Dionysosrising Blog

 Menü
· Főoldal
· Archívum
· Enciklopédia
· Hard.Fplanet.hu
· Hosszabb írások
· Impresszum
· Kereső
· MHW dbSearch
· Rovatok
· Szavazógép

 Nap cikke
A legolvasottabb cikk ma:

Devil Electric - Devil Electric (2017)

 Látogatottság
Összesen
88282778
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2003. július

 Hang-Súly


 Vásárolj!
Bálint Csaba - Beatinterjúk I.

Majnik László - Barázdák között


 Klasszikus:: Metallica - Metallica (1991)

Lemezismertetők

Ary: Azt hiszem, mindent elmond a Fekete Albumhoz fűződő viszonyomról, hogy évek óta az Enter Sandman főtémája a csengőhang a mobilomon. Az Unforgivent és a Nothing Else Matters-t viszont évek óta képtelen vagyok meghallgatni, annyira túljátszották a rádiók és tévéadók a kilencvenes években, ráadásul szerintem túl nyálasak a Metallicához képest. Ezek nélkül még tökéletesebb lenne a Fekete Album, de ezzel együtt is 100 pontos a lemez.

bcsaba: Nagyon szimpatikus, hogy ebben a korszakban az imidzs a zenekarnál a legeslegutolsó szempont volt. Puritán egyszerűség jellemzi a korszakot, a borító is csak fekete, csak a zene, az éjsötét zene van mögötte, semmi maszlag, semmi smink.

Gergely: Metallica: a zenekar, amit a laikusok túlnyomó többsége a "metállal", mint stílussal azonosít. Nem is minden alap nélkül, pontosabban sokáig minden okuk megvolt rá, hogy így tegyenek. A '91-es Black Album idején legalábbis még mindenképpen, nemcsak azért, mert pl. az USA-ban, Nagy-Britanniában, vagy akár Németországban is listavezető lett a lemez, még csak nem is azért, mert a csapat nevében szerepel a Metal szó...

Marosi Bálint: A Metallica Fekete lemeze sokaknak jelent sokat – ha mást nem, változást, áttörést, vagy valamilyen szempontból fordulópontot. Nekem is: borzasztó dühös voltam a zenekarra. Egy lemezboltban hallottam valamelyik dalból pár percet, és nem akartam hinni a fülemnek. De ne szaladjunk ennyire előre...

pJuan: Ki tudja miért, talán Bob Rock-nak köszönhetően, talán nem, de elkezdtek egyszerűbb dalokat írni - fogós riffekkel-, meg klipeket forgatni. Hol volt már, a számomra csúcsot jelentő And Justice for All bonyolultsága? Nehéz volt felfogni, de rövid időn belül minden világossá vált: a Metallica nem underground thrash metal banda többé!



Ary: A nyolcvanas évek végére az olyan csapatoknak köszönhetően, mint a Slayer, a Megadeth, az Anthrax és természetesen a Metallica, az egyik legnépszerűbb zenei irányzat lett a thrash metal. A felsorolt zenekarok a rengeteg koncert révén önerőből jutottak el arra a szintre, hogy kereskedelmi szempontból is tényezővé váljanak, és persze a nagy multik is felfigyeltek rájuk. A Capitol, az Elektra, az Island, az Atlantic-Warner sorra szálltak be a játékba és szerződtették le a legjobbakat. Olyan thrash klasszikusok jelentek meg akkoriban, mint a Reign In Blood, az Among The Living, a Master Of Puppets, vagy a Rust In Peace. Az évtized végére boldog-boldogtalan thrash metalt próbált játszani így a vezető bandák egyre gyorsabb és egyre komplexebb lemezeket készítettek, aminek ékes példája az 1988-as Metallica album, az ...And Justice For All tökéletesre csiszolt, gyilkos precizitású 66 perce. A Justice-turnén azt is bebizonyította a James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett, Jason Newsted felállású csapat, hogy jelenleg ők a legjobb metal zenekar a világon és várható volt, hogy a következő Metallica album akár a mainstream világába is betörhet, és új rocksztárokat adhat a tömegeknek.

