Néhány hónappal ezelőtt mutattuk be a passzio.hu-n a SpiritBell zenekart, ahol az együttes énekese azt is ecsetelte, hogy miért az angol szöveg mellett tették le voksukat, egyben arról is szót ejtett, hogy egyfajta fordított utat járnak be a magyar szövegekkel kapcsolatosan...

Csaba barátom holtából feltámadt főnixmadárként kezdte újból halódó gitárosi pályafutását. Én is vallom, nem lehet ezt abbahagyni negyven fölött sem, még ha csak hobbiból és főleg szerelemből csinálja is az ember. Amúgy én vagyok az egyik "áldozata" ennek, mert mindig nekem (is) kell kritizálnom a gitártesó szösszeneteit. (A barátaiért mit meg nem tesz az ember!) Ebből adódóan - mivel én rendszeresen kapom az újabb cuccokat - hallom is a fejlődést, meg, hogy Csaba annyira rákattant a gitárvásárlásra, gyakorlásra, alkotásra, hogy a sok arpeggio már a fülemen folyik ki... Na, jó ez csak poén! Egyébiránt Csaba hős házistúdiósként még a felvételeket és az alapokat is maga fabrikálja a rendelkezésre álló hangeszközeivel. Az időnként kritizált hangszíneit is igyekszik hallgathatóbbá tenni, ezt ezen az anyagon is tetten értem.

Nem vagyok normális. Még mindig belemegyek azokba a helyzetekbe, amikből nem lehet jól kijönni. Hiába, sosem fog már benőni a fejem lágya. Most is gondolkodás nélkül bevállaltam, hogy recenziót írok a "főnök" bemutatkozó albumáról, mert hogy neki, mint az egyik Dionysosrising-blog alapító atyának, ez alanyi jogon jár. Na már most, ha megdicsérem, akkor le nem mosom magamról az ülepfényesítő jelző közhasználatú szinonimáját, ha viszont lehúzom, akkor jól besértődik és visszamegy gyakorolni, a helyett, hogy végre besegítene az egyébként már most remek oldalunk színvonalának további emelésébe, feltéve azt a bizonyos pontot az i betűre.

Mortonos morcos kritikám hatására egyik állandó olvasónk – vannak vagy öten, bocs, most, hogy láttam Túrisas kolléga „metalindexes” melldöngetését, lehet, hogy számuk már a hatot is eléri – felhívta a figyelmemet a recenzió alapfelvetésének hibájára, miszerint kis hazánk heavy metal közösségének még a minden bizonnyal nagy múltú, és a nyugat-európai fémtemplomokban már régóta hivatkozási alapként szolgáló Ukrajna is példát tud mutatni, már ami a színvonalat illeti. No persze, könnyű nekik, hiszen pár évtizeddel ezelőtt arrafelé még a bölcsők is kicsiny olvasztótégelyeket formáztak, és ki tudná autentikusabban játszani a heavy metalt, mint egy, a sztahanovizmusban nekilelkesedő kohász brigád...

Először is köszönetet szeretnék mondani a projekt tulajdonosának az EP-ért, és a mellékelt baráti hangvételű levélért. Szeretném megjegyezni, hogy a levelét kézzel írta, és férfiakra nem jellemző gyöngybetűkkel Megtisztelve érzem magam, hogy a kezemben tarthatom ezt a nagyszerű anyagot. A nemrég készült interjú is azt bizonyítja, hogy kivételes ember a szerzője. Annyit azért szabad elárulni, hogy sokáig zenélt a Bornholmban, illetve más projektje is van: Formorket. A Svoid is egyszemélyes formációnak indult még 2009-ben, viszont a hátterében már vannak zenészek, hogy a projekt koncertképes lehessen. Ha bárki kezébe venné ezt az igényes borítót, azonnal párhuzamot vonna a – látvány miatt – a black metallal -, viszont tiszteletben tartom a Svoid meghatározását, miszerint anti-cosmic metalt játszik, amely extrém, szélsőséges metal zene. A meghallgatás után ezzel már nem száll vitába senki...

Az alábbi ismertetővel már nagyon-nagyon régóta tartozom a zenekarnak, bár nem csak nekik, hanem a Svoidnak is, ő lesz a következő. Nem is tudom megfogalmazni, mennyire örülök, hogy sosem kell azon agyalnom, miről is írjak, mert alig érem utol magam. Azt sem szeretem, ha várnak rám, mert utálok késni. Ezt az általam nagyra becsült csapatot nem ebben a formációban ismertem meg, hanem még black metalos „életében”, és már akkor is szerettem őket. Így voltam a Teurgiával is, csak ez utóbbi a szakadás után már hanyagolt...

Egy ideje tartozom már a demo ismertetővel a Dél-alföldi brigádnak, de csak sikerül végre pótolnom. Elvileg 2008-ban hozta létre a csapatot Andruskó „Bekecs” Kristóf, és Török Imre, azonban a gyakorlatban 2010-re sikerült megvalósítani a tényleges elképzelést, bár a dalok írása ekkor már folyamatban volt. Számomra meglepő viszont, hogy Bekecsnek nem volt dobfelszerelése, csak 2008-ban tudott venni, ehhez képest baromi jól teszi a dolgát, mintha nem három éve kezdte volna...

Még a nyáron volt szerencsém megismerni a hihetetlenül jól zenélő „mocskos” bluest játszó felvidéki csapatot. Az, amit képviselnek, sokunkat levett a lábáról. Tehetségek! Az ominózus „én a hazai zenekarokat támogatom, és szeretem inkább” mondatomat ideje lecserélnem arra, hogy én a magyar zenészeket, zenekarokat szeretem inkább. Hál' Isten elég sokan rám találnak a jelképes határokon túlról is. Legalább ennyit köszönhetünk a médiának – a rengeteg hülyeségen kívül -, hogy lehetőségünk van egyre többet megtudni a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, stb., emberek életéről, ők hogyan, és milyen körülmények között élnek, illetve, hogy az ott élő muzsikusaink miként boldogulnak. A zenészeink mindenképp nehezebben. Erdélyben, és Szerbiában talán már annyira nem rossz a helyzet, de a többi honfitársunknak még mindig nehéz koncertlehetőséghez jutni...

Utána néztem a csapatnak, de túl sok mindent nem tudtam meg róluk. Szerencsére a lemez mellé pár információt is csatoltak. A demot Kiss Norbert küldte, köszönöm szépen! 2000-ben alakultak Fűzfőgyártelepen és sokáig régi Slayer, Morbid Angel, Cannibal Corpse nótákat játszottak a fellépéseiken. 2005-ben kivált az énekesük, azonban nagyjából erre az időszakra tehető a saját szerzemények alkotásának kezdete is. Az irányvonal megmaradt, death és gyors thrash. Szerencsére 2010 tavaszára megtalálták az új énekest Kovács László személyében. Eddig tizenhét daluk született, így szeptember elején elkészítették a három nótát tartalmazó demojukat. Mindebből nem derül ki, hogy a basszusgitárosuk is kilépett volna (vagy nem is volt), de mivel jelenleg is bőgőst keresnek, így erre következtetek. A fotókból számomra az is kiderült, hogy a tagok már nem ifjoncok, és nem ma kezdték a zenélést. Szimpatikusak!

Nem ma és nem is tegnap kezdődött az ismeretségem a debreceni zenekarral, de tény, hogy tavalyi Disappointments című EP-jük az utóbbi idők egyik legjobb hazai hardcore anyaga volt számomra. Nem old school csapatról van ugyan szó, de tördelt, káoszba hajló, matekos hatásokat sem nélkülöző zenéjük kiválóan idézi egy hajdan volt kedvencem, a Dawncore kései munkásságát. Plusz Converge és Dillinger hatások... Hogy ez nem túl eredeti? Igaz, de legalább élvezhető a végeredmény, koncerten meg tényleg párját ritkító az intenzitásuk. Most pedig itt az új anyag, ismét csak egy EP formájában...

A csapattal nem olyan rég volt egy interjúm a RockPlace tehetségkutató egyik díjazott zenekaraként. Idézem: „A győztes zenekar a miskolci Sound Heigh 69 lett. Nagyon összeszedett kis produkciót nyújtottak! Nagyon jók voltak! (Jutalmuk: Fellépés a szeptemberi, vagy októberi Rockerek.hu találkozón a budapesti Crazy Mama Rock Pubban. Kiemelt interjú nálunk, valamint egy lemezismertető a zenekarnak. Interjú és kiemelt megjelenés a kezdozenész.hu oldalon.)”

Régen tartozom egy ismertetővel Hegyi Edének, illetve a Frostboundnak. Elnézést kérek a késésért, ennek elsősorban magánéleti okai voltak. Viszont így a bevezetőben elmondanám, hogy befosás!

