- William Basie néven 1904. augusztus 21-én született a New Jersey állambeli Red Bankben, Egyesült Államok, 1984. április 26-án hunyt el. A zenekarvezető és zongorista Basie Red Bankben nőtt fel, amely New York Cityvel szemben, a Hudson folyó túlsó partján terül el. Első zongoraleckéit édesanyjától kapta, és minden alkalmat megragadott, hogy az általa New York-i billentyűs királyoknak tartott James P. Johnsont, Willie ,The Lion' Smitht és különösen Fats Wallert hallhassa. A ragtime volt a divat, és ezek a billentyűs professzorok kikutatták az európai tradíciókat azért, hogy mind mutatósabb improvizációikat előadhassák. A fiatal Basie a harlemi Lincoln Theaterben Fats Waller orgonajátékát hallgatta, és tanult tőle. A zongoristáktól ekkoriban megkövetelték, hogy a vaudeville jeleneteket kísérni tudják, és Waller utódjául Basie-t ajánlotta a Katie Crippen And Her Kids utazó trupp számára. Basie keresztülkasul beutazta velük az államokat. Miután a Gonzel White turné Kansas Cityben összeomlott, Basie ott ragadt, és úgy találta, a város “tárva-nyitva" van. Tom Pendergastnak, a demokrata adminisztráció vezetőjének köszönhetően, a zenészek könnyen találtak munkát, a jazz a szerencsejátékkal és a prostitúcióval egyetemben virágzott (sokan ebben vélik felfedezni a modern jazz eredetét - lásd Kansas City jazz).

III. rész: Törés és kiáltás

A Vedres Csaba nélküli első év főként kísérletezéssel telt, végül a kezdeti nehézségek múltán felderengett egy új album készítésének lehetősége. A koncepció Görgényi Tamástól, a csapat új vezéregyéniségétől származott, aki Vedres távozása után egyre szervesebben épült be a zenekar munkájába a termékenyebbé váló Pejtsik, Torma és Winkler által írt zenék válogatásával, összecsiszolásával. Ilyen előzmények után jött létre 1995-ben egy zeneszerzői koncert a Jókai klubban, ahol az együttes az új szerzők addigi műveiből készült összefüggő programot adott elő vendégzenészek közreműködésével.

- 1930. április 17-én született a hertfordshire-i Welwyn Garden Cityben Anglia. A negyvenes években Barber a Guildhall School of Music-ban pozanozni és bőgőzni tanult, amelyekből az előbbi lett a fő hangszere, alkalmilag azonban később is játszott bőgőn. A negyvenes évek végén szokatlan módon, szövetkezetként alapította meg első zenekarát, amelyben Monty Sunshine, Ron Bowden és Lonnie Donegan zenéltek. Az ötvenes évek elején jelentős haladást ért el a band, mindazonáltal meghívták a zenekarba Ken Colyer-t, ami nem bizonyult szerencsés húzásnak; végül Colyer el is hagyta a zenekart és Pat Halcox került a helyére. Figyelemre méltó állandó zenekari tagjaival a Barber-együttes hamarosan Nagy-Britannia vezető tradicionális zenekarai közé számított, és kivette részét abból az érdeklődésből, amelyben az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a jazz e formája részesült.

II. rész: Átalakulóban a rock felé

Az együttes az első album viszonylagos sikere után tovább élte az „underground-zenekarok” megszokott életét: sok-sok koncert, növekvő közönségsiker és kevés pénz. Nem vitás, rétegzenét játszanak, s a hivatalos fórumok ennek „megfelelően” (nem) támogatják őket...

