Neal Morse, az ex-Spock’s Beard eddig idén három lemezt adott ki. A Lead Me Lord (Worship Sessions Volume 1) és a God Won't Give Up-ról is akartam korábban írni, de belebicsaklott a kezem. (Ezek keresztény, gospel szerű dalokból álló lemezek voltak.) Viszont, ez a harmadik lemez, amit eddig csak "Secret Project"-ként emlegetett a sajtó olyan fantasztikus muzsikát hozott, hogy ezt már nem hagyhatom ki! Írni kell róla? Azt hiszem nem feltétlenül, hiszen lehet, hogy elég lenne csak felsorolni a közreműködők névsorát, és mindenki el tudná dönteni, hogy miről van szó: Jordan Rudess (Dream Theater), Mike Portnoy (Dream Theater, Transatlantic), Alan Morse gitár (Spock's Beard), Roine Stolt (The Flower Kings, Transatlantic), Steve Hackett gitár (ex-Genesis). De, akinek ez sem elég annak még két név: Mark Leniger szaxofon, Randy George basszusgitár (Ajalon). Most pedig egy rövid méltatás következik...

Nos, ez ismét concept lemez. Valamiféle keresztény Indiana Jones szerű album, amiben Neal saját magát adja minden tekintetben. Olyan ez, mintha progresszív irányba tökéletesítette volna a Beatles zenéjét. A lemez hangzása élő, erősen húz Portnoy dobolása, sok, progresszív hatású gitár van rajta (nem hiába van rajta ennyi zseniális gitáros), de a főszereplő mindvégig a, nagybetűs progresszív "MUZSIKA"!

Akár milyen hosszú instrumentális részek is vannak a dalokban (pedig van néhány zseniális hosszú szóló) az ember azt várja, hogy Neal hangját hallja. És ő érkezik! Mindig időben és mindig friss energiákkal.

Zongorával nyit a The Temple of the Living God majd lassan, űrhangzásokkal is kialakul egy pörgős dal, benne a gitárt követő zsaxofonnal! Nagyszerű dal, aminek a végén romantikusabb, belassulós énekes-kórusos részek is vannak! Az Another World egybefüggően viszi tovább, és alakítja át az első dal dallamait, amit aztán az The Outsider lassít, és Beatles-sel önt le.

A Sweet Elation ismét belendül, sok hammond szőnyeggel és akusztikusabb hangszereléssel, a In The Fire játékossággal önti le az eddigi komoly témákat. (Nem beszélve a remek beat kórusokkal.) Ezt a blues-osabb vonalat viszi tovább a Solid As The Sun, amiben a legdurvább gitárriffeket is megkapjuk.

Zseniális a rövid kórusművel felszerelt The Glory Of The Lord, majd az első igazi lassú nóta, az akusztikus Outside Looking In, majd az ezt folytató, de már a végére pörgős űr-gitárszólót adó 12.

Kedvencem a lemezről a nagyzongorával és furulyával nyitó Deliverance, majd a progresszív-beat vonalon mozgó, gondolkodó progresszió ami végig árad belőle!

Szintén zongorával, csak sokkal direktebben nyit az Inside His Presence, ami megérinti az embert, majd a végkifejletet adó The Temple of the Living God, ami egyszerre istenien felemelő és zseniálisan emberi dallamokkal teli!



Összefoglalva: Úgy érzem még sosem hallottam ennyire kiegyensúlyozott Neal produkciót. Az biztos, hogy a csapat amit erre a lemezre épített zseniálisan hozza az általa írt dalokat, sőt még "anyacsapatánál" is jobban, de maguk a dalok érettebbek, mint bármikor eddig. Úgy érzem most végelegesen kinőtte az underground progger sztár stásuszát, sőt olyan energiák feszülnek benne, hogy mindenki szívét meg tudja majd érinteni. Korra, nemre, vallásra való tekintet nélkül!

10 / 9.5