Múltkoriban egy ismertetőben már megemlítettem e formáció nevét, ideje hát, hogy magáról a három számos EP-ről is essen néhány szó, amely black metal rajongói körökben valószínűleg lelkes fogadtatásra talál majd. Elsődlegesen természetesen a remek zene okán, de biztosan sokak figyelmét felkelti majd a Csejtey tesók neve, akik többek között a Sear Bliss kapcsán lehetnek ismerősek...

Megérkezett hozzám az Animid Effect első lemeze, amely szerzői kiadásban készült! Nagyon szépen köszönöm nekik! A zenekar 2002-ben alakultak, több tagcsere, és némi stílusváltás után 2007-től zúznak a jelenlegi felállással a tihanyi és örvényesi fiúk. (Ilyenkor mindig eszembe jutnak Trócsányi Gergőék - Hollywoodoo.) A srácoknak egyébként nem ez az első anyaga, 2003-ban és 2004-ben már volt egy 5 és egy 3 számos demojuk, ők úgy vélték ezek nem elég színvonalasak, mivel próbateremben készültek. Ennek ellenére koncertjeiken - ezekről a hangzókról - mai napig is kérnek tőlük dalokat a rajongók. Tavaly vagy tavalyelőtt volt egy interjúm velük, már akkor jelezték, hogy készülnek egy ütősebb, komolyabb lemezzel. Akkor azt írtam, hogy heavy metalban utaznak...

Ebben a büdös életben még soha nem találkoztam ennyire ötletes lemezborítóval! Ez volt a bevezető...

Annyira, de annyira tisztelettudó levelet kaptam a bandától, hogy az már engem kényszerített tiszteletre irántuk. Nem csupán ismertetésre küldték az EP-t, de „szíves meghallgatásra” is, és írtak még egy rakat kedves dolgot. Az első gondolatom az volt – még a lejátszás előtt -, hogy tünemény emberek. Ez fontos a „túlemocionáltságom” miatt. Úgy véltem elég, ha hétvégén írok róla, de soron kívülire helyeztem. Miért? Amikor megérkezett, ott felejtettem a járműben, így reggel - melóba menet - beraktam az autó lejátszójába. Na, jó... Túlzás az autó. Guruló szörny. Városunkban naponta állítanak meg a rendőrök, annyira gatyán néz ki. De szeretem, mert beindul...

A helyzet az, hogy erre nincs túl gyakran példa, és az is biztos, hogy nem is lesz a továbbiakban sem, mert rémesen utálom, ha le kell töltögetnem zenét. A zenekarok 99%-a veszi a fáradtságot és elküldi a szívének olyan kedves albumot, demot, ami neki pénzébe kerül, de megteszi, mert neki fontos. Teszem hozzá, hogy számomra maradandóbb is. Itthon nincs internetem, így hát a munkahelyemen f*szkurálok a letöltögetéssel, aztán hazahozom, és általában már útközben meg is feledkezem róla... A P.T.O.D-nak most szerencséje volt két ok miatt is. 1. Pál Szabi ajánlotta őket, 2. Ma elővettem a pen drive-om, hogy tegyek rá pár képet a kutyuimról a munkatársaimnak. Ennek okán ráakadtam a letöltött zenékre is...

Van pár dolog, amivel ki lehet üldözni a világból. Az egyik ilyen a ska. Csípem a ska zenekarok névpoénjait (pl. NSZK, Homo Skapiens, Ska-P, stb.), de mikor esetleg nem fogok gyanút a név alapján és mit sem sejtve meghallom a szokásos ütemeket, meglátom az ezen zenekarokra jellemző jellegzetes táncikálást, menekülőre fogom a tehetségkutatást koncerteken. Így ismertem meg négy éve, és kerülőm azóta is az Irie Maffiát. Ezen előítélettel nehéz volt felfigyelni a zenekar side-projectjére, mely az anyazenekar gitárosa (Szekér Ádám), basszusgitárosa (Havas Miklós) és dobosa (Dés Tamás) alkotta szellős megszólalású trió...

Itt van, végre materializálódott a múltkori interjúban emlegetett bemutatkozó anyag, nevezzük akár demónak, akár EP-nek, tökmindegy. Vártam, persze, hogy vártam, de arra azért nem számítottam, hogy így seggbe rugdos majd. Tökös, hardcore felhangoktól sem mentes muzsika ez, nagyjából a Pro-Pain által már kitaposott és bejáratott úton...