A Justice lemez végtelenül technikás világát nem lehetett tovább fokozni, az önismétlés pedig soha nem volt jellemző a Metallicára, ami azt eredményezte, hogy az ötödik albumra visszavettek a korábbi évekre és lemezekre jellemző témahalmozásból. Megelégedtek azzal, hogy gyakorlatilag egyetlen alap riffre építik fel a nótákat, és azt variálják, ültetik bele egy adott hangulatba. Az új recept hatásosnak bizonyult, hiszen az 1991. augusztus 13-án megjelent Fekete Album rohamléptekben hódította meg a világot. A korábbi négy lemezhez az egyetlen One kivételével nem készült videoklip. A hihetetlen sikert jelzi az is, hogy erről az albumról nem kevesebb, mint 5 nóta került megfilmesítésre. Nem volt nap, hogy az ember ne ütközzön bele valamelyik Metallica videóba, ha a tévé elé ült. De a lényeg, végül is nem ez. Hanem, hogy a lemez valóban jól sikerült, és közel másfél évtized után, azt is elmondhatjuk, hogy a rajta szereplő dalok kiállták az idő próbáját.

A nyitó Enter Sandman rögtön az egyik legnagyobb nóta, amit a banda valaha írt. Ha egyszer hallottad, többé nem tudod kitörölni az agyadból. Egy iszonyatosan húzós, tökéletes riff adja a gerincet, ami a finom basszus-felvezetéstől az utolsó másodpercig uralja a számot. A refrén sorai pedig gyakorlatilag azonnal beégnek. A következő Sad But True is pofonegyszerű. Egyetlen, végtelenül lassú és pokolian hatásos riff kíséri a fenyegető énektémát. Hetfield kivételes ritmus- és rifférzékét dicséri mindkét nóta. Az első régi vágású dal a hármas Holier Than Thou. Pörgősebb a tempó, mint az első két dalban, bár igazából itt sincsenek agyonbonyolított témák. Főleg Lars Ulrich dobolása feltűnően visszafogott. Szinte csak az alap 2/4-et üti.

Voltak már korábban is lassú, balladisztikus számai a Metallicának - gondoljunk csak a Fade To Black-re -, de azokban a dalokban Hetfield hangja miatt megmaradt a karcosság is. Ezen az albumon két lírai dal kapott helyet. Elsőként az Unforgiven szólal meg, a második felvonásban pedig a Nothing Else Matters. A dolog érdekessége, hogy ezúttal James Hetfield hangban is próbál alkalmazkodni a hangulathoz és minden karcosságtól mentesen próbál énekelni. Az Unforgiven esetén még csak a refrén ennyire letisztult, a Nothing Else Matters-ben viszont szinte végig a dallamos, túlpolírozott ének dominál. Másik újdonság a két dal kapcsán, hogy nagyzenekari betétek is felbukkannak, melyeket az azóta elhunyt Michael Kamen zeneszerző illesztett be a dalokba. (Vele dolgoztak később a Grammy-díjas S&M albumon is.)

Szitár hangok kísérik a Wherever I May Roam doom-lassúságú kezdését. Az emlékezetes énektémát szinte csak a dob-basszus kíséri a verzékben, a gitárok az energikus refrénben élednek fel, de akkor kegyetlen súllyal csapnak le. Az egyik legjobb dal a lemezen. Végig jelen van benne egyfajta keleti hangulat, de ez az érzés semmi konkrét dologhoz nem köthető, csak ott bujkál az emberben miközben szól a zene. Újabb szokatlan nyitány következik. A Don't Tread On Me elején a West Side Story egyik híres dallamát idézik meg, nem véletlenül. A dal maga az amerikai nacionalizmust kritizálja. Súlyos, húzós riff, a tempó lassú, vonszolós. Az Enter Sandman után a legnagyobb kedvencem erről a lemezről. A Through The Never már technikásabb darab. A terepet Ulrich tördelt ritmusai uralják, de egy-két átkötésben az egyszerűbb megközelítés is helyet kap. Újabb 10 pontos szerzemény tehát.

A Nothing Else Matters után az Of Wolf And Man következik, tele jellegzetes Hetfield hajlításokkal, szövegritmizálással. Brutál jó nóta. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy pontosan mit jelent a groove szó, akkor ezt a nótát hallgattatnám meg vele. Newsted kimért basszusozása indítja a következő The God That Failed-et. Egy újabb lassan hömpölygő, kegyetlenül vastag riff. A refrén témája meg épp annyira van megcsavarva, amennyire kell. Kirk Hammett szólója abszolút telitalálat, ahogy az egész lemezen nyújtott teljesítménye is végtelenül professzionális. Tökéletes darab.

A My Friend Of Misery is egy lassabb nóta. Csak úgy árad belőle a keserűség. Ennél érzékletesebben kevés dal adja vissza a magány érzését. Pszichedelikus és elborult témázgatások. Talán nem véletlen, hogy a lemeznek ennél az egy számánál volt társszerző Jason Newsted basszusgitáros. A gyötrelmes kínokból a záró The Struggle Within dobpergése rázza fel az embert. A dal visszakacsintás a korai speed-thrash időkre, a szövege meg arról szól, hogy mennyire nehéz volt szöveget írni erre a nótára. Poén...

Azt hiszem, mindent elmond a Fekete Albumhoz fűződő viszonyomról, hogy évek óta az Enter Sandman főtémája a csengőhang a mobilomon. Az Unforgivent és a Nothing Else Matters-t viszont évek óta képtelen vagyok meghallgatni, annyira túljátszották a rádiók és tévéadók a kilencvenes években, ráadásul szerintem túl nyálasak a Metallicához képest. Ezek nélkül még tökéletesebb lenne a Fekete Album, de ezzel együtt is 100 pontos a lemez.

bcsaba (2005.10.13.) Na ez egy klasszikus album, egy igazi metálklasszikus, erről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

1991 - Vége lett annak a nyomorult '80-as évtizednek, "New blood joins the Earth". Olyan fontos zenekarok voltak a sztárok, mint a Guns, a Nirvana, vagy a Metallica.

Már a '89-es albummal tettek egy lépést az egészséges konformizálódás felé, mikor a One-ra videoklip is készült. Ez az album pedig már tényleg piacbarát lett, tele a nem metálos tömegek számára is emészthető slágerrel, klippes dalokkal. Ilyen szempontból van hasonlóság a Nirvana Nevermindjához (és még a korszak is stimmel), aki a Bleach után csináltak egy olyan piacbarát albumot, hogy a fal adta a másikat. Annak idején a csapból is a Nothing Else Matters folyt. Jelentőségében csak a Led Zeppelin Stairway To Heavenjéhez mérhető dal. Készült a fekete albumról egy werkfilm is, ott is nyilatkoztak a két dal közti párhuzamról. (Kétnyakú gitár, Kirk'77-ben látta élőben is a Zeppelint, stb) Ezt is minden kezdő gitárosnak el kell tudni játszani kötelező repertoárdarabként.

De ez nem egy egyszámos album, tele van klasszikusokkal. A Nothing mellett van más "líra" is, pl. The Unforgiven. Van ezeknek lelkük, akármilyen kemények.

Klasszikus riff-kavalkád: Enter Sandman, Whereever I May Roam, Of Wolf And Man... és azért maradt a metál-vonal: Don't Tread On Me, Through The Never, The Struggle Within, van itt vágtázás, thrash. Az egész albumon kimutatható, hogy a klasszikusság eléréséhez vezető legbiztosabb út, ha egy csomó jó dalt képes írni a zenekar.

Hogyan kell jó dalt írni? Nincs recept rá, de egy-egy eltalált egyszerű riff és egy nagyon jól ráírt énektéma, hozzá értelmes szöveg mindenesetre nem árt, és ezek mind nagyon stimmelnek a Talicskánál.

Nagyon szimpatikus, hogy ebben a korszakban az imidzs a zenekarnál a legeslegutolsó szempont volt. Puritán egyszerűség jellemzi a korszakot, a borító is csak fekete, csak a zene, az éjsötét zene van mögötte, semmi maszlag, semmi smink.

Az album talán a Metallica életmű legsikerültebb darabja, bár zeneileg nekem személyes kedvencem inkább a Load a zenekartól.

