Az öttagú magyar - pontosabban budapesti - csapat hardcoreban utazik, és a minap kaptam tőlük egy linket, miszerint megjelent a banda első klipje. Az első kiadványuk egy négy számos demó volt, azonban a Shackle című klipjüket a második anyaguk ihlette, azaz a Deleted Fiction című EP. Lehetőségük volt fellépni a Tankcsapdával, a Depresszióval, a Replikával, és szerepeltek a Hammer egyik válogatás albumán is. A galériájukba bekukkantva az is nyilvánvaló, hogy Pallai Zsoltinál is felléptek már, és azért ez nem kis dolog! A fiúk azt mondják, hogy „extrém, bólogatós Dózsa György-metált játszunk varacskosdisznó stílusban.”

Nem is tudom, hogyan kezdjem... Még a kezeim is vigyorognak a billentyűzeten! Tulajdonképpen a Hideg Vérék által beüzemelt Nagy disznóság (2007) albumának egy felvételéről - A magyar nemesről - akartam volna írni, de aztán mégis a 2006-os Trakkenroll mellett döntöttem a Betonszar című klip által megihletve. Meggyőződésem a kifigurázások kifigurázását is megdöntötték a Guiness-ben. A felvételt azóta már bizonyára sokan látták, jó magam nem tudok vele betelni, mert alig értem, ugyanis a felét folyton átröhögöm... A minőség nem az igazi, de eszemben sincs kötözködni, ugyanis a mondanivalója a lényeg! Hideg Vér így nyilatkozott a fenti albumról: „A Trakkenroll (2006) – Az agrármetál tökélyre vitele, kőkemény mezőgazdasági punk/agrár metál hangzással, minden nóta telitalálat, egyszerűen zseniális – csak az ’Ünnep a tanyán’ ad némi lazulást, de azt gennyes amcsi rokkballadáknak írtuk, hogy tudjuk lóbálni a bedajerolt fasszőrünket, höhö. Ja, és beszarósan jó lett a borító, höhö! A Betonszar DVD (2006) – Szavakkal leírhatatlan siker, hálivúdi képminőség, bravúros sztoriboárd!”

- 1904. február 29-én született a Pennsylvania állambeli Shenandoah-ban, Egyesült Államok, 1957. június 12-én hunyt el. Édesapja, a szénbányászból lett zenetanár felügyelete mellett már kisgyermekkorától zenét tanult. A kezdeti rézfúvós hangszerekről a nádfúvósokra tért át tinédzserévei elején. A klarinétra és az altszaxofonra koncentrált, számos együttesben játszott, többnyire öccsével, Tommy Dorsey-val. Az általuk közösen vezetett együttes, a Dorseys Novelty Six, amelyet később Dorseys Wild Canaries-nek kereszteltek át, az egyik legelső jazzband volt a világon, amelynekzenéjét a rádióban sugározták.

- 1920. július 12-én született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok, 1974. május 15-én hunyt el. Gonsalves első profi szerződését Bostonban a Sabby Lewis band tenorszaxofonosaként kapta, akivel azután a második világháború alatti katonai szolgálata előtt és után dolgozott. Lewist elhagyva 1946-tól 1949-ig Count Basie-vel, majd rövid ideig Dizzy Gillespie-vel játszott, végül 1950-ben csatlakozott Duke Ellingtonhoz. Élete hátralevő részét vele töltötte, eltekintve azoktól az időszakoktól, amikor alkohol- és narkotikumelvonó kúrán volt. Más ellingtont tenorosokhoz hasonlóan Gonsalves is Ben Webster "Cottontail" szólóját tanulta meg hangról hangra, de gyorsan kialakította saját jellegzetes stílusát. Gonsalvesnek különösen azután lett nagy tekintélye, amikor Ellingtonnal az 1956-os Newport Jazz Festivalon fellépett, és tomboló 27 kórusos bridge-ét a "Diminuendo In Blue" és a "Crescendo In Blue" záró, illetve nyitó része között elfújta, és ezzel segített a médiák figyelmébe állítani a zenekart, és erről az ugródeszkáról elindulva megalapozni Ellington "nagy visszatérés"-ét.

