Váratlanul akadtunk egymásba tavalyelőtt a lengyel csapattal, de bemutatkozó lemezük (Vicious Circle) vitán felül meggyőzött, még úgy is, hogy a kelleténél több Pantera/Machine Head hatással bírtak a dalok. Intenzív, földbe döngölő szerzemények, amelyek koncerten is kiválóan működtek, noha tény, hogy kicsit szertelen volt a végeredmény. Kíváncsian vártam hát a folytatást, ami idén érkezett el jelen korong képében...

Az utóbbi időben óvatosan közelítek vissza a metal színtérhez, korábbi évekről elmondhatom, hogy szinte mindenevő voltam a rock/metal műfajon belül és sokszor okoztak kellemes meglepetéseket a death/thrash csapatok is. A vaskarc.hu felkérésére írom meg erről a lemezről a kritikámat, úgy hogy most egy kicsit mélyvíznek érzem ezt a felkérést, de szívesen teszek eleget. Nem ismerem ezt a zenekart, a névválasztásuk sem sejtet sok jót, de ígérem, félre teszem az előítéleteket...

Ahogy általában mindig, most is egy kis kutakodