai akkoriban jártak szórakozni, a csövesség megjelenése negatív érzéseket kelthetett... (Tapasztalatból tudom, hogy ez sokak esetében meg is történt.)

Nézd, erre nem nagyon tudok reflektálni, mert én már a csöves-korszak idején léptem kamaszkorba, ez volt az, ami engem megszólított. Szerintem a zenekarok, az egész jelenség lejáratása azért kellett, mert ellenőrizhetetlenül nagy tömegű fiatal megjelent a koncerteken. Ez korcsoporttól is függ, hiszen akkoriban sok fiatal született. Tehát megpróbálták hivatalosan, ma már tudjuk, kimetszeni ennek a méregfogát.

A Fekete Bárány fesztiválon - ahogy az eseményről készült DVD-ről írott kritikádból kiderül - Te is kinn voltál. Ha felidézed, mi jut eszedbe?

Hogy mire emlékszik az ember? Arra a hatalmas tömegre. Emlékszem, nem is tudtunk rendesen odaférni a színpadhoz. Nagyon bénán voltak megoldva a kordonok is. Voltak ilyen akadályozó tényezők, pl. egy teherautó, és akkor előre kellett menni. Az iszonyatos tömeg volt egy nagy élmény, mert addig csak a klubokban látta az ember a zenekarokat, meg az Ifiparkban. Ott meg végeláthatatlan tömeg, egyenruha, mindenkin farmerdzseki, csíkos, bolgár matrózpóló, azt lehetett nagyon olcsón kapni, az akkor nagyon ment. Nekem nem volt, csak évekkel később, mikor az öcsém kiment az iskolával, akkor kaptam egyet, csak akkor már nem akartam hordani, szóval az nekem kimaradt.

Egyívású, egy korosztály volt mindenki, plusz-mínusz öt év. Ami érdekes és különleges, hogy mi a Bizottságot ismertük már ekkor, ugyanis az egyik általános iskolai osztálytársam, akivel együtt jártunk koncertekre, már előtte mondta, hogy az apja haverjai zenélnek. Ugyanis az ő apja is képzőművész volt. Nem olyan a zene, mint amit mi hallgatunk, de fel fognak lépni a koncerten. Mi már úgy mentünk ki, hogy akkor őket is megnézzük. Nem a mi zenénk volt, de legalább nem volt bennünk ellenérzés, mert azért sokakat meghökkentettek. Ez meg mi?! De annyira nem fogott meg a Bizottság, hogy járjak is rájuk, viszont aranyos színfolt volt azon a bulin. A tömeg, a lélektani hatás, egy nagy fesztivál a számomra legfontosabb bandákkal, az egész hihetetlen volt. Egy hatalmas buli.

Szerinted, ha a Beatrice belemegy abba, hogy az MHV által kifogásolt dalok nélkül vegyen fel egy anyagot, megjelenhetett volna nagylemezük 1980-ban?

Nem történhetett volna meg. Szerintem kizárt dolog. Nem merte volna az MHV. Én nem voltam soha Omegás, van egy-két számuk, ami tetszik, meg elismerem őket. Viszont nagyon becsülöm őket a Hoboéknak meg a Ricsének nyújtott segítségért. Az nagyon merész húzás volt, hogy elvitték őket egy országos turnéra. Nem is tudom, hogy az LGT, hogy folyt bele a turnéba. Az LGT-t nem szerettem, nem tudom megmagyarázni, miért. Az osztályban ment, hogy a Pink Floyd, meg az LGT, ezek a jók, de én akkor a direktebb, keményebb zenékre voltam fogékony.

A Kisstadion-bulin a Ricsén nyilván benn voltunk elől, aztán felültünk hátra. Főleg utólag, mai füllel, már azt mondom, ha mondjuk Omega-számokat hallok, hogy tök jól össze vannak rakva, de tizenhárom-tizenöt éves fejjel nekem az "iskolát" a Ricse, a Hobo, meg a Mobil jelentette.

A Ricsétől hallottam először AC/DC-t, Ramonest, Sex Pistolst, Hobotól tanultam meg ezt az egész kultúrkört, hogy milyen az, amikor a társművészetek összetalálkoznak, meg az egész rocktörténetet... A Rolling Stonest már ismertem, amikor először láttam a HBB-t, de az a szuggesztív előadásmód, az is egy csoda volt. Más nem kellett, nem is igényeltem mást. Mellékesen az ember hallgatott ezt-azt, de számomra ezek a zenekarok voltak a meghatározóak.

Egyébként, ha már szóba került az Omega, elmondanák egy apróságot az Illéssel kapcsolatban is: három-négy éve lehetett, hogy hallottam a rádióban a Goodbye Londont, meg is lepődtem, hogy milyen jól szól. Az Illés nekem eléggé kimaradt annak idején, ezért lepődtem meg rajta annyira.

A kései Beatricéről mi volt a véleményed? Lugosi távozása után, Waszlavikkal, már elmentek egy punkosabb, avantgárdabb irányba.

Akkor már azt nem követtem. Amikor ilyen-olyan álneveken léptek fel, már nem jártam rájuk. Felvétel szinten megvolt a dolog, de amúgy nem. Egyszer láttam csak őket akkoriban. Nekem 1981 nyara után már vége volt a történetnek, de erről nem Feró tehetett, nyilván. Nekem az egy iszonyatos csalódás volt, hogy 1981-ben nem engedték játszani őket a Hajógyárin. Akkor kezdtem igazán ráállni a külföldi bandákra. A vége felé Feróék is a punkosabb vonalat vitték, ami nem ugyanazt mondta, mint korábban az Üzenetek, vagy a Katicabogárka. Az Európa az teljesen rendben volt.

