Sok hibát vétettem

- Beszéljünk a Black Sabbathnál eltöltött hónapokról. Hogyan látod pályádnak ezt a szakaszát? Hozott valami változást, vagy jobb lenne gyorsan elfelejteni?

- Hogy válaszolni tudjak a kérdésre, időben egy kicsit vissza kell mennünk a múltba. Végig kell gondolni a rock and rollal kapcsolatos eseményeket az életemben. Mielőtt a Deep Purple-be kerültem volna, 5-6 zenekarnak is a tagja voltam. Ezeket a bandákat alig ismerték, jelentéktelen helyi zenekarok voltak néhány tucat helyi rajongótól körülvéve. Ezeknek általában folyamatos küszködés az életük, az ember vért izzad, mindent megpróbál kihozni magából, s mégsem jön össze a dolog. Akkor leáll, s valami újjal próbálkozik. Aztán egyszer csak ismertebbé válik, az emberek kezdenek odafigyelni rá, s innentől kezdve nem szabad hibázni. Nos, én mióta kiváltam a- Deep Purple-ből nagyon sok hibát csináltam. Akár említhetem az Ian Gillan Band kezdeti időszakát, a dzsesszes hangvételű Clear Air Turbulence vagy a Scarabus című albumokat. Emlékszem az első koncertre. Skandináviában tartottuk, s a közönség azonnal „beindult", ahogy a színpadra léptünk. Mindenki feldobott hangulatban, csápolásra készen várta a csodát. S kapta a csődöt. Első számunk dink-dink-a dink, dink-dink-a dink, egy dzsesszes funky nóta volt! S a tömegnek fogalma sem volt róla, mi a fene történik itt? Ők a maguk örömét akarták, én a magam zenéjét akartam csinálni, s nem jött össze a két dolog. A csalódás túlságosan is sokkoló volt, s ez a későbbi munkáinkat is befolyásolta...

Ha a hasonlóan kemény rock and roll stílust játszó amerikai Grand Funk "a világ legjobb zenekarának" titulálta magát, a Londoniaknak volt annyi humoruk, hogy ők "A Világ Legrosszabb Zenekara" címét vették fel. Persze, csak tréfából, hiszen, ha valóban gyenge képességűek lennének, akkor nem jelenne meq szinte menetrendszerűen minden esztendőben új albumuk, nem látogatnák hangversenyeiket egész Európában lelkes tömegek. Francis Rossi gitáros és Alan Lancaster basszusgitáros már 62-ben zenekart alapított; 66 óta profik, albumaik (Rick Parfit gitárossal és John Coughlan dobossal teljes az együttes) 68-tól kezdve jelennek meg. Felállásuk és stílusuk változatlan. Jöhetnek-mehetnek divatok; a hangerősítés, a hangszerek építésének új varázslatai, a ritmusok divatos változásai - ők ugyanazt a hagyományos, kemény, taktusra épített rock and rollt játsszák.

Az angol rágógumi-zene e jeles csapata 68-ban alakult Brian Connolly énekes, Andy Scott gitáros, Steve Proest basszusgitáros és Mick Tucker dobos részvételével. 70-ben a Chinn-Chapman szerzőkettős vette kézbe ügyüket, szükségük lévén engedelmes marionettfigurákra, akik minden ellenvetés nélkül és (a számukra) anyagilag előnytelen feltételek mellett is előadják az egyébként dallamos slágereket. A legtehetségesebb egyéniség, Suzi Quatro mellett a Mud is hasonló szerepkört töltött be, ez utóbbi némi rock and roll nosztalgiával "nyakon-ötve". 80-ban így nyilatkozott erről az említett szerzőkettős: - A hetvenes években a pop-zenében voltunk érdekeltek, akkor háromfelé osztottuk szerzeményeinket, a Sweet, a Mud és Suzi Quatro között. Most inkább az új hullám együtteseit pártoljuk szerzeményeinkkel; a Knack, a Blondie - és Suzi Quatro énekli dalainkat... (Közben a Smokie is "Chinn-Chapman zenekar" lett, az ő előnytelen szerződésük 79-ben járt le.)

Napjainkban a Supertramp - Superstar lett; a Pink Floyd mellett egyike azon zenekaroknak, amelyek a legszínvonalasabb, ugyanakkor a jó értelemben vett slágerekben is gazdag albumokat készítik, és makulátlan tökéletességű hangberendezéseikkel a koncertlátogatók millióit vonzzák. 70-ben alakult a zenekar, a jelenlegi felállásból csak ketten alapító tagok: Rodger Hodgson billentyűs, gitáros-énekes, és Richard Davies billentyűs-énekes; mindmáig ők írják a zenekar szerzeményeit. Az első két album: a Supertramp (70), majd az Indelibly Stamped (71) jóformán osztatlan közönnyel találkozott; mégis, a mi rádiónk műsorában már közvetlenül a megjelenés után bemutatták!

Mi lett velük?