A Takáts Tamás Blues Band 1990-ben alakult. A zenekar alapvető felállása a következő volt: Takáts Tamás (ének, dob), Gál Gábor (gitár), Vasvári Béla (basszusgitár), Ferenczi György (szájharmonika). Országszerte minden jelentős blues-fesztiválon szerepeltek, s felkéréseket kaptak számos klubkoncertre (jelentősebb helyek pl. Eötvös-klub, MOGÜRT, Fiatal Művészek Klubja).

1991-ben jelent meg az első lemez Blues Band I. címen, az angol nyelvű CD-n az 1930-as és 90-es évek közötti időszak híres blues-előadóinak dalai közül tizenegy feldolgozás szerepel. 1991-ben a zenekar fúvósokkal bővült. Ekkor már saját dalok születtek, amint az egy 1993-ban megjelent albumon hallható is; a lemez címe: Dirty Blues Band 2. A budapesti klubokban adott koncerteken az egyre karakteresebb saját zene mellett továbbra is szóltak a külföldi előadók számai...

Négy év kihagyás után ismét aktivizálta magát a Fürgerókalábak, és 2007-ben megajándékozták a nagyérdeműt a Foxabályzó című anyaggal. Sorrendben ez volt a 4. album, és ha minden igaz, Pál Szabi barátom ezen is szerepel a köszönet rovatban. Valami érdekes kapcsolat lehet közte és Balázsék között, de az is lehet, hogy kemény pénzeket fizet azért, hogy ez így legyen. :) Az utolsó album azonban igencsak másabb lett az előzőekhez képest, kapták is a srácok a kritikákat miatta ész nélkül, hiszen a szövegeik zömében már mellőzték a megszokott „Fürgerókalábas erotikát”. Szóval erről az albumról a legelső nótát választották a srácok a kliphez, mégpedig a Róka bugit.

A szerkesztőség tagjai provokatív kérdéseket tesznek fel a jövőben egymásnak, amire szimultán, egymástól függetlenül megírt cikkekkel válaszolunk. A Kérdezz-Felelek cikksorozat első része a Kellenek-e hazai rocksztárok? kérdést dolgozta fel, a második rész kérdése, egyszerűen csak Miért jó a rockzene?

Ary: Miért jó a rockzene??? Hát ez elég fogós kérdés. Talán legjobb, ha ott kezdem, hogy én miért szeretem. Hogy tini koromban ez a zene tudott megfogni, abban nagy szerepe volt annak, hogy abszolút botlábam van és a tánchoz semmi mozgáskultúrám. Így a divatos tánczenék hamar kikerültek az érdeklődési körömből. A ritmusérzékem viszont elég jó, így már tizenéves fejjel is a feszes ütemekre épülő dalok jöttek be leginkább rádióhallgatás közben (akkor még műfajtól függetlenül). A többi már főleg a környezetem, a velem egykorúak hatása volt. Unokatesóm a Queen iránti rajongást ragasztotta rám (kezdve a We Will Rock You-val), az osztálytársakkal pedig az Edda dalait hallgattuk állandóan a '80-as évek közepén. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy 90%-ban rock és metal zenét hallgatok. Azt gondolom, egészen egyszerű a dolog miértje. Erre a zenére mozdul meg bennem valami.

bcsaba: Miért jó a rockzene? (Miért? Jó a rockzene?) Hülye kérdés, mi? Nekem a szabadságot jelenti és üzeni mindig. (Born To Be Wild) Ha nem, akkor az az utáni vágyat. A vágy szabadságát. A szabadságvágyat. A gondolatok szabadságát. Ezért lehet művészet is. Gondolatokat, érzéseket közvetít. A rock azért jó, mert tele van tömény jelentéssel, és/vagy érzéki, zsigeri indulatokkal. Ha nem, akkor szar. Akkor nem is rock.

Deepfreeze: Bálint kolléga orbitálisnak és nehéz szüléssel járónak titulálta a kérdést, de számomra nem nehéz. Egyszerűen, mert ezt a kérdést már régen lejátszottam magamban, és azt hiszem tudom, hogy nekem miért szerelem ez. Nem is olyan nehéz, mert valahol mindenki tudja a saját válaszát (ezért hallgatja), csak ez egy kimondatlan válasz egy kimondatlan kérdésre. Ha indokokat keresünk, sokkal inkább világíthatunk rá egy műfajt nem ismerő ember számára, mintsem a magunkéra (értsd: aktív hallgató). Ha egy mondattal kell válaszolnom a kérdésre, akkor azt mondom: mert minden benne van.