Amikor újra indultak 1987 táján, már nem is mentem el rájuk, mert nem éreztem azt, hogy ez az enyém lenne. Utólag azért vannak olyan nóták, amikre azt mondom, hogy jók. Feró akkor is sokkal jobban látta a világot, mint a nagy többség. A Túl késő már című számba pár héttel ezelőtt ütköztem bele és ledöbbentem, hogy milyen jó a szövege. Én akkor már teljesen más zenéket hallgattam.

Úgy tudom, hogy eleinte az Eddát is nagyon kedvelted.

Az Edda első albuma nagyon jó, a második pedig abszolút klasszikus, egy számot - Néma völgy - leszámítva. Olyan ereje volt akkor a zenekarnak... A kettes lemez bemutatója a KEK-en - Kertészeti Egyetem Klubja - volt, az nekem az egyik meghatározó koncertélményem. Ahogy A Toronyt játszották, ahogy a szirénák szóltak... az egy minden szempontból tökéletes koncert volt. (A koncert itt megtekinthető!)

Utána, amikor jött a fúvósszekció (Megj.: 1982 végén - DP.), elmentünk egy koncertre, és nem ismertem rá a zenekarra. Számomra ott véget is ért a történet. Nem is ismerem annyira a későbbi lemezeiket, ezért nem is mondok szívesen véleményt ezekről. Velük is úgy vagyok, mint a Ricsével. Az első két Edda lemez nagyon jó a mai napig.

Honnan kaptad az első impulzusokat a metalból?

Az AC/DC és a KISS volt lényeges állomás. Még hetedikben vagy nyolcadikban jött az osztályunkba egy keményebb, telepi iskolából egy gyerek. Ő hozott kazettákat. Aztán szereztem fényképeket, trafikokban lehetett lefotózott, sokszorosított képeket szerezni a bandákról. Volt a német Bravo újságban, ott nemcsak AC/DC meg KISS volt, hanem Priest, Motörhead is - na, ezeket kell beszerezni!

Utána - ugye négyévente lehetett menni nyugatra - 1981-ben voltunk kint a családdal. Beültünk a Trabantba és három hét Nyugat-Európa. Én akkor már metalos voltam. Bevásárlás a lemezekből... Mondtam is, hogy lesz a Hajógyári-szigeten egy koncert, arra mindenképpen vissza kell érni. Csak hogy jelezzem, mekkora volt a csalódás... Lacika mindenképpen ott akart lenni a Ricsén, ehhez volt igazítva az egész nyaralás. Ehhez képest nem léphettek fel, lényegében ekkor oszlott fel a zenekar. Nem is mentem be a szigetre, a hídról visszafordultam.

1981 nyara, ott nekem egy súlyos határ húzódik meg. Kint már AC/DC pólót vettem, Hells Bells Bon Scott miatt, az volt az első hivatalos pólóm, előtte csak házilag gyártottam Iron Maident, Motörheadet. Az a kinti utazás nagyon meghatározó volt. Egyébként Lugosi Lacikának is Gibsonja volt, tehát ugyanaz a soundja volt, nem lógott ki, ha meghallgattad mondjuk a Motorizált nemzedék riffjét, ugyanaz az ősi zsigeri sound volt, mint Angusé vagy Malcolmé.

Tisztázzuk: melyik bandát nevezhetjük az első hazai metal zenekarnak?

Szerintem a Stresst. Az szólt először úgy, legalábbis, amit mi ismertünk. Egyébként Cselő is zenélt, amikor megismertem. Ő évvesztes, októberi születésű, tehát csak 1980-ban kezdte a gimit. Ők már játszották Naxor néven, például Sabbath-okat is, a tesója gitározott, ő dobolt, aztán mikor fejlődött a dolog, akkor már Manowart is nyomtak, bár az már pár évvel később volt. Szóval a Stress-re a jó kiállás, jó gitártudás volt jellemző. Tibike (Lőrincz) cuki pofa volt, de a színpadon totál metal. Aztán jött a Pokolgép.

Ninive? (Nagyfi László onnan került a Pokolgépbe.)

Én egyszer láttam a Ninivét, valami szabadtéri rendezvényen a Keletinél 1983 körül. Nekem nem tűnt metalnak. Érdekes módon, ami akkor jó volt, bár máshogy, az a Carat. (Szekeres Tamás akkori zenekara - DP.) Amikor őket láttam Csepelen, az Ifiparkban, olyan érzésem volt, mintha a korai Def Leppardot látnám. Ilyen Piramisosan dallamos magyar hard rock, de volt a kiállásukban a brit heavy metal életérzésből. Az is tetszett, hogy ilyen fiatal, jó kiállású gyerekek játszottak a bandában, nagy hajakkal, jó alakú gitárokkal. Ács András úgy nézett ki, mint egy rocksztár, Szekeres Tomi is. Több lehetett volna bennük egy kislemeznél. Kicsit csajos volt, de hát a Leppard is az volt.

A Pokolgépet mikor ismerted meg?

Őket Endrével (Paksi) láttam először, még maszkokkal a fejükön. Annak is volt egy erős kisugárzása. Endrével személyesen egyébként az egyik maszek lemezboltban ismerkedtem meg. Volt egy jó lemezbolt, ahol lehetett kapni külföldi lemezeket. Mondta, hogy már nincs a Pokolgépben, viszont csinál egy új zenekart. Az lett az Ossian.

A harmadik rész itt olvasható!

Dragojlovics Péter





rovat lapozó


Még, még, még...





 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2018. április 20. és 2018. május 06. között: