1971-ben beat-robbanás söpört végig a budapesti együtteseken, s ez alól a Juventus sem volt kivétel. Káosz alakult ki, melynek következtében zenekarok alakultak át, vagy szűntek meg végleg. 1971-ben a Juventus együttes is megért két felállást, ebből az egyik kevésbé ismert. A Juventus 1971-es legelső felállása a következő volt: Pápay Faragó László elektromos orgona, ének; Hanka Péter szólógitár; Sipos Péter basszusgitár; Szigeti Béla dob; Elekes Zoltán szaxofon; Tóth Béla fúvósok... - Kelemen Bálint írása

"Mikor még az idő más ütemre járt, Minden gyerek téged, csak téged csodált. Nem figyelted holnap honnan fújj a szél, éltél, ahogy élhettél." - P. Mobil

Küzdeni a jövő ellen olyan, mintha a százszázalékos védelem érdekében kotonnal a fejünkön közelítenénk meg egy habzó szájú Beduin díjbirkózót. Hiába énekelünk altatódalt neki, ha nem érti, hogy mit vartyogunk, tervünk eleve halálra van ítélve. A vad bunyós meg közelít, mint a vak ökör az itatóhoz. Amikor ezt a cikket írtam, akkor jöttem rá, hogy lehet akármilyen szép a múlt, azt visszahozni nem érdemes és nem is szabad, de felidézni azért igen... Emlékezzünk a régi-régi május 1-re, amikor nem felvonultunk, hanem reggeltől-estig csak buliztunk...

2012-ben volt 30. évfordulója annak a szomorú ténynek, hogy a legnagyobb magyar rocklegenda - mindössze 36 évesen - itt hagyott bennünket. 1982. október 18-án Radics Béla, a magyar gitárkirály előre ment...

Az együttes története egészen 1968 őszére nyúlik vissza. Pápay Faragó Lászlónak, a Syrius együttes orgonistájának személyi ellentéte volt a zenekarvezető Baronits Zsolttal. Ebben a meglehetősen feszült légkörben már nem tudtak együtt dolgozni, a Syriuson belül "kenyértörésre" került sor. Fehér Lajos, Varga Dénes, Molnár Ákos, Hanka Péter, valamint Pápay Faragó alapította meg az új együttest, mely a Juventus nevet kapta... - Kelemen Bálint írása

Amikor egy paródiát nézünk, vagy hallgatunk, hangosan hahotázunk, vagy látványosan fanyalgunk, de eszünkbe sem jut, mennyi munka rejtőzik a produkció mögött. Talán nem véletlen, hogy ez a méltán népszerű műfaj nem közös "játszótér". Jól parodizálni csak az tud igazán, aki ért is ahhoz, amit csinál. A hetvenes évektől kezdődően igazán három társaság tudta megragadni ezt a vonalat. A Gúnya együttes, Voga-Turnovszky-duó, Szikora, valamit az Irigy Hónaljmirigy. Az ő útjukat idézzük föl a következőkben...

"Minden korban van valami, ami akkor és ott jó, és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható. De megmarad nekünk néhány dal, mint emlékeztető, hogy életünknek nincs refrénje, és ismételhető" - Horváth Attila

Küzdeni a jövő ellen olyan, mintha puszta kézzel akarnánk legyőzni Afrika egyik legerősebb állatát, a kafferbivalyt. Nagyon könnyű elképzelni, hogy Chuck Norris-i hidegvérrel odasétálunk a böhöm nagy barom mellé és egy szorító nyakfogással levisszük a földre, had csattanjon az a marha nagy feje a kiszáradt talajon. Aztán, mielőtt meglepetéséből felocsúdna, minden kímélet nélkül átharapjuk a torkát. Mindez puszta álom marad. Amikor ezt a cikket írtam, akkor jöttem rá, hogy lehet akármilyen szép a múlt, azt visszahozni nem érdemes, és nem is szabad, de felidézni azért igen... Emlékezzünk a régi-régi május 1-re, amikor nem felvonultunk, hanem reggeltől-estig buliztunk...

Az újságíró folyton keresi a témát, és az van is bőven. De mi van akkor, ha valamivel nem igazán akar foglalkozni, mert az már szinte a bulvár kategóriát súrolja? Tovább megy és a szerinte arra érdemesebb dolgokról beszél. Eddig igaz, de mi van, amikor rengeteg levél érkezik az újságíró email címére, azzal kapcsolatban, amiről nem szívesen írna? Először is megteheti, hogy nem foglalkozik vele, mert már az is szégyen, hogy beszélnek az emberek róla, vagy erőt vesz magán, meghajol a "közakaratnak", megírja véleményét, mert az olvasókat érdekli a téma. Én ez utóbbit teszem most, ha vonakodva is, de megírom, hogy ismét bebizonyosodott, hogy a média az orránál fogva vezeti a "birka népet". Mindezt azért is teszem, mert valakinek el kell mondania azt is, hogy emberek, hülyére lettetek véve!

Amikor egy paródiát nézünk, vagy hallgatunk, hangosan hahotázunk, vagy látványosan fanyalgunk, de eszünkbe sem jut, mennyi munka rejtőzik a produkció mögött. Talán nem véletlen, hogy ez a méltán népszerű műfaj nem közös "játszótér". Jól parodizálni csak az tud igazán, aki ért is ahhoz, amit csinál. A hetvenes évektől kezdődően igazán három társaság tudta megragadni ezt a vonalat. A Gúnya együttes, Voga-Turnovszky-duó, Szikora, valamit az Irigy Hónaljmirigy. Az ő útjukat idézzük föl a következőkben...

"Szabad vagyok! - Mondta a majom a rácsnak. - Én nem - mondta a rács - engem majmok közé zártak!"

Aki bevette reggelire ezt az - emigrálok a családommal, mert nagyon rosszul élek itt és különben is mindenki fasiszta - dumát, az értetlenül tárja szét a karját, hogy mi lett ebből a hatalmas nekibuzdulásból. Kitüntetés, fellépések. Szinte egy emberként mozdult meg ez a rosszindulatú, antiszemita Magyarország, hogy felkarolja a kétségbe esett, siránkozó Gerendás Pétert. Elkeseredését továbbra is megértem, hiszen ekkora családot el kell tartani, ekkora adósságot vissza kell fizetni. Minden nap egy harc az életben maradásért. De ne felejtsük el, hogy mind a tízmillió honfitársunknak ugyanolyan nehéz a sora. A nagy többség azonban mégsem panaszkodik, egyszerűen teszik a dolgukat...

Nem mondható, hogy az utóbbi hetekben csend lett volna a Republic háza táján. Ez leginkább a szenzációért mindenre kész bulvársajtó sara, amely pontosan a Cikipédia Légypeték című fejezetében leírtak szerint viselkedett. Bódi László "Cipő" kómába esése, majd még inkább a halála után felfedezték maguknak a Republicot és ontották a kiszivárogtatásokat, ferdítéseket, álhíreket. Az együttes igyekezett méltóságát megőrizve elhatárolódni, ennek érdekében egy közleményt jelentettek meg. Ennek ellenére a helyzet még inkább elfajult, amire közzétettek egy újabbat.

Csütörtökön végre már lehetett zenéről is beszélni, egyrészt Cipő posztumusz megkapta az Artisjus Szövegírói Életműdíját, este pedig elkezdődött az Őrizz Engem 2013 turné: az Egri Főiskolás Napokon Sipos F. Tamás énekesi közreműködésével bemutatkozott az újjászervezett együttes, a Republic 67.

2013. április 3-án adta első, bemutatkozó koncertjét a The Bits Hungarian Beatles Supergroup a Muzikumban. A vadonat új Beatles emlékzenekar telt házas koncerttel indította pályafutását. Milyen érzés volt az első koncert nektek, fent a színpadon?

Zsolti: Én a magam részéről nagyon izgultam, mert egyrészt volt egy kis be nem kalkulált csúszás és nem szerettem volna, ha a közönség idő előtt hazamegy, másrészt azért drukkoltam, hogy sikerüljön letenni a névjegyünket az asztalra és mindenki elégedetten távozhasson aznap este. Az izgalom a közönségnek is lejött, mert sokan mondták, hogy az első néhány dalban a zenekar még nem tudta magát elengedni, de aztán jól kaptuk el a ritmust és a koncert vége hatalmas buliban csúcsosodott ki. A közönség nagy része a koncert után még 2 órán keresztül ott maradt, és sokan jöttek oda gratulálni, zenész barátok, ismerősök és ismeretlenek egyaránt.

"A rock and roll a tűz, mely megperzseli a szíved, átmelegíti a tested, de téged sosem éget meg."

Emlékszem, alig pár hete még szakadt a hó. Akkor még álmodni sem mertünk volna ilyen szép – már-már nyári – napsütéses időről. 2013. március 26-án volt egy rockzenekari döntő a Hard Rock Caféban, nagyon szép nyereményekkel. Akkor megírtam róla szubjektív beszámolómat és ezzel le is zártam a témát. Az olvasók viszont nagyon nem akarták befejezni és az elmúlt két év eddigi legtöbb hozzászólása, levele érkezett ez ügyben. Ezek mellett már nem szabad szó nélkül elmenni. Íme, néhány érdekes megjegyzés, talán oda kellene már figyelni a "nép hangjára" is...

Ismeretlennek lenni nem kimondottan előnyös dolog, főleg, ha egy zenekarról beszélünk. Mégis rengetegen lépnek fel évekig-évtizedekig, hogy a műfajt kedvelők nagy többsége még csak nem is, vagy csak nagyon keveset hall róluk. Legendának lenni mindig is nagy dicsőség. A rockzenében annyit jelent, hogy "valakik" számára a zenekar egy szimbólum. Legendás lehet egy csapat akkor, ha nagyon jó zenészek álltak össze, kimagasló zenéket írtak, vagy az egész egysége egy folyamatos felejthetetlen produkció. Ismeretlen legendák azok a zenekarok, akik valamilyen oknál fogva sosem jutottak el a számukra kijelölt csúcsra, mégis munkásságukkal örök legendává váltak.

1982-83-ban láttam először a Prognózis együttest a Budai Ifjúsági Parkban. Itt havonta léptek fel akkoriban. A rockzene csillaga éppen leáldozóban volt, egyre kevesebb volt a néző minden rock eseményen. Persze, ha jobban belegondolok, visszasírhatjuk azokat az akkor lesajnált nézőszámokat. Én nem értettem, hogy itt egy nagyon tehetséges zenekar, kellemes, igényes muzsikával, "ezer" slágerrel - még a rádiók is nyomták a dalaikat -, és mégis fél házak előtt játszottak. Akkoriban már dörömbölt az új hullám az ablakon, mint mostanában az "alter". Bevallom őszintén, hogy sajnáltam a fiukat, mert ennél jóval többet érdemeltek volna...

"A rock and roll egy ház, ami befogad, de ettől még elázol, ha esik az eső."

Mi vagyunk a korlátlan lehetőségek országa. Én meg csak panaszkodom, panaszkodom, amikor a megoldás itt hever a lábunk előtt. Egyre több étterem, söröző és önmagát rock cafénak tituláló vendéglátóegység keres zenekarokat, zenészeket szórakoztatás céljából. - Miért hittem azt, hogy nincsenek fellépési lehetőségek? - Itt az ötlet, ami nem új, de most van igazán elterjedőben. Mi ebben a csel? A hirdetésekben legtöbbször az áll, hogy várják a zenészek jelentkezését, de fizetni "egyenlőre" nem tudnak, vagy csak nem akarnak...

Ismeretlennek lenni nem kimondottan előnyös dolog, főleg, ha egy zenekarról beszélünk. Mégis rengetegen lépnek fel évekig-évtizedekig, hogy a műfajt kedvelők nagy többsége még csak nem is, vagy csak nagyon keveset hall róluk. Legendának lenni mindig is nagy dicsőség. A rockzenében annyit jelent, hogy "valakik" számára a zenekar egy szimbólum. Legendás lehet egy csapat akkor, ha nagyon jó zenészek álltak össze, kimagasló zenéket írtak, vagy az egész egysége egy folyamatos felejthetetlen produkció. Ismeretlen legendák azok a zenekarok, akik valamilyen oknál fogva sosem jutottak el a számukra kijelölt csúcsra, mégis munkásságukkal örök legendává váltak.

Mostanában egyre több könnyűzenei vetélkedőn járok. Érdekelnek az új hangok, tehetségek és, természetesen kíváncsi vagyok a régiekre is. Pozitívum, hogy kifejezetten élményszámba megy nagyon sok hazai előadó tudása, rettenetesen jó dalokat ismerhetünk meg. Érdekes módon a zenészek egymás ellen nem tesznek – csak, ha nincs semmi a produkcióban, mert ilyen is van -, inkább segítik egymást. Viszont amikor beindul a zsűrizés, szinte azonnal valamelyik tévécsatorna "sztár dumái" köszönnek vissza. Öregek vagytok már. Miért nem játszotok valami modernebbet? Vegyetek be a csapatba néhány fiatalt, hogy eladhatóbb legyen a műsor! És még egy halom hasonló jó tanács a sok mindent megélt muzsikusok felé. Értem én, hogy Magyarországon kevés a lehetőség és túl sok a versenyző, de akkor a válogatás miért nem érték szerint, miért arcra történik? Miért szégyen ma a negyvenes életkort betölteni? Felmerül bennem a kérdés, vajon BB Kinget is küldözgetik nyugdíjba nyugaton?

Ismeretlennek lenni nem kimondottan előnyös dolog, főleg, ha egy zenekarról beszélünk. Mégis rengetegen lépnek fel évekig-évtizedekig, hogy a műfajt kedvelők nagy többsége még csak nem is, vagy csak nagyon keveset hall róluk. Legendának lenni mindig is nagy dicsőség. A rockzenében annyit jelent, hogy "valakik" számára a zenekar egy szimbólum. Legendás lehet egy csapat akkor, ha nagyon jó zenészek álltak össze, kimagasló zenéket írtak, vagy az egész egysége egy folyamatos felejthetetlen produkció. Ismeretlen legendák azok a zenekarok, akik valamilyen oknál fogva sosem jutottak el a számukra kijelölt csúcsra, mégis munkásságukkal örök legendává váltak.

Ismét eljött az idő, hogy aki a CPg zenekarról akar írni bármit is, az rasszista, fasiszta és egyéb szélső jobboldali szimpatizáns. Ennek én most szeretnék ellentmondani, de aki ismer, az tudja, hogy nem a szélsőségek miatt, hanem a "legenda, a legendák" miatt markolunk ma tollat. Aki úgy gondolja, hogy valami politikai mondandó húzódik meg a háttérben, az nem élte át itthon a nyolcvanas évek elejét. Aki nem tudja miről is szólt igazán a punk mozgalom, az utólag ránk akaszthat bármit, úgy sem lesz igaza.

Micsoda rohadt egy rock and roll ez az élet. Hősök születnek és tűnnek el naponta. Van akinek bejött ez a 24 éve működő "nagyszerű" kapitalista rendszer, és van akinek nem. Naponta vívjuk harcunkat életben maradásunkért. Az "okosabb muzsikusok" modernizálnak, vagy bármit megtesznek, amit megkövetel tőlük az uralkodó média. Gerendás Péter esetében nehéz új emberré válni. Senki nem várhatja el egy 58 éves embertől, hogy kezdjen el rappelni, vagy jelentkezzen az X Faktorba. Szomorú levelét olvasva, egy csomó minden eszünkbe jut, most mindezt igyekszünk megosztani azokkal, akiket mindez érdekel.

"A rockzenét tegyük félre, jó lesz majd a jövő télre, amikor az alternak már vége, nem lesz, aki végig nézze..."

Majdnem botrányosra sikeredett a Hard Rock Café által kiírt rock hangverseny döntője. Az elgondolás lényege, hogy interneten bárki jelentkezhetett, aki méltónak érezte saját muzsikáját ahhoz, hogy valamikor a nyár folyamán, egy színpadon léphessen fel a Queen Elizabeth Olympic Parkban, Londonban, Bruce Springsteen-nel. Számos – egyesek szerint háromszáz, mások szerint nyolcszáz - pályázat érkezett. Ezek közül választott be a zsűri kilenc zenekart, akik hármasával küzdöttek meg egymással. A döntőben a "legjobbnak kikiáltott" trió küzdhetett egymással, a zsűrivel, valamint önmagával. Erről a napról osztok meg néhány "élményt, érdekességet"...

Ismeretlennek lenni nem kimondottan előnyös dolog, főleg, ha egy zenekarról beszélünk. Mégis rengetegen lépnek fel évekig-évtizedekig, hogy a műfajt kedvelők nagy többsége még csak nem is, vagy csak nagyon keveset hall róluk. Legendának lenni mindig is nagy dicsőség. A rockzenében annyit jelent, hogy "valakik" számára a zenekar egy szimbólum. Legendás lehet egy csapat akkor, ha nagyon jó zenészek álltak össze, kimagasló zenéket írtak, vagy az egész egysége egy folyamatos felejthetetlen produkció. Ismeretlen legendák azok a zenekarok, akik valamilyen oknál fogva sosem jutottak el a számukra kijelölt csúcsra, mégis munkásságukkal örök legendává váltak...

A virágok a réten. Lágy tavaszi szellő simogatja finoman szirmaikat, élvezik a verőfényes napsütést, örülnek a szomjoltó esőcseppeknek, de nem szeretik, ha bakanccsal tapossák, vagy letépik őket. Ez az életük. Méhek, mindenféle apró élőlény közlekedik, vagy pihen meg rajtuk. Az élet már csak ilyen, mindenkire szükség van valamiért. Később, amikor egy szebb szál virág valamiért elpusztul, megjelennek a legyek is. Körül zsongják, rátelepszenek, teleszórják petéikkel. A külső szemlélődő azt gondolná, hogy ezek a legyek mennyire őrzik a szeretett virág emlékét, mennyire ragaszkodnak hozzá, a régi közös emlékekhez, pedig nem. Minden arról szól, hogyan tudnak még több előnyt kifacsarni a tetemből. A legyek pedig vele (rajta) maradnak, amíg az utolsó energia csepp el nem fogy az élettelen növényből...

Ismeretlennek lenni nem kimondottan előnyös dolog, főleg, ha egy zenekarról beszélünk. Mégis rengetegen lépnek fel évekig-évtizedekig, hogy a műfajt kedvelők nagy többsége még csak nem is, vagy csak nagyon keveset hall róluk. Legendának lenni mindig is nagy dicsőség. A rockzenében annyit jelent, hogy "valakik" számára a zenekar egy szimbólum. Legendás lehet egy csapat akkor, ha nagyon jó zenészek álltak össze, kimagasló zenéket írtak, vagy az egész egysége egy folyamatos felejthetetlen produkció. Ismeretlen legendák azok a zenekarok, akik valamilyen oknál fogva sosem jutottak el a számukra kijelölt csúcsra, mégis munkásságukkal örök legendává váltak.

A rockzene valahogy mindig is üldözött "ágazatnak" számított a könnyűzenében, holott elég hatalmas táborral rendelkezik a hatvanas évek óta. Valahogy mindig volt a hatalmasságoknak valami "érdekesebb", jövedelmezőbb, fontosabb, az őszinte-kőkemény rocknál. De a divatok jöttek, a divatok mentek, a rock ugyanaz maradt. Küzdeni ma is kell, talán még többszörös erővel is, hiszen ma már nem csak, hogy elnyomja a média, lassan el is titkolja a stílus létezését. Legalább nekünk kell beszélünk róla, annak a megmaradt néhány zenésznek kell életben tartania, mert nélkülük a magyar rock lassan 51-es körzetté válik...

Ismeretlennek lenni nem kimondottan előnyös dolog, főleg, ha egy zenekarról beszélünk. Mégis rengetegen lépnek fel évekig-évtizedekig, hogy a műfajt kedvelők nagy többsége még csak nem is, vagy csak nagyon keveset hall róluk. Legendának lenni mindig is nagy dicsőség. A rockzenében annyit jelent, hogy "valakik" számára a zenekar egy szimbólum. Legendás lehet egy csapat akkor, ha nagyon jó zenészek álltak össze, kimagasló zenéket írtak, vagy az egész egysége egy folyamatos felejthetetlen produkció. Ismeretlen legendák azok a zenekarok, akik valamilyen oknál fogva sosem jutottak el a számukra kijelölt csúcsra, mégis munkásságukkal örök legendává váltak...

Apró változások mozgatják a hazai életet. Néhány éve még büszkék voltunk, ha egy német, cseh, vagy lengyel vakon sorolta a legismertebbjeink nevét - amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk -, csípőből lökte, hogy Piramis, Omega, Edda, Beatrice, vagy Honvéd, Újpest, Fradi, Vasas. A magyar szinkron is világhírű volt. Az idő elmosott minden dicsőséget, rövid időn belül minden megváltozott. Az emberek nem járnak magyar koncertekre, meccsekre, mert ők Christina Aguilera, Michael Jackson és Justin Timberlake zenéjét, a Reál Margitot, Barszát, meg a Dortmundot tekintik szívügyüknek. A magyar média megcselekedte, amit megkövetelt a hazájuk. Csoda, hogy egyre többen idegen földön látják a jövőjüket?