×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Metallica - Metallica (1991) 

Megjelent: 2005. október 19. szerda 00:05
Szerző: pjuan
 Klasszikus:   Lemezismertetők 

Ary: Azt hiszem, mindent elmond a Fekete Albumhoz fűződő viszonyomról, hogy évek óta az Enter Sandman főtémája a csengőhang a mobilomon. Az Unforgivent és a Nothing Else Matters-t viszont évek óta képtelen vagyok meghallgatni, annyira túljátszották a rádiók és tévéadók a kilencvenes években, ráadásul szerintem túl nyálasak a Metallicához képest. Ezek nélkül még tökéletesebb lenne a Fekete Album, de ezzel együtt is 100 pontos a lemez.

bcsaba: Nagyon szimpatikus, hogy ebben a korszakban az imidzs a zenekarnál a legeslegutolsó szempont volt. Puritán egyszerűség jellemzi a korszakot, a borító is csak fekete, csak a zene, az éjsötét zene van mögötte, semmi maszlag, semmi smink.

Gergely: Metallica: a zenekar, amit a laikusok túlnyomó többsége a "metállal", mint stílussal azonosít. Nem is minden alap nélkül, pontosabban sokáig minden okuk megvolt rá, hogy így tegyenek. A '91-es Black Album idején legalábbis még mindenképpen, nemcsak azért, mert pl. az USA-ban, Nagy-Britanniában, vagy akár Németországban is listavezető lett a lemez, még csak nem is azért, mert a csapat nevében szerepel a Metal szó...

Marosi Bálint: A Metallica Fekete lemeze sokaknak jelent sokat – ha mást nem, változást, áttörést, vagy valamilyen szempontból fordulópontot. Nekem is: borzasztó dühös voltam a zenekarra. Egy lemezboltban hallottam valamelyik dalból pár percet, és nem akartam hinni a fülemnek. De ne szaladjunk ennyire előre...

pJuan: Ki tudja miért, talán Bob Rock-nak köszönhetően, talán nem, de elkezdtek egyszerűbb dalokat írni - fogós riffekkel-, meg klipeket forgatni. Hol volt már, a számomra csúcsot jelentő And Justice for All bonyolultsága? Nehéz volt felfogni, de rövid időn belül minden világossá vált: a Metallica nem underground thrash metal banda többé!



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



Ary: A nyolcvanas évek végére az olyan csapatoknak köszönhetően, mint a Slayer, a Megadeth, az Anthrax és természetesen a Metallica, az egyik legnépszerűbb zenei irányzat lett a thrash metal. A felsorolt zenekarok a rengeteg koncert révén önerőből jutottak el arra a szintre, hogy kereskedelmi szempontból is tényezővé váljanak, és persze a nagy multik is felfigyeltek rájuk. A Capitol, az Elektra, az Island, az Atlantic-Warner sorra szálltak be a játékba és szerződtették le a legjobbakat. Olyan thrash klasszikusok jelentek meg akkoriban, mint a Reign In Blood, az Among The Living, a Master Of Puppets, vagy a Rust In Peace. Az évtized végére boldog-boldogtalan thrash metalt próbált játszani így a vezető bandák egyre gyorsabb és egyre komplexebb lemezeket készítettek, aminek ékes példája az 1988-as Metallica album, az ...And Justice For All tökéletesre csiszolt, gyilkos precizitású 66 perce. A Justice-turnén azt is bebizonyította a James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett, Jason Newsted felállású csapat, hogy jelenleg ők a legjobb metal zenekar a világon és várható volt, hogy a következő Metallica album akár a mainstream világába is betörhet, és új rocksztárokat adhat a tömegeknek.

A Justice lemez végtelenül technikás világát nem lehetett tovább fokozni, az önismétlés pedig soha nem volt jellemző a Metallicára, ami azt eredményezte, hogy az ötödik albumra visszavettek a korábbi évekre és lemezekre jellemző témahalmozásból. Megelégedtek azzal, hogy gyakorlatilag egyetlen alap riffre építik fel a nótákat, és azt variálják, ültetik bele egy adott hangulatba. Az új recept hatásosnak bizonyult, hiszen az 1991. augusztus 13-án megjelent Fekete Album rohamléptekben hódította meg a világot. A korábbi négy lemezhez az egyetlen One kivételével nem készült videoklip. A hihetetlen sikert jelzi az is, hogy erről az albumról nem kevesebb, mint 5 nóta került megfilmesítésre. Nem volt nap, hogy az ember ne ütközzön bele valamelyik Metallica videóba, ha a tévé elé ült. De a lényeg, végül is nem ez. Hanem, hogy a lemez valóban jól sikerült, és közel másfél évtized után, azt is elmondhatjuk, hogy a rajta szereplő dalok kiállták az idő próbáját.

A nyitó Enter Sandman rögtön az egyik legnagyobb nóta, amit a banda valaha írt. Ha egyszer hallottad, többé nem tudod kitörölni az agyadból. Egy iszonyatosan húzós, tökéletes riff adja a gerincet, ami a finom basszus-felvezetéstől az utolsó másodpercig uralja a számot. A refrén sorai pedig gyakorlatilag azonnal beégnek. A következő Sad But True is pofonegyszerű. Egyetlen, végtelenül lassú és pokolian hatásos riff kíséri a fenyegető énektémát. Hetfield kivételes ritmus- és rifférzékét dicséri mindkét nóta. Az első régi vágású dal a hármas Holier Than Thou. Pörgősebb a tempó, mint az első két dalban, bár igazából itt sincsenek agyonbonyolított témák. Főleg Lars Ulrich dobolása feltűnően visszafogott. Szinte csak az alap 2/4-et üti.

Voltak már korábban is lassú, balladisztikus számai a Metallicának - gondoljunk csak a Fade To Black-re -, de azokban a dalokban Hetfield hangja miatt megmaradt a karcosság is. Ezen az albumon két lírai dal kapott helyet. Elsőként az Unforgiven szólal meg, a második felvonásban pedig a Nothing Else Matters. A dolog érdekessége, hogy ezúttal James Hetfield hangban is próbál alkalmazkodni a hangulathoz és minden karcosságtól mentesen próbál énekelni. Az Unforgiven esetén még csak a refrén ennyire letisztult, a Nothing Else Matters-ben viszont szinte végig a dallamos, túlpolírozott ének dominál. Másik újdonság a két dal kapcsán, hogy nagyzenekari betétek is felbukkannak, melyeket az azóta elhunyt Michael Kamen zeneszerző illesztett be a dalokba. (Vele dolgoztak később a Grammy-díjas S&M albumon is.)

Szitár hangok kísérik a Wherever I May Roam doom-lassúságú kezdését. Az emlékezetes énektémát szinte csak a dob-basszus kíséri a verzékben, a gitárok az energikus refrénben élednek fel, de akkor kegyetlen súllyal csapnak le. Az egyik legjobb dal a lemezen. Végig jelen van benne egyfajta keleti hangulat, de ez az érzés semmi konkrét dologhoz nem köthető, csak ott bujkál az emberben miközben szól a zene. Újabb szokatlan nyitány következik. A Don't Tread On Me elején a West Side Story egyik híres dallamát idézik meg, nem véletlenül. A dal maga az amerikai nacionalizmust kritizálja. Súlyos, húzós riff, a tempó lassú, vonszolós. Az Enter Sandman után a legnagyobb kedvencem erről a lemezről. A Through The Never már technikásabb darab. A terepet Ulrich tördelt ritmusai uralják, de egy-két átkötésben az egyszerűbb megközelítés is helyet kap. Újabb 10 pontos szerzemény tehát.

A Nothing Else Matters után az Of Wolf And Man következik, tele jellegzetes Hetfield hajlításokkal, szövegritmizálással. Brutál jó nóta. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy pontosan mit jelent a groove szó, akkor ezt a nótát hallgattatnám meg vele. Newsted kimért basszusozása indítja a következő The God That Failed-et. Egy újabb lassan hömpölygő, kegyetlenül vastag riff. A refrén témája meg épp annyira van megcsavarva, amennyire kell. Kirk Hammett szólója abszolút telitalálat, ahogy az egész lemezen nyújtott teljesítménye is végtelenül professzionális. Tökéletes darab.

A My Friend Of Misery is egy lassabb nóta. Csak úgy árad belőle a keserűség. Ennél érzékletesebben kevés dal adja vissza a magány érzését. Pszichedelikus és elborult témázgatások. Talán nem véletlen, hogy a lemeznek ennél az egy számánál volt társszerző Jason Newsted basszusgitáros. A gyötrelmes kínokból a záró The Struggle Within dobpergése rázza fel az embert. A dal visszakacsintás a korai speed-thrash időkre, a szövege meg arról szól, hogy mennyire nehéz volt szöveget írni erre a nótára. Poén...

Azt hiszem, mindent elmond a Fekete Albumhoz fűződő viszonyomról, hogy évek óta az Enter Sandman főtémája a csengőhang a mobilomon. Az Unforgivent és a Nothing Else Matters-t viszont évek óta képtelen vagyok meghallgatni, annyira túljátszották a rádiók és tévéadók a kilencvenes években, ráadásul szerintem túl nyálasak a Metallicához képest. Ezek nélkül még tökéletesebb lenne a Fekete Album, de ezzel együtt is 100 pontos a lemez.

bcsaba (2005.10.13.) Na ez egy klasszikus album, egy igazi metálklasszikus, erről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

1991 - Vége lett annak a nyomorult '80-as évtizednek, "New blood joins the Earth". Olyan fontos zenekarok voltak a sztárok, mint a Guns, a Nirvana, vagy a Metallica.

Már a '89-es albummal tettek egy lépést az egészséges konformizálódás felé, mikor a One-ra videoklip is készült. Ez az album pedig már tényleg piacbarát lett, tele a nem metálos tömegek számára is emészthető slágerrel, klippes dalokkal. Ilyen szempontból van hasonlóság a Nirvana Nevermindjához (és még a korszak is stimmel), aki a Bleach után csináltak egy olyan piacbarát albumot, hogy a fal adta a másikat. Annak idején a csapból is a Nothing Else Matters folyt. Jelentőségében csak a Led Zeppelin Stairway To Heavenjéhez mérhető dal. Készült a fekete albumról egy werkfilm is, ott is nyilatkoztak a két dal közti párhuzamról. (Kétnyakú gitár, Kirk'77-ben látta élőben is a Zeppelint, stb) Ezt is minden kezdő gitárosnak el kell tudni játszani kötelező repertoárdarabként.

De ez nem egy egyszámos album, tele van klasszikusokkal. A Nothing mellett van más "líra" is, pl. The Unforgiven. Van ezeknek lelkük, akármilyen kemények.

Klasszikus riff-kavalkád: Enter Sandman, Whereever I May Roam, Of Wolf And Man... és azért maradt a metál-vonal: Don't Tread On Me, Through The Never, The Struggle Within, van itt vágtázás, thrash. Az egész albumon kimutatható, hogy a klasszikusság eléréséhez vezető legbiztosabb út, ha egy csomó jó dalt képes írni a zenekar.

Hogyan kell jó dalt írni? Nincs recept rá, de egy-egy eltalált egyszerű riff és egy nagyon jól ráírt énektéma, hozzá értelmes szöveg mindenesetre nem árt, és ezek mind nagyon stimmelnek a Talicskánál.

Nagyon szimpatikus, hogy ebben a korszakban az imidzs a zenekarnál a legeslegutolsó szempont volt. Puritán egyszerűség jellemzi a korszakot, a borító is csak fekete, csak a zene, az éjsötét zene van mögötte, semmi maszlag, semmi smink.

Az album talán a Metallica életmű legsikerültebb darabja, bár zeneileg nekem személyes kedvencem inkább a Load a zenekartól.

Gergely: Metallica: a zenekar, amit a laikusok túlnyomó többsége a metállal, mint stílussal azonosít. Nem is minden alap nélkül, pontosabban sokáig minden okuk megvolt rá, hogy így tegyenek. A '91-es Black Album idején legalábbis még mindenképpen, nemcsak azért, mert pl. az USA-ban, Nagy-Britanniában, vagy akár Németországban is listavezető lett a lemez, még csak nem is azért, mert a csapat nevében szerepel a Metal szó. Egyszerűen azért, mert a Metallica egyike a speed-thrash metal ’feltalálóinak’, első képviselőinek, elterjesztőinek, és mert mint lemezeik mutatták, másban is képesek nagyot alkotni a metal területén.

Például ezt az albumot, ami már messze van a gyors kezdetektől, viszont súlyosságban nincs hiány, a dalok pedig ugyanúgy inspirálóan hatottak számtalan zenekarra, mint régen. Igen, itt már tényleg klasszikus értelemben vett "dalokról" lehet beszélni, sőt, több esetben kimondottan slágerekről. Olyannyira, hogy én is a fekete album révén ismertem meg annak idején az együttest. A környezetemben senki nem hallgatta a korábbi lemezeket, az olyan nóták viszont, mint az Enter Sandman, a Wherever I May Roam, vagy pláne a Nothing Else Matters (még a gitározni egyáltalán nem tudó anti-metalosok is ismerik, és el is játsszák az elején hallható akkordbontást), eljutottak a tömegmédiába is, így a magamfajta laikusok is megtudhatták, mi az a Metallica, amivel addig leginkább kitűzőkön, farmerdzsekik hátulján, falfirkákon találkoztak. Akkoriban tetszett is ez a zene, meg pláne a mázsás súlyú hangzás, ami mondjuk a régi lemezekhez abszolút nem illett volna, itt viszont jól megy a stílushoz. Igazából ma már nem sokat mond nekem az album, azóta, ahogy bővültek az ismereteim, rájöttem, hogy számtalan olyan metal-zene van, ami sokkal közelebb áll hozzám (akár a régebbi Metallica-lemezek is), de klasszikusnak klasszikus, az biztos, és vitathatatlan, hogy sok-sok ember számára a metallal való első komolyabb találkozást jelentette.

Úgyhogy most magyarázza meg nekem valaki, mi a halált akar az a brigád, amelyik Metallica álnéven jelentetett meg nemrég egy olyan förmedvényt, mint a St. Anger?!

pJuan: Máig ez a legsikeresebb kiadványuk. 17 millió példányban fogyott el az ötödik lemezük. Négyszer voltak hazánkban. Elsőként a Justice-turné hazai állomásán, ami a legfontosabb hazai rock-koncertélményem 1988. szeptember 11-én, az MTK pályán. Pedig a Justice lemez 1988. szeptember 5-én jelent meg így "turné beálló" bulit nyomtak nálunk.

Elsőként persze az MTV akkori Headbanger's Ball-jában Vanessa Warwick - talán még emlékszik valaki arra a nagyon csinos, színes hajú műsorvezetőnőre, akibe azt hiszem egész Európa rocker társadalma szeretett akkoriban éppen bele... - vezette elő az Enter Sandman klipjét, amiről nem is nagyon hittem el, hogy Metallica. Aztán persze éjjel-nappal elkezdték adni, úgyhogy könnyen felfoghatta az ember...

Ki tudja miért, talán Bob Rock-nak köszönhetően, talán nem, de elkezdtek egyszerűbb dalokat írni - fogós riffekkel-, meg klipeket forgatni. Hol volt már, a számomra csúcsot jelentő And Justice for All bonyolultsága? Nehéz volt felfogni, de rövid időn belül minden világossá vált: a Metallica nem underground thrash metal banda többé!

Persze azért tetszett a lemez. Gyakorlatilag minden dala fogós, azonnal rögzül néhány riffje és James néhány dallama, meg persze Kirk Hammett is zseniálisakat szólózik az egész lemezen. Sokáig tetszett például a két lassú nóta, a Nothing Else Matters, meg az The Unforgiven is. Sajna mára képtelen vagyok a lemezről végighallgatni őket: egyszerűen túljátszották őket. Főleg a Nothing Else-t, ami még a csapból is folyt. Azért manapság is érdemes meghallgatni ezt a lemezt, ugyanis vannak rajta kifejezetten előremutató nóták, mint például a Don't Tread on Me, ami az America című West Side Story dallam részletével indul.

Mi ez, ha nem a commercial-mainstream heavy metal csúcsa? Nagy lépés a szélesebb hallgatóság felé. De voltak olyan jók ezek a dalok, hogy ez a lépés bejöjjön nekik.

Személyes kedvencem a Wherever I May Roam, a maga lassulásaival, elnyújtott riffjeivel. Kevésbé jön be a Holier Than Thou nálam üresebb gyorsulása és a záró The Struggle Within szárazra kevert garázs-riffje. A My Friend Of Misery-t manapság fedeztem fel, ahogy még most is szétrúgja a seggem a Sad But True a doom-riffjeivel, meg persze Hetfield "éhes" előadásával.

Akkoriban sok helyen olvastam, hogy ezzel a lemezzel a Metallica "észidíszisítette" magát. Szerintem a Justice után egyszerűen beleuntak az összetett muzsikába. Lars változott a lemezre a legtöbbet. Dobolása leegyszerűsödött, amitől akkoriban teljesen ki voltam akadva, mára úgy gondolom, hogy: csinálja valaki utána, ha tudja!

1991. augusztus 22-én voltak másodszor hazánkban, a NépStadionban az AC/DC, a Queensryche, a Mötley Crüe és a Black Crowes társaságában, a Monsters of rock tour keretén belül. Meghallgattuk az Enter Sandman-t, a Sad but True-t... Felejthetetlen volt, eddigre James a világ rockzenéjének egyik legfontosabb frontemberévé vált. Ezt 1993. június 9-én is bizonyította az MTK pályán és 1999. június 3-án is a Monster Magnet társaságában, szintén az MTK pályán. Sajnos, azóta elkerültek minket...



Marosi Bálint: A Metallica Fekete lemeze sokaknak jelent sokat – ha mást nem, változást, áttörést, vagy valamilyen szempontból fordulópontot. Nekem is: borzasztó dühös voltam a zenekarra. Egy lemezboltban hallottam valamelyik dalból pár percet, és nem akartam hinni a fülemnek. De ne szaladjunk ennyire előre.

A Metallica mindig a maga feje után ment: okoztak már pár meglepetést, és ezért mindig kaptak is ezért a képükre rendesen. Legendásan rossz híre van a '96-os Load lemeznek, sokan ott látják a fordulatot. Ez az a pont, ahol én mindig elcsodálkozom, egész egyszerűen azért, mert meglátásom szerint a változás nem ott, nem akkor történt. A Justice lemezig a Metallica fejlődése folyamatos: egyre rafináltabb, összetettebb, kidolgozottabb számokkal, albumokkal jelentkeztek, a '88-as lemez ebből a szempontból a csúcs. '91-ben aztán producert váltottak, meg kicsit stílust is: rövidebb, rockosabb (Bob Rockosabb? – pardon) számok, a hagyományos, pár akkordos dalok világába tett kanyar.

Én '88-'89-ben el voltam képedve a Justice For All albumtól: rendkívül gazdag, ötletes, kimunkált lemez. Ezek után meghallani a fekete lemez néhány egyszerűbb dalát, laposabb riffjét... Kiábrándító volt. Oké, azért annyira nem tartottam rossznak, de a korábbiakhoz képest… egyszerűen nem értettem. A lemezt nem is vettem meg (azóta már igen – használtan), kazettára azért felvettem, tehát hallotttam párszor, ismertem. De vegyük előre a kellemes részeket – mert azért a Metallica üt, ha ütni kell:

Az Enter Sandman például belopta magát a - szívembe és idővel egyre jobban. Egy riffre épül, az viszont már méltán klasszikus: pár másodpercében olyan feszültség van, ami a dal végéig kitart. A régi Metallica rafináltsága a dal végén egy pillanatra: a dob egy átvezetés (4:27) az alapritmushoz képest egy kicsit eltolva lép be – nagyon ravasz, nagyon erős. A Sad But True sem rossz, a Wherever I May Roam is közelebb férkőzött hozzám idővel. És vannak még kellemes pontok, de a lemez egészével mindig az volt az érzésem, hogy nincs (még?) kitalálva, nem ül, nem az igazi. A Don’t Tread on Me, a Through The Never, a Struggle Within mindig valahogy jellegtelen, arctalan számoknak tűntek. A két ballada: végül is nem rosszak, de különösebben nem fognak meg, nem zaklatnak fel. És a lemez egésze, a szerkezete, a dalok egymásutánja sem volt számomra természetes, megnyugtató.

A meglepő számomra az, hogy a korábbi időszakhoz képest nagy váltás, producercsere és stíluskanyar ellenére ez lett a legkedveltebb lemezük – a rajongók és a távolabbi szemlélők között is. Nekem sem a stílussal, ezzel a világgal van bajom, hanem konkrétan magukkal a dalokkal. És a következő döbbenet pedig az, hogy az ugyanezt a nyelvezetet, ugyanezt a rockos, bluesos világot (ugyanazzal a producerrel) továbbvivő, már sokkal érettebben, egységesebben, természetesebben megszólaló Load (amivel kapcsolatban soha nem volt hiányérzetem – sok nagy kedvenc, remek számok!) micsoda ellenérzéseket váltott ki. Ja igen: mert "levágták a hajukat". Ó-ó.

De a nagy szerencse: ezt a zenekart soha nem érdekelték az én elvárásaim (ha!), se másé, ezért tudtak mindig (szerintem a mai napig) friss, néha meglepő és megzavaró, felzaklató dolgokkal előjönni. Én ezt, a '91-es a váltást nyeltem le a legnehezebben – a többivel semmi bajom, sőt! Jöhet még!


Track lista:

01. Enter Sandman - 5:29
02. Sad but True - 5:24
03. Holier Than Thou - 3:47
04. The Unforgiven - 6:26
05. Wherever I May Roam - 6:42
06. Don't Tread on Me - 3:59
07. Through the Never - 4:01
08. Nothing Else Matters - 6:29
09. Of Wolf and Man - 4:16
10. The God That Failed - 5:05
11. My Friend of Misery - 6:47
12. The Struggle Within - 3:51

Közreműködő zenészek:

James Hetfield - ének, gitár
Kirk Hammett - gitár
Jason Newsted - basszusgitár, vokál
Lars Ulrich - dob

producerek: James Hetfield Lars Ulrich, Bob Rock

Lemezeik:

1983 - Kill 'Em All
1984 - Ride the Lightning
1986 - Master of Puppets (-2-)
1988 - ...And Justice for All
1991 - Metallica (-2-, dalszöveg)
1996 - Load (-2-)
1997 - Reload
2003 - St. Anger (-2-)
2008 - Death Magnetic
2016 - Hardwired... to Self-Destruct (-2-, -info-)

1987 - Garage Days Re-Revisited - EP
1993 - Live Shit: Binge and Purge - Boxed set
1998 - Garage Inc. - rare, válogatás
1999 - S&M - Live album, DVD
2004 - Some Kind Of Monster - EP
2009 - Francais Pour Une Nuit - Orgullo, Pasion Y Gloria DVD
2011 - Lou Reed & Metallica - Lulu (-2-,-3-)
2011 - Hate Train (single)
2012 - Quebec Magnetic - Live album
2013 - Through the Never (Music from the Motion Picture) - Live album - film
2016 - Liberté, Egalité, Fraternité, Metallica! - Live album

Kiadó:
Elektra
Honlap:
metallica.com
facebook.com/Metallica
livemetallica.com


rovat lapozó


Még, még, még...

kép

Metallica - ReLoad (1997)

2016-11-28 18:05:00




 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Prophets Of Rage - Prophets Of Rage (2017)
A Rage Against the Machine háromnegyede - Tom Morello gitáros, Tim Commerford basszusgitáros és a Black Sabbath-nak is besegítő Brad Wilk dobos, Zack de

Tovább...
Lynch Mob - The Brotherhood (2017)
George Lynch csúcs formában van manapság. Nemrég nosztalgiázott pár jó ízű koncertet a Dokkennel, 2017-ben pedig három kiválónak ígérkező lemezen is szerepet vállal...

Tovább...
Robert Plant - Carry Fire (2017, bcs)
Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy Plant a 2014-es Lullaby után még új albummal jelentkezik, de ennél nagyobb meglepetés sose érjen. Volt annak a lemeznek valami

Tovább...
Caligula's Horse - In Contact (2017)
Az ausztráliai Brisbane-ben, 2010-ben alakult Caligula's Horse egy modern alternatív-progresszív rock-metál zenekar, aminek ez az In Contact már a negyedik

Tovább...
Yes - Fragile (1971)
Ezen a héten a '68-ban, Londonban indult Yes negyedik lemezét, a '71-es Fragile-t fogom részletesebben kivesézni! A '71 februárjában megjelenő The Yes Album-ra érkezett a csapatba Steve Howe

Tovább...




Koncertek 2017. október 24. és 2017. november 09. között:









Klipmánia