Ne féljünk kimondani ma, tíz évvel a Deep Purple felbomlása után és a jelzők inflációja idején: a Deep Purple korszakos zenekar volt a rock történetében. Néhány év útkeresés után megtalálták azt a soundot, kialakították azt a hatásmechanizmust, amely maradandó nyomot hagyott a rock fejlődésvonalán. S bár manapság a divatok változásával, az új és újabb hullámok felbukkanásával, az elektronika tökéletesedésével olykor „illik" cikizni ezt a zenekart (is), nemcsak albumaikkal, de a zenészek játékával is nagyban hatottak az utánuk következőkre. Blackmore gitárjátéka iskolát teremtett, Gillan énekesi teljesítménye tíz év múltával is kihívás a kezdőknek, Paice játékát ma is számos dobos „koppintja", nem is beszélve a régi dalokról, albumokról, amelyek közül nem egy a hard-rock klasszikusának számít, s mint azt az Adatbankban közölt „öröklista" is tanúsítja az 1985-ös(!) felmérés idején is 11 (a 100-ból!) „örökzöldnek" ítélt dal kapcsolható a zenekar vagy egykori tagjai nevével.

Éppen ezért hallani gyakran az egykori és a mai hívek részéről, ha akkor ... ha nem úgy ... ha... másként történnek a dolgok. Tény, a Deep Purple-sztori a legviharosabb és legellentmondásosabb történetek egyike, s talán több volt a zenekarban, mint amit kihoztak belőle. S ha a zenészek közötti idegörlő feszültség nem vezet a felbomláshoz, talán a folyamatos munka még jobb produkciókat is eredményezhetett volna. Lehet! Viszont az is tény, hogy ez a villámló-mennydörgő feszültség szülte a zenekar különböző korszakainak - elsősorban a másodiknak - kiváló alkotásait. Az egymásnak feszülő indulatok, a bizonyítani akarás sarkallta nagy teljesítményekre a zenészeket, akik ahogy „fogyasztották" egymást, úgy csökkent produkciójuk értéke is. Nem véletlen, hogy pályafutása legjobb alkotó korszakát a második felállásban érte el a Deep Purple, s a későbbiekben is, az utódzenekarokban is ezek a zenészek produkáltak ismét említésre méltót. Mi lett velük? _ Ritchie _Blackmore kiválása után Roger Gloverrel Greenwich közelében, Connecticutban telepedett le. Ügyeit az a Bruce Payne vette kézbe, aki 1973-76 között a zenekar amerikai turnéit intézte. A Deep Purple-ból való távozása után nem sokkal ismét stúdióban dolgozott és szólólemeze után hamarosan önálló zenekart alapított Rainbow néven.

Epikus doom metal. Ez a jelszó a svéd Candlemass-nél már 1986 óta, amikor a bemutatkozó, mostanra klasszikus státuszba emelkedett Epicus Doomicus Metallicus album napvilágot látott egy kis francia kiadónál. Egy évvel később, a Nightfall albumnál csatlakozott a zenekarhoz a karizmatikus frontember, a hegyomlás méretű Messiah Marcolin, aki szerzetesi csuhában lépett színpadra a koncerteken és szinte azonnal a Candlemass védjegyévé vált mind hangjával, mind megjelenésével. A Nightfall újabb szintre emelte a bandát annak ellenére, hogy egy frissen indult kis angol kiadónál (Axis) jelent meg.

Az angol énekesnő-nemzedék legfiatalabb, sikeres tagja 1958 júliusában született Kentben, muzsikus szülők gyermekeként. Már 11 éves korában kitűnően játszott zongorán és adta elő (persze, egyelőre csak szűk családi és baráti körben) saját szerzeményeit. 16 éves volt, amikor felvételei első mintapéldányát az Air Studios céghez elküldte. Igaz, ekkor már olyan zenei pártfogója és muzsikustanácsadója volt, mint Dave Gilmour, a Pink Floyd világhírű zenésze. A felvétel tetszett, és további szerzeményeket kértek előadásában.

Újra viszályok

Két kitűnő torkú énekes csak úgy férhet meg egymás mellett, ha megfelelőképpen kiosztják a feladatokat. A Deep Purple-nél ennek nem voltak hagyományai. Amíg Gillan énekelt, jóformán nem is törődtek a többiek az énekkel, - a veszekedések kezdetéig - arra pedig, hogy vokál-szólamokat írjanak, végképp nem gondoltak. Ez a zene nem „arról szólt", ahogy manapság mondanánk. És akkor hirtelen itt egy új helyzet, két jóhangú fiú egy színpadon. Ki adjon nekik feladatokat? És melyiknek, milyet?

A versengés Hughes és Coverdale között lassanként kezdett egészségtelen méreteket ölteni. Mindkettő a másik elé akart kerülni, mindegyik el akarta nyomni a másikat. A csapat többi tagja szinte tehetetlenül figyelte a fejleményeket. Az az ember, aki eddig mindig féktelenül éreztette akaratát - most néma maradt. Rosszat jelentett persze ez is.