Gergely: Metallica: a zenekar, amit a laikusok túlnyomó többsége a metállal, mint stílussal azonosít. Nem is minden alap nélkül, pontosabban sokáig minden okuk megvolt rá, hogy így tegyenek. A '91-es Black Album idején legalábbis még mindenképpen, nemcsak azért, mert pl. az USA-ban, Nagy-Britanniában, vagy akár Németországban is listavezető lett a lemez, még csak nem is azért, mert a csapat nevében szerepel a Metal szó. Egyszerűen azért, mert a Metallica egyike a speed-thrash metal ’feltalálóinak’, első képviselőinek, elterjesztőinek, és mert mint lemezeik mutatták, másban is képesek nagyot alkotni a metal területén.

Például ezt az albumot, ami már messze van a gyors kezdetektől, viszont súlyosságban nincs hiány, a dalok pedig ugyanúgy inspirálóan hatottak számtalan zenekarra, mint régen. Igen, itt már tényleg klasszikus értelemben vett "dalokról" lehet beszélni, sőt, több esetben kimondottan slágerekről. Olyannyira, hogy én is a fekete album révén ismertem meg annak idején az együttest. A környezetemben senki nem hallgatta a korábbi lemezeket, az olyan nóták viszont, mint az Enter Sandman, a Wherever I May Roam, vagy pláne a Nothing Else Matters (még a gitározni egyáltalán nem tudó anti-metalosok is ismerik, és el is játsszák az elején hallható akkordbontást), eljutottak a tömegmédiába is, így a magamfajta laikusok is megtudhatták, mi az a Metallica, amivel addig leginkább kitűzőkön, farmerdzsekik hátulján, falfirkákon találkoztak. Akkoriban tetszett is ez a zene, meg pláne a mázsás súlyú hangzás, ami mondjuk a régi lemezekhez abszolút nem illett volna, itt viszont jól megy a stílushoz. Igazából ma már nem sokat mond nekem az album, azóta, ahogy bővültek az ismereteim, rájöttem, hogy számtalan olyan metal-zene van, ami sokkal közelebb áll hozzám (akár a régebbi Metallica-lemezek is), de klasszikusnak klasszikus, az biztos, és vitathatatlan, hogy sok-sok ember számára a metallal való első komolyabb találkozást jelentette.

Úgyhogy most magyarázza meg nekem valaki, mi a halált akar az a brigád, amelyik Metallica álnéven jelentetett meg nemrég egy olyan förmedvényt, mint a St. Anger?!

pJuan: Máig ez a legsikeresebb kiadványuk. 17 millió példányban fogyott el az ötödik lemezük. Négyszer voltak hazánkban. Elsőként a Justice-turné hazai állomásán, ami a legfontosabb hazai rock-koncertélményem 1988. szeptember 11-én, az MTK pályán. Pedig a Justice lemez 1988. szeptember 5-én jelent meg így "turné beálló" bulit nyomtak nálunk.

Elsőként persze az MTV akkori Headbanger's Ball-jában Vanessa Warwick - talán még emlékszik valaki arra a nagyon csinos, színes hajú műsorvezetőnőre, akibe azt hiszem egész Európa rocker társadalma szeretett akkoriban éppen bele... - vezette elő az Enter Sandman klipjét, amiről nem is nagyon hittem el, hogy Metallica. Aztán persze éjjel-nappal elkezdték adni, úgyhogy könnyen felfoghatta az ember...

Ki tudja miért, talán Bob Rock-nak köszönhetően, talán nem, de elkezdtek egyszerűbb dalokat írni - fogós riffekkel-, meg klipeket forgatni. Hol volt már, a számomra csúcsot jelentő And Justice for All bonyolultsága? Nehéz volt felfogni, de rövid időn belül minden világossá vált: a Metallica nem underground thrash metal banda többé!

Persze azért tetszett a lemez. Gyakorlatilag minden dala fogós, azonnal rögzül néhány riffje és James néhány dallama, meg persze Kirk Hammett is zseniálisakat szólózik az egész lemezen. Sokáig tetszett például a két lassú nóta, a Nothing Else Matters, meg az The Unforgiven is. Sajna mára képtelen vagyok a lemezről végighallgatni őket: egyszerűen túljátszották őket. Főleg a Nothing Else-t, ami még a csapból is folyt. Azért manapság is érdemes meghallgatni ezt a lemezt, ugyanis vannak rajta kifejezetten előremutató nóták, mint például a Don't Tread on Me, ami az America című West Side Story dallam részletével indul.