Talán ennek is köszönhető (vagy talán csak a páratlan sokoldalúságnak), hogy a második album, az 1992-ben megjelent Megalázottak és megszomorítottak nem folytatja a csapat eddigi zenei világát, merőben különbözik az első lemeztől. Amíg az „Overground Music” könnyed, játékos hangjai békés hangulatúak, addig erre az albumra a mély borongás, komorság jellemző. Felépülésében is gyökeresen más ez az anyag: az előző lemez dalai gondosan megszerkesztett kompozíciók voltak, ezen album darabjaiban azonban sokkal lényegesebb, szinte vezető szerepet kap az improvizáció. A zene így rögtönzések és kötött dallamok törékeny egyensúlyára épül, mely inkább a jazz sajátossága. Mindezt alátámasztja a felvétel módja is: a tagok bevallása szerint máig ez az egyetlen olyan album, mely jam-session-szerű együttzenélésekből és azok utólagos kidolgozásából alakult ki. Még néhány fontos változás: az alapvetően klasszikus hangszerpark kibővült dobbal és szintetizátorral, illetve a brácsás és a fuvolista elbúcsúzott, helyükbe Winkler Balázs érkezett trombitával.

- 1945. szeptember 4-én született a New York állambeli Rochesterben, Egyesült Államok. Hároméves korában egy nagybátyjától kapta dobját. Élvezte a Sousa-indulókat és egy dobalakulattal dolgozott. Két esztendőt töltött a Manhattan's School Of Music kötelékében, mielőtt a rochesteri Eastman Collegebe ment volna, azután pedig bevonult katonának, három évet töltött egy katonai bandában. Első profi szerződését Chuck Mangionétől kapta, mielőtt 1975-ben csatlakozott volna a Chick Corea Return To Foreverjéhez. Corea így jelezte az igényét: "zenekari és kompozíciós gondolkodós a dobszerelésnél, ugyanakkor jelentős fantázia és nagy swingkészség."

I. rész: Akusztikus varázslat

Ha a XX. századi zenében keresünk olyan remekműveket, melyek egyúttal közérthetőek is (vagyis jó értelemben vett zenehallgatási élvezetet is nyújtanak), gondban vagyunk. A modern zenében valahogy megszaporodott a „meg nem értett zeneszerzők” száma, akik azt panaszolják, nincs közönség, akiknek be lehetne mutatni műveiket anélkül, hogy azokat közöny vagy felháborodott visszautasítás fogadná. Álláspontjuk és a zenéről alkotott (sokszor szélsőségesen avantgard) felfogásuk talán vitatható, de mivel nem engednek, az élvezhető értéket kereső zenehallgató más területeken kezd el kutakodni, mégpedig a könnyűzenének nevezett irányzat hirtelen megduzzadt világában. Némi keresés után megdöbbenve vehetjük észre, hogy valakik ide is becsempészték a klasszikus zenei gondolkodást, a mélyebb és összetettebb mondanivaló igényét, a tartalom és a forma kimunkált, egymást erősítő egységét. Talán példákat is tudnánk mondani, akik viszont jellemzően a könnyű- (mondjuk azt, hogy rock-) zenén belül tevékenykedtek zenekarként. Most azonban egy olyan alkotóközösségről szeretnék írni, melynek műveit nehezen lehetne besorolni bármelyik zenei kategóriába. Az idén 20. évébe lépő After Crying zenekarról van szó. Zenéjük ősszefoglalóan: közérthető kortárs zene. A legjobb progresszív-rock hagyományokon alapul muzsikájuk, miközben klasszikus-zenei elemeket, jazzt és ki tudja, hányféle stílust ötvöznek egymással. Mivel magyar zenekarról van szó, az előbbi tétel szellemében sem egyik (klasszikus-zenei), sem másik (könnyűzenei) oldalról nem kapnak támogatást, eközben pedig tekintélyes külföldi lapok, szakmai körök és rajongók hada a legnagyobb elismeréssel említi műveiket. Ugye, ismerős? Sokszor történt ilyesmi már velünk, magyarokkal: nagyjaink éppen saját hazájukban nem voltak próféták. Soraimmal tehát – amellett, hogy gondolkodtatni szeretnék – fel szeretném kelteni az érdeklődést az Olvasóban.

- 1903. szeptember 16-án született Philadelphiában, Pennsylvania államban, Egyesült Államok, 1978. augusztus 14-én halt meg. A legenda szerint Venuti azért választotta éppen a hegedűt, mert gyerekkori barátjával, Eddie Langgal pénzfeldobással döntötték el, hogy ki melyik hangszert kapja, amikor két zeneszerszámot vásároltak egy philadelphiai zálogházban. Lang a gitárt kapta. Hasonló legendás történetek keringenek születéséről és karrierjének első éveiről is. Születésének helyeként mind Olaszország, mind pedig Philadelphia szóba kerül, de leginkább rejtélyes az a változat, amely szerint az óceán közepén született volna, egy emigránsokkal teli hajón, útban New York felé. A születés dátuma is bizonytalan, egyes források 5 évvel is eltérnek mindkét irányban. A prózai valósághoz visszatérve, tény, hogy Venuti ifjúkorában Philadelphiában és környékén különböző zenekarokban játszott, gyakran Lang társaságában, mígnem Best Estlow zenekarához csatlakozott Atlantic Cityben. 1924-re elérte, hogy vezethesse jean Goldkette zenekarainak egyikét. A 20-as évek második felében, gyakran ismét csak Langgal együtt, játszott Roger Wolfe Kahn és Adrian Rollini zenekaraiban, és sok lemezt is készített, beleértve a klasszikus Venuti-Lang Blue Four felvételeket is.

Amikor a Shai Hulud második nagylemezéről, a That Within Blood Ill-Tempered-ről írtam, sajnálkoztam, hogy elmulasztottam a zenekar budapesti koncertjeit. Most viszont a Budapest Rock ’n Roll gárdájának jóvoltából olyasmire készülhetünk, ami nemrég még lehetetlennek tűnt: a Shai Hulud újra jön Budapestre! A zenekar, amelyik legalább annyi búcsúkoncertet tudhat már maga mögött, mint az LGT, és amelyik semmivel nem kisebb legenda a maga közegében. A szigorúan new school hardcore banda, amelyről még a legelvakultabb old school arcok is általában tisztelettel szoktak beszélni.

- Bennett Lester Carter néven 1907. augusztus 8-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Carter New Yorknak abban a részében született és nőtt fel, amelyet San Juan Hiuként ismernek.

Kemény szomszédság. Munkásosztálybeli szüleik zenére oktatták gyermekeiket és így Benny és két leánytestvére édesanyjuktól, Sadie Bennett Cartertől tanultak zongorázni. Egy nagybácsi, Theodore “Cuban° Bennett a húszas évek New York-i jazzklubjainak jól ismert trombitása volt, míg egy másik nagybácsi, Darnell Howard olyan zenekarokban klarinétozott, mint a W. C. Handy, King Oliver és Carroll Dickerson vezette bandák. Édesanyja tanításán kívül Carter már korán C-melody szaxofonleckéket vett pár tanártól, így Harold Proctortól és Lt. Eugene Mickell Snr.-től. Carternek gyermekkorában olyan zenész szomszédai voltak, mint Bubber Miley, Freddy Johnson, Rudy Powell, Russell Procope és Bobby Stark. Carter igencsak otthonos lett a harlemi jazzéletben, amikor családja 1923-ban ide költözött. A húszas évek végén az altszaxofonra váltott, és megbízható, tehetséges fiatal zenésznek ismerték, aki értékes ember volt olyan zenekarokban, mint Billy Fowleré, Duke Ellingtoné vagy Fletcher Hendersoné. 1928-ban Fletcher testvérének, Horace-nak a zenekarában dolgozott, és amikor Horace eltávozott, átvette a zenekar vezetését. Előkelő tánctermekben leptek fel, de a zenekar csak rövid ideig élt, amely részben annak volt köszönhető, hogy Carter hogyan viszonyult a zenéhez.

Nagyon jól emlékszem arra mit éreztem akkor, amikor Kun Péter halálhíréről értesültem. 1993-at írtunk épp az Edda tábor volt, ahova nem tudtam elmenni. Azt hiszem vasárnap volt. Azt hittem Agárdon mindenki készül a koncertre, amikor a Magyar Televízió teletext-jén olvastam, mi történt.