Pál Szabolcs: Csabi igazán jó, de fogas témát dobott fel. Mert abban szerintem egyetértünk, hogy jó, de a miértre talán nehezebb választ adni. Próbálja csak meg mindenki megfogalmazni, hogy neki miért jó... Ha megkérdeznénk tíz embert, valószínűleg tíz különböző választ kapnánk. Jó, mert rendkívül változatos (ezerféle „hajtása” van, amit hívhatunk heavy, black, death, stb. metalnak, hard rocknak, ilyen-olyan core-nak, akárminek, de attól még rock marad).

Zuzup: Kétszer is ránéztem a kérdésre, hiszen elsőre elég bugyutának tűnt… Egy Internetes portálon láttam egy klassz felvételt erről, épp csak punk rajongókkal. A riporter megkérdezte őket, hogy mit jelent számukra az, hogy punk, és miért képviselik ezt? A válaszok ezek voltak: „Há’ mer’ a haverjaim is azok!” - „Mert ez jó!” - „Mert sokat iszunk!” - „Mert így tüntetek az átlag ellen!”

pJuan: Attól, hogy valami rock, attól még nem jó. A kérdés így szerintem többrétű, hiszen csak úgy van értelme, hogy mitől jó vagy rossz a rockzene. Fontos kérdés, mert ismét divat lett a rock. Meg kell tudni különböztetni a számolhatatlanul előkerülő, előre gyártott műanyag közül azt a rockzenét, ami megfelel a műfaj eredetiségének...

1923. február 27-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok, 1990. április 25-én hunyt el. Gordon kezdetben klarinétozott, tinédzserévei közepén váltott it a tenorszaxofonra, amely hangszeren 1940-ben Lionel Hamptonnal játszott. Valamivel több, mint két esztendeig dolgozott Hamptonnal, felvételeket készített a banddel, hírneve fokozatosan nőtt, és 1941-ben nem kisebb művész nevezte őt egyik kedvenc tenorosának, mint maga Coleman Hawkins. Gordon ezután Lee Younggal, saját kisegyüttesével, Fletcher Hendersonnal, Louis Armstronggal és Billy Eckstine-nal dolgozott. 1944 végére Gordon sok újdonságot is magáévá tett, és a neves bebopperek, akikkel együtt játszott az Eckstine bandben, hamarosan az irányzat hívévé tették. A következő néhány évben egyaránt játszott a keleti és a nyugati parton, szándékosan figyelmen kívül hagyva az ötvenes évek eleje bopjának megosztottságát a két part között. Ebben a korszakban vele játszott Wardell Gray, akivel számos pompás és sokak által utánzott felvételt készítettek.

Az 1983-ban alakult zenekar egy szigetszentmiklósi garázssorról indult. A lakótelepi suhancok - Leskovics Gábor (ének, gitár), Vereckei Csaba (ének), Plausin György (gitár), Zelenák Tibor (dob) és Turjánszki György (basszusgitár) - úgy döntöttek, hogy nem kukaborogatással múlatják fiatal éveiket a betonrengetegben, hanem zenekart alapítanak. Egy-két akkordot már ismertek, úgyhogy csak le kellett osztani a szerepeket: ki lesz a dobos, ki a basszusgitáros és ki fog énekelni. Aztán találtak egy garázst próbahelynek, és mikor Zelenák Tibor 500 forintért megvette első dobszerkóját, már egészen biztosak voltak benne, hogy ez a zenekar valóban zenekar lesz egyszer.

1984-ben megérkeztek a lányok a csapatba: Rács Erika és Potondi Anikó személyében. Kiegészültek Bárány Tamás gitárossal, mert a kezdeti lelkesedés nem tartott ki minden tagnál. Vereckei és Plausin hamar kimaradtak a közös zenélésből.