Mi ez, ha nem a commercial-mainstream heavy metal csúcsa? Nagy lépés a szélesebb hallgatóság felé. De voltak olyan jók ezek a dalok, hogy ez a lépés bejöjjön nekik.

Személyes kedvencem a Wherever I May Roam, a maga lassulásaival, elnyújtott riffjeivel. Kevésbé jön be a Holier Than Thou nálam üresebb gyorsulása és a záró The Struggle Within szárazra kevert garázs-riffje. A My Friend Of Misery-t manapság fedeztem fel, ahogy még most is szétrúgja a seggem a Sad But True a doom-riffjeivel, meg persze Hetfield "éhes" előadásával.

Akkoriban sok helyen olvastam, hogy ezzel a lemezzel a Metallica "észidíszisítette" magát. Szerintem a Justice után egyszerűen beleuntak az összetett muzsikába. Lars változott a lemezre a legtöbbet. Dobolása leegyszerűsödött, amitől akkoriban teljesen ki voltam akadva, mára úgy gondolom, hogy: csinálja valaki utána, ha tudja!

1991. augusztus 22-én voltak másodszor hazánkban, a NépStadionban az AC/DC, a Queensryche, a Mötley Crüe és a Black Crowes társaságában, a Monsters of rock tour keretén belül. Meghallgattuk az Enter Sandman-t, a Sad but True-t... Felejthetetlen volt, eddigre James a világ rockzenéjének egyik legfontosabb frontemberévé vált. Ezt 1993. június 9-én is bizonyította az MTK pályán és 1999. június 3-án is a Monster Magnet társaságában, szintén az MTK pályán. Sajnos, azóta elkerültek minket...



Marosi Bálint: A Metallica Fekete lemeze sokaknak jelent sokat – ha mást nem, változást, áttörést, vagy valamilyen szempontból fordulópontot. Nekem is: borzasztó dühös voltam a zenekarra. Egy lemezboltban hallottam valamelyik dalból pár percet, és nem akartam hinni a fülemnek. De ne szaladjunk ennyire előre.

A Metallica mindig a maga feje után ment: okoztak már pár meglepetést, és ezért mindig kaptak is ezért a képükre rendesen. Legendásan rossz híre van a '96-os Load lemeznek, sokan ott látják a fordulatot. Ez az a pont, ahol én mindig elcsodálkozom, egész egyszerűen azért, mert meglátásom szerint a változás nem ott, nem akkor történt. A Justice lemezig a Metallica fejlődése folyamatos: egyre rafináltabb, összetettebb, kidolgozottabb számokkal, albumokkal jelentkeztek, a '88-as lemez ebből a szempontból a csúcs. '91-ben aztán producert váltottak, meg kicsit stílust is: rövidebb, rockosabb (Bob Rockosabb? – pardon) számok, a hagyományos, pár akkordos dalok világába tett kanyar.

Én '88-'89-ben el voltam képedve a Justice For All albumtól: rendkívül gazdag, ötletes, kimunkált lemez. Ezek után meghallani a fekete lemez néhány egyszerűbb dalát, laposabb riffjét... Kiábrándító volt. Oké, azért annyira nem tartottam rossznak, de a korábbiakhoz képest… egyszerűen nem értettem. A lemezt nem is vettem meg (azóta már igen – használtan), kazettára azért felvettem, tehát hallotttam párszor, ismertem. De vegyük előre a kellemes részeket – mert azért a Metallica üt, ha ütni kell:

