A "One By One" olyan erővel sugároz, melyet eddig a csapat egyetlen albuma sem tudott felmutatni. Ez attól is lehet, hogy új felállásban lép a színre a Foo Fighters, hiszen kiegészültek egy gitárossal, név szerint Chris Shiflett-tel, aki túlélt már két hírhedt Foo Fighters album és turné ciklust. Taylor Hawkins a következőképpen magyarázza a sikerreceptjüket: "Grohl-Mendel-Hawkins-Shiflett - ez az igazi felállásunk, s ez így is marad mindaddig, amíg a csapat fel nem oszlik."

Hogy ebben van valami, annak mi sem jobb bizonyítéka, mint a nemrég megjelent "One By One" c. album. Az "All My Life" című nyitófelvételtől a "Have It All" melodikus húzásain keresztül a "Come Back"-ig a "One By One" egy valódi mérföldkő az együttes történetében: ez vonatkozik mind a kompozícióra, mind arra a módszerre, ahogyan a 4 srác a dalait készítette.

Beszélnünk kell még legalább említés szinten a "Low" és a "Times Like These" című számokról, a suttogás és az ordítás közötti átmenetet képviselő "Disenchanted Lullaby"-ról és a tolakodó stílusú balladáról a "Tired"-ről (ebben a dalban a Queen ex-gitárosa, Brian May működik közre csodálatos gitárjátékával), melyek egytől-egyig színvonalat képviselnek a nagylemezen.

Ez az album más, mint bármi, amit eddig csináltunk - meséli Dave Grohl - Ettől függetlenül természetesen magán hordozza egyértelmű kézjegyünket - egy valódi Foo Fighters originál lemezről van szó. Még ha a korong egyfajta lázadást is jelent a korábbiakkal szemben, van valami, ami összeköti az összes eddigivel. Ez a melódia iránti érzésünk, a hozzáállásunk, és az a stílus, ahogyan zenélünk. Úgy gondolom, hogy mindig megmérettetjük magunkat különböző kihívásokon, s az teljesen mindegy, hogy ez a pop vagy a progresszív rock irányában történik-e. Örömet okoz nekünk, ha állandóan mozgásban vagyunk, és soha nem kell megállnunk. Egyszerűen csak jó, ha az ember valami mást csinálhat, mint amit addig tett.

A hetvenes évek második felének nagy felfedezettjét, az ír-olasz származású Chris Reat, a kritika mint az "angol Springsteent" méltatta. Személyisége, dalszövegeinek témái, rythm and blues, country és folk alapokra építkezõ zenéje valóban sokban emlékeztet Sprinsteen muzsikájára, de zenei univerzuma mégis lényegesen más. Gitározási és éneklési technikája, ez többnyire parladóban elmondott és csak ritkán énekelt dallamvilág nem amerikai hanem kelta hagyományokra épül. Pályáját 1975-ben kezdte, Magdalene néven zenekart alapított, amely hamarosan Beautiful Losersre változtatta nevét. A Melody maker a legjobb új zenekarként üdvözölte a formációt, amelynek David Coverdale is tagja volt rövid ideig. 1978-ban szólókarriert kezdett amely mind a mai napig sikeresen folytatódik.

Amikor 1963-ban Stevie Wonder első lemezfelvételét készítette, még csak 13 éves volt. Gyermeki mivolta ellenére kivételes zenei tehetsége nyilvánvaló volt minden, zenéhez értő számára. Vakon született és mint a nem látók többsége ő is a hangokban, a zenében kereste és találta meg a világ teljességét. Nyolc éves korában már mesterien zongorázott. A Motown kiadó utazó revüiben szerzett koncerttapasztalatot, izgalmas énekes-hangszeres előadóként hamar nevet szerzett magának. Első sikere az élőben felvett Fingertips, amelyen pattogó rézfúvós kísérettel hangzott fel sietős éneke és szájharmonika szólója...

Gary Moore a gitársztárok egyike, akinek helyét nagyon nehéz lenne meghatározni a tehetséges zenészek sorában. Azon is csak vitatkozni lehet, hogy milyen stílus állt a gitáros szívéhez a legközelebb. Játszott hard rockot, kapott heavy metal jelzõt, megfordult jazz-rock formációban és végül írt jónéhány blues orientált albumot. Az ír származású énekes-gitáros a Skid Row-ban kezdte pályafutását a hatvanas évek végén. Az általuk játszott zene jó volt de a piacon ebben a stílusban már ott volt a Deep Purple, a Uriah Heep meg a Black Sabbath, akik mellett nem volt könnyû labdába rúgni.A zenekar 1971-es lemeze után önállóan dolgozott, majd 1976-ban csatlakozott az újra megalakult Colosseum-hoz.

Van der Graaf nevével elsõsorban a fizikakönyvekben találkozhatunk a róla elnevezett, statikus elektomosságot létrehozó generátor kapcsán. Hogy miért éppen ezt a nevet vette fel az 1967-68 -ban alakult angol együttes azt vélhetõen csak õk tudják, bár lehet, hogy már õk sem. Az ötlet ugyanis John Judge-Smithtõl ered aki miután megtervezete és összehozta az általa megálmodott progresszívrock formációt, rögtön ki is lépett belõle. Így a banda zenéjét és mûködését Peter Hamill (1948. nov. 5) egyénisége, zongora és gitárjátéka, valamint hangja határozta meg. Hamill vezetésével a Van Der graaf Generator olyan zenét játszott, amit abban a skatulyában lehet csak elhelyezni, amelynek rekeszeiben olyan nagyságok voltak és vannak, mint a Yes, a Nice, az Emerson, Lake&Palmer, a King Crimson és a néhai Genesis. Egyszóval a klasszikus alapokon nyugvó progresszív rockzene csodálatos világába tartozik.

Ki gondolná, hogy egy megerõltetõ gyalogtúráról is el lehet nevezni egy bandát. A Supertramp 1970-es létrejötte ezt bizonyította. A Roger Hodgson és Richard Davies által alakított együttes eleinte igen megszokottnak számító rhytm and bluest játszott. A saját szerzeményû de más stílusában elõadott számok nem keltettek feltûnést, kedvenc fedolgozásuk, Muddy Waters: Hochie Coochie Man -je pedig nem volt újdonság a hallgatóság számára. A Supertramp elsõ két lemezén nem tudta az õsõk árnyékát átlépni, így nem hívták fel magukra a közönség figyelmét. Ez a sikertelenség 1972-ben az együttest válságba sodorta. Távozott a dobos és a gitáros, Hodgsonék azonban folytatták a zenélést. Megtalálták az utódokat, sõt öttagúvá bõvültek John Helliwell szaxofon, ének; Dougie Tomson basszusgitár; és Bob Siebenberg csatlakozása révén. A harmadik album azonban csak 1974-re készült el. Az új tagok jó hatással voltak az együttesre. Így készült el a Crime Of The Century, ami meglepetésszerûen óriási lemezsiker lett.