1985-ben már túl volt a csapat az első koncerteken. Ekkor még az volt a koncepció, hogy minden bulira más nevet találtak ki, így volt, hogy „Szabadidő Központ”, „Csak Ma”, vagy éppen a rejtélyes „WKPT” néven léptek föl. Egy alkalommal a „Pál Utcai Fiúk” is sorra került, amely végül - egy váratlan koncertmeghívás miatt, amire már nem volt idejük új nevet kitalálni - meg is maradt...

- Albert J. Johnson néven 1910. december 14-án született a Missouri államban levő Kansas Cityben, Egyesült Államok, 1984. október 20-án hunyt el. Johnson kezdetben zongorázott és dobolt, majd áttért a tenorszaxofonra. Tinédzseréveiben a középnyugti és Texas számos territory zenekarában, többek között Terrence Holder, Jesse Stone és George E. Lee vezetésével dolgozott. A harmincas évek közepén Chicagóban dolgozott több zenekarban, a legjelesebb a Louis Armstrong-együttes volt, de sűrűn szerepelt Earl Hinesszal is.

A 97-ben alakult solymári (inkább már Budapesti) bandának nem régiben elkészült egy videó klipje. Nem is akármilyen! Kiváló a történet, a zene, vannak poénok, na és ugye a nóta hangulatához illően némi agresszió. Hol is játszódhatna máshol, mint egy lakótelepen, mert ugye a srácok lakótelepi metalban utaznak. A klipet a tavaly megjelent 1 punch 2 deaths című lemezről választották, akik ismerik a zenekart, tudják, hogy ez egy nagyon jó kis album, a fiúk odatették magukat, amikor készítették. A vége is csattanós, de nekem legjobban az a rész tetszik, amikor a két ifjonccal eldobatják a kocsmában a dohányárut. :) Amikor Both Andrist arról faggattam, hogyan íródnak a dalok, akkor ezt mondta:

„A dalok alapjait a Tiki (gitár) hozza, aki amúgy fossa a témákat, mi sem tudjuk, hogy mi a baja, de olyan, mintha nem is lenne más a fejében, csak riffek és ritmusok...:) A szövegeket meg – mint általában – én (ének) hozom, mert leginkább ezzel tudok hozzájárulni az alkotó folyamathoz. A dalok a próbateremben nyerik el végső formájukat, az énekdallamokat is rendszerint itt találom ki. Van egy kivétel – hogy valami bulvárosan érdekes infót is kiszivárogtassak -, a Die fetten Jahre sind forbei, aminek a dallama a stúdióban, feléneklés közben villant be és valahogy így zajlott:

- James Louis Johnon néven 1924. január 22-én született az Indiaisa állambeli Indianapolisban, Egyesült Államok. Johnson 14 esztendős korában kezdett pozanozni és 18 éves korától lett profi zenész, számos zenekarban dolgozott, ekkori tetőpontját Benny Carterrel érte el. Három évig dolgozott Carterrel és erre az időszakra esett az, amikor Carter a jazz At The Philharmonickal is szerepelt. A negyvenes évek közepén rövid ideig Count Basie-vel dolgozott, majd az évtized hátralevő részét New York-i kisegyüttesekben töltötte. Az ötvenes évek elején csatlakozott Oscar Pettifordhoz, ám megélhetést csak a zenén kívül talált. 1954-ben visszatért a jazzszínpadra és jelentős sikert aratott azzal az együttessel, amelyet Kai Windinggel közösen vezettek.

- 1929. augusztus 26-án született a Lincolnshire-i Cleethorpesben, Nagy-Britannia. Zenei pályája akkor kezdődött, amikor szülővárosának cserkész fúvószenekarában dobolt. Helyi tánczenekarokban zenélt, mielőtt csatlakozott volna Felix Mendelssohn populáris zenét játszó együtteséhez. A negyvenes évek közepén különböző együttesekkel játszott NagyBritanniában, és az évtized végén a Bermudákon szerepelt.

- 1952. október 16-án született az illinois-i Chicagóban, Egyesült Államok. Anderson nyolcesztendősen kezdett pozanozni, mihelyt már kellően magas volt a hangszerhez. Kezdetben apja dixieland lemezgyűjteménye inspirálta, majd az iskolában George Lewis mellett játszott, aki generációjának másik kiemelkedő pozanosa. Anderson zenésztevékenysége a stílusok egész széles skálájára kiterjedt, Jeff Carp szájharmonikás bluesegyüttesétől, ahol tinédzserként játszott, egészen a szimfonikus zenekarokig. A fekete zenészek öntevékeny egyesületének, az AACM-nek koncertjei mindenki számára fontos inspirációt jelentettek.

- 1915. január 31-én született a Rhode Island-i Providence-ban, Egyesült Államok, 1976. június 7-én hunyt el. Az iskolában számos hangszer kezelését tanulta meg, beleértve a kornettot és a gitárt, amikor tinédzseréveiben már profi zenész lett. Az első néhány évben hegedült és gitározott, ám 1934-től a kornettre koncentrált.

1936-ban rövid ideig saját bandáját vezette, majd New Yorkba költözött, ahol Meyer Davis és a Lanin testvérek társasági tánczenekarában játszott. 1937-ben az inkább jazzorientált, éppen népszerű Joe Marsala, majd Red McKenzie big bandjében dolgozott. 1938ban Benny Goodman emlékezetes Carnegie Hall-beli koncertjének egyik vendégzenésze volt. Ebben az időben Hackett a Nick's-ben, New York egyik előkelő night clubjában saját zenekarát vezette.

Az utóbbi években egyre több szó esik a szerzői jogokról a fogyasztói szokásokat gyökeresen megváltoztató internetes letöltések kapcsán, mely napjainkban lehetővé teszi, hogy az alkotók és a zenehallgatók, filmrajongók (hétköznapi megfogalmazásban: a fogyasztók) közvetlenül is egymásra találjanak, egyéb profitorientált vállalkozások, szervezetek közbeiktatása és irányító felügyelete nélkül.

A sajtóban sok-sok cikk tárgyalja ezt a témát pro és kontra. A különböző érdekvédelmi szervezetek (hanglemezkiadók, zenészek, filmgyártók, stb.) többé-kevésbé szélmalomharcnak tűnő hadjáratairól folyamatosan számol be a média. Jómagam minden a témához kapcsolódó hírt érdeklődve olvasok/hallgatok, ahogy gondolom sokan mások is. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a végkifejlet, hogyan fog átalakulni a zeneipar. Egyáltalán "ipar" marad-e a zene, vagy a most még "illegálisnak" bélyegzett közösségi terek végleg átveszik az üzlet helyét?

- 1912. május 12-én született Oklahoma államban, Sapulpa városban. Marshall Royal már igen kora gyermekkorától kezdve tanult különféle hangszereken, végül tizenévesen az altszaxofonra koncentrált. A harmincas években Los Angelesbe költözött és különféle zenekarokban játszott hosszabb időszakon át, többek közt Les Hite-nal. Zenésztársai között ebben a zenekarban meg kell említeni fivérét, Ernie Royalt és Lionel Hamptont. Amikor Hampton 1940-ben saját zenekart alapított, Royal csatlakozott hozzá, és a zenekar vezetőhelyetteseként igen keményen gyakoroltatta a fiatal zenészeket. Egyike ezeknek a fiataloknak, Dexter Gordon, később elismeréssel adózott Royalnak, mint annak a mesternek, aki megtanította a helyes légzéstechnikára és a pontos frazírozásra. Miután katonai szolgálatot teljesített a második világháborúban, rövid ideig New Yorkban játszott, ezt követően pedig visszatért Los Angelesbe és stúdiókban dolgozott.

- 1935. november 17-én született Sharonban, Connecticut állam, Egyesült Államok. A középiskolában énekelni tanult, és franciakürtön játszott, majd zeneelméletet tanult a Harvard egyetemen 1954-től 58-ig. A hatvanas évek avantgarde jazz-zenészei némelyikéhez hasonlóan Rudd is úgy kezdte karrierjét, hogy dixielandet játszott, ami olyan tény, amely rámutat a fejlődés folyamatosságára a New Orleans-i gyökerek és a New Thing között. Az ő erős, telt pozanhangzása emlékeztet a korai jazzben ismert pozanosokra, még akkor is, amikor a legelvontabb környezetben játszik.

- Melvin James Oliver néven 1910. december 17-én született a Michigan állambeli Battle Creekben, Egyesült Államok, 1988. május 28-án hunyt el. Oliver mindkét szülője zenetanár volt, gvermekkorától kezdve trombitált, és 17 esztendősen a Zack Whyte vezette népszerű territory band tagja volt. Ennél a zenekarnál kezdett hangszerelni, először idősebb és állítólag okosabb zenekari tag kollégáit kérdezgette, hogyan lesz az összhangzattan elméletéből sound.

A Whyte band után Oliver egy másik jelentős territory bandben, az Alphonso Trént vezette bandában dolgozott. Oliver néhány hangszerelését Jimmie Lunceford elfogadta, és hamarosan leszerződtette zenekarába. Oliver a trombitaszekció tagja, énekes és hangszerelő lett. Lunceford általában is igen sokat köszönhetett az olyan jó hangszerelőknek, mint Eddie Durham és különösen Ed Wilcox, ám 1933-tól 1939-ig alapvetően Oliver határozta meg a Lunceford-zenekar soundját, ez volt a zenekar anyagilag és művészileg legsikeresebb korszaka.

- 1925. július 16-án született a Massachusetts állambeli Somerville-ben, Egyesült Államok, 1992. június 10-én hunyt el. Pierce tanulmányai elvégzése után szűkebb hazája helyi bandáiban játszott, majd számos neves zenekarral, például Larry Clintonéval szerepelt, 1949-től 1951-ig saját együttesét vezette, a hasonszőrű zenészek ösztönzésére pedig megszületett az úgynevezett "próbazenekar"-koncepció.

1951-ben csatlakozott Woody Hermanhoz, akinek zenekarában zongorázott, hangszerelt és 1955-ig a zenekarvezető helyettese is volt. Az ezt követő időben számos zenekar és énekes részére készített hangszereléseket, így Count Basie-nek és Ella Fitzgeraldnak is. Elismert sessionzenész volt, számtalan lemezfelvételt készített, amelyek folyamán szinte mindenkivel játszott aki számított a jazz felsőházában. 1957-ben szerepelt a The Sound Of Jazz című televíziós műsorban, amely részére számos hangszerelést készített, többek között a "Dickie's Dream" klasszikus felállása részére, amelyben sok más mellett Count Basie, Roy Eldridge, Coleman Hawkins, Ben Webster, Joe Newman, Vic Dickenson és Gerry Mulligan szerepeltek.

Weldon L. Teagarden néven 1905. augusztus 29-én született a texasi Vernonban, Egyesült Államok, 1964. január 15-én hunyt el. Teagarden a jazz gigászainak egyike, szülővárosában és környékén kezdett pozanozni és énekelni, édesanyja, Helen Teagarden zongorista bátorította. Tinédzserévei elejétől profi zenész volt, különböző bandákkal turnézott, például Peck Kelley vezetésével. Amikor a húszas évek végén megérkezett New York Citybe, már jelentős híre volt, és eljött a nagy pillanat, amikor igazán befuthatott. 1928-ban Ben Pollack zenekarának tagja lett, ebben az együttesben és számos lemezfelvételen bizonyította tudását. Igen sok lemezt készített különböző kisegyüttesekkel és Paul Whitemannel, visszatérő vendég volt a rádióadásokban. Néha saját kisegyütteseket is alakított. Teagarden big bandvezetési elképzelései bukásra voltak ítélve, főként gondatlan és üzletemberhez nem illő viselkedése miatt. 1946-ban a Louis Armstrong's All Stars tagja lett, intenzíven turnézott, meghódította a szélesebb közönséget is, amely eddig csak a lemezei által idealizálva ismerte. 1951-ben odahagyta Armstrongot, saját együttest alapított. Élete hátralevő részében kisegyütteseket vezetett, ezek némelyikében szerepelt két testvére, Charlie és Norma Teagarden Emellett Earl Hines all stars együttesének társvezetője is volt, amelyben olyan nagyságok szerepeltek, mint Peanuts Hucko, Cozy Cole és Max Kaminsky. A szakadatlan turnézás és ivászat sokat ártott neki, és 1964-ben váratlanul elhunyt.

Lenny Kravitz a kilencvenes évek egyik legváltozatosabb és legtermékenyebb előadója: saját maga és világsztárok számára is a legkülönfélébb stílusokban szerzett dalokat. Szinte minden hangszeren játszik, gitározik, zongorázik, dobol és énekel. Az MTV nézői megszavazták már a legszexisebb énekesnek, de a legrosszabbul öltözött sztárnak is.