Az Enter Sandman például belopta magát a - szívembe és idővel egyre jobban. Egy riffre épül, az viszont már méltán klasszikus: pár másodpercében olyan feszültség van, ami a dal végéig kitart. A régi Metallica rafináltsága a dal végén egy pillanatra: a dob egy átvezetés (4:27) az alapritmushoz képest egy kicsit eltolva lép be – nagyon ravasz, nagyon erős. A Sad But True sem rossz, a Wherever I May Roam is közelebb férkőzött hozzám idővel. És vannak még kellemes pontok, de a lemez egészével mindig az volt az érzésem, hogy nincs (még?) kitalálva, nem ül, nem az igazi. A Don’t Tread on Me, a Through The Never, a Struggle Within mindig valahogy jellegtelen, arctalan számoknak tűntek. A két ballada: végül is nem rosszak, de különösebben nem fognak meg, nem zaklatnak fel. És a lemez egésze, a szerkezete, a dalok egymásutánja sem volt számomra természetes, megnyugtató.

A meglepő számomra az, hogy a korábbi időszakhoz képest nagy váltás, producercsere és stíluskanyar ellenére ez lett a legkedveltebb lemezük – a rajongók és a távolabbi szemlélők között is. Nekem sem a stílussal, ezzel a világgal van bajom, hanem konkrétan magukkal a dalokkal. És a következő döbbenet pedig az, hogy az ugyanezt a nyelvezetet, ugyanezt a rockos, bluesos világot (ugyanazzal a producerrel) továbbvivő, már sokkal érettebben, egységesebben, természetesebben megszólaló Load (amivel kapcsolatban soha nem volt hiányérzetem – sok nagy kedvenc, remek számok!) micsoda ellenérzéseket váltott ki. Ja igen: mert "levágták a hajukat". Ó-ó.

De a nagy szerencse: ezt a zenekart soha nem érdekelték az én elvárásaim (ha!), se másé, ezért tudtak mindig (szerintem a mai napig) friss, néha meglepő és megzavaró, felzaklató dolgokkal előjönni. Én ezt, a '91-es a váltást nyeltem le a legnehezebben – a többivel semmi bajom, sőt! Jöhet még!


Track lista:

01. Enter Sandman - 5:29
02. Sad but True - 5:24
03. Holier Than Thou - 3:47
04. The Unforgiven - 6:26
05. Wherever I May Roam - 6:42
06. Don't Tread on Me - 3:59
07. Through the Never - 4:01
08. Nothing Else Matters - 6:29
09. Of Wolf and Man - 4:16
10. The God That Failed - 5:05
11. My Friend of Misery - 6:47
12. The Struggle Within - 3:51

Közreműködő zenészek:

James Hetfield - ének, gitár
Kirk Hammett - gitár
Jason Newsted - basszusgitár, vokál
Lars Ulrich - dob

producerek: James Hetfield Lars Ulrich, Bob Rock

Lemezeik:

1983 - Kill 'Em All
1984 - Ride the Lightning
1986 - Master of Puppets (-2-)
1988 - ...And Justice for All
1991 - Metallica (-2-, dalszöveg)
1996 - Load (-2-)
1997 - Reload
2003 - St. Anger (-2-)
2008 - Death Magnetic
2016 - Hardwired... to Self-Destruct (-2-, -info-)

1987 - Garage Days Re-Revisited - EP
1993 - Live Shit: Binge and Purge - Boxed set
1998 - Garage Inc. - rare, válogatás
1999 - S&M - Live album, DVD
2004 - Some Kind Of Monster - EP
2009 - Francais Pour Une Nuit - Orgullo, Pasion Y Gloria DVD
2011 - Lou Reed & Metallica - Lulu (-2-,-3-)
2011 - Hate Train (single)
2012 - Quebec Magnetic - Live album
2013 - Through the Never (Music from the Motion Picture) - Live album - film
2016 - Liberté, Egalité, Fraternité, Metallica! - Live album

Kiadó:
Elektra
Honlap:
metallica.com
facebook.com/Metallica
livemetallica.com



 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Lemezismertetők
· Szerkesztette: pjuan


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Lemezismertetők:
Epica - The Divine Conspiracy (2007)


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat






Impresszum! E-mail: nekünk


A Rock Klub weboldalai PHP4 nyelven íródtak, PHP-Nuke szabadon felhasználható
Web portál rendszer segítségével, amely a GNU/GPL licence alatt áll.


PHP-Nuke Copyright © 2004 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.39 Seconds