Nem tudom... Kihagy az agyam? Megindult a mentális leépülésem? Ha így van, akkor inkább alcheimer, mint parkinson core. Csak amiatt, hogy inkább felejtsem el mennyit ittam, minthogy kilötyögtessem. Lényeg: postán kaptam egy demot. Lövésem nem volt, hogy ki küldte, honnan, totál váratlanul ért. Rá két napra kaptam egy e-mailt Phoneline-éktól, miszerint ahogy megbeszéltük, elküldték a lemezt, szóljak, ha már megérkezett... Bocsánatot kérek tőlük, de tényleg nem emlékszem. Persze, nem tartom kizártnak, lehet az törölte a memóriám, hogy megint nagymama lettem. Hét unokám lett, ebből öt pinás. Gyönyörűséges Aurám és Partizánom ismét megajándékoztak a kölykeikkel. Bocsánatot kérek a zenekartól ennyi mellébeszélésért, de próbálom megmagyarázni, miért nem emlékszem...

Zuzu jóvoltából múltkor már olvashattatok nálunk egy interjút a két éves múltra visszatekintő budapesti csapattal, én pedig akkor döbbentem rá, hogy pár nappal előtte egy helyi klubkoncerten is megnézhettem volna őket, ha kicsit figyelmesebb vagyok. Ami biztosan segített volna abban is, hogy reálisabban tudjam megítélni ezt az anyagot. Saját bevallásuk szerint „a feelinges blues-rock jól megfér nálunk a modernebb, húzós, funky-s rocktémákkal, az ének a rappel...” – ettől szebben én sem tudnám jellemezni a dolgot...

A kéttagú bandával nem olyan rég készült interjúm, amelyben elég részletesen elmondtak magukról mindent. A története az, hogy a myspacen bogarásztam a hazai, és kevésbé reklámozott zenekarok oldalain. Általában így történik, hogy megfog valami, vagy elkap egy érzés, ami a tizedik lehet. Gyakran ráérzek zenekaroknál, hogy van bennük plusz, ami még felfedezésre vár. Akik megérdemlik, hogy az ember keresse őket, hogy koncertjeikre járjon, hogy segítse abban, találjanak egy jó menedzsmentet, esetleg kiadót. Alig pár héttel később értesítettek a srácok, hogy elkészült a demójuk. Mit mondjak?

Újabb thrash titán-aspiráns, ezúttal a napfényes Spanyolországból. Korábban a Keller zenekar demója kapcsán már kifejtettem a műfaj reneszánszával kapcsolatos véleményem, de ismét azt kell mondjam, hogy örülök a találkozásnak. Ugyanis a súlyos Exodus, korai Metallica és D.R.I. hatás alatt álló trió a tagok fiatal kinézete ellenére is igen korrekt módon nyúl a dologhoz.

A gyerek teljesen elborult a magány miatt, vagy a magányra készülése miatt, amikor Angliába készült... Olyan dalokat írt, amitől az ember hátán futkos a hideg, és lúdbőrzik a feje teteje is. Olyanokat, amiről az embernek a hatalmas magányos hófödte hegyek jutnak az eszébe, olyanokat, amelyek az egyszerű halandót hódolatra késztetik a természet egyedisége, és gyönyörűsége miatt. Ugyanilyen csodálatra méltó az emberi elme, a zeneszerzők fantáziadús világa. A demón szereplő számokat ő progresszív metalként határozza meg. Én kihallok belőle dallamosított blacket, némi doomosítással. Hogy befosás, az tény. Ez valami gyönyörű! Az egyik dal eleje teljesen Arcturusos. Legalábbis nekem. Kifektetett, mivel nagy kedvencem az Arcturus. (Mások inkább a Dream Theater és a Children Of Bodom vonalra esküsznek a számokat hallgatva.)

A lengyel Vlad Promotion ajánlásával a múltkor bemutatott Thraw után újabb szlovén csapat evez be a köztudatba a thrash metal hánykolódó vizein. Őszintén szólva, a műfaj iránti feltétlen rajongásom ellenére is úgy érzem, hogy az utóbbi években tapasztalható túlnépesedéssel sajnos megindult a színtér szürkülése is, de egy-egy ilyen anyag mindig visszaadja a lelkesedésem. Annak ellenére, hogy az öt srácnak ez a legelső kiadványa, olyan anyagot tettek le az asztalra, ami old school rajongóknak feltétlen megelégedésre szolgálhat...