1964. május 26-án született New Yorkban, de gyerekkorát Los Angelesben töltötte. Mivel szülei népszerű tévés személyiségek voltak, gyerekkorában olyan legendás zenészekkel találkozott személyesen, mint Duke Ellington vagy Miles Davis. Tinédzser koráig a a híres Kaliforniai Gyerekkórus tagja volt, de gimnazista korában kilépett, mert a rock ’n roll jobban érdekelte.

Legnagyobb példaképnek Prince-t tekintette, és kezdetben hasonló stílusban Romeo Blue művésznéven akart befutni. A kék kontaktlencsés Prince-utánzat azonban nem kapott lemezszerződést.

Kevés album kapott olyan találó címet mint az Accelerate, az R.E.M. 14. stúdióalbuma. De még mielőtt a csapat kiválasztotta volna a címet, vagy elkezdték volna a felvételeket, Michael Stipe, Pete Buck és Mike Mills már jól tudták, hogy milyennek szeretnék hallani az új lemezt:

„Felturbózott.” – mondja Stipe. „Ez az, ahogyan én elneveztem. Egy felturbózott R.E.M. lemez. Valami nagyon gyorsat és ütőset szerettünk volna csinálni. A cím volt az utolsó dolog, amiről döntöttünk. De még annak kapcsán is, mindannyian szerettünk volna valamit, ami pörgős és gyors.”

És lám, pont így is lett. A 11 dal mindegyik vibráló és lényegre törő. Mindegyiken érezhető, hogy a korszak egyik legelismertebb, legkedveltebb és legkreatívabb csapata új magasságokban szárnyal. Ez az elképzelés vonul végig mindenen, amit a Rock’n’ Roll Hall of Fame-be is beválogatott csapat az elmúlt 25 év során felépített. Ez hallható a tüzes Living Well Is The Best Revenge–ben; az első kimásolt kislemez, a Supernatural Superserious emelkedett akkordjain keresztül az utolsó dal, az I’m Gonna DJ apokaliptikus zúzásáig.

„Szerettünk volna a lényegre koncentrálni ezen az albumon.” – magyarázza a basszusgitáros Mills. „Rövidebb, gyorsabb dalokat írtunk, szinte kizárólag elektromos gitárokon. A legtöbbet élőben vettük fel a stúdióban és általában az egyik legelső felvételt tartottuk meg. Igazából kivettünk versszakokat és refréneket, amikre nem volt feltétlenül szükség, megpróbáltuk kitalálni, mi az, ami egy-egy dalban feltétlenül kell, és minden mást elvetettünk.” A spontaneitás is abból ered, hogy nagyon élesen szemlélik a mai világot. „Eléggé sok benne a siettetés, így van.” – mondja Buck. „És úgy érzem, düh is van benne. Csak nézz körül a világban, és azt hiszem elég sok dolgot találsz, ami miatt haragot érezhetsz.”

- 1961. október 18-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok. Hatesztendős korában kezdett trombitálni, tanára édesapja, Ellis Marsalis zongorista, komponista és zenetanár volt. Testvérei, Delfeayo és Branford Marsalis szintén zenészek. Már tinédzserévei előtt szabvány zeneoktatásban volt része, ezzel párhuzamosan kezdett a jazz iránt is érdeklődni. Játszott a Danny Barker vezette New Orleans-i menetzenekarban, és a New Orleans Philharmonic Orchestrával trombitaversenyeket játszott.

- 1885. május 11-én született Louisianában, Egyesült Államok, 1938, április 10-én hunyt el. A kornettos Oliver New Orleansben nőtt fel, ahol évszázadunk elején a helyi menetbandák és kabarézenekarok révén jól ismert lett. Számos jeles jazzmuzsikussal, mint például Kid Oryval és Richard M. Jonesszel való együttműködése után 1918-ban Chicagóba költözött, két esztendővel később már a saját zenekarát vezette. Egy rövid kaliforniai szerződés után Oliver visszatért Chicagóba, és a Lincoln Gardenben kapott szerződést. Ez 1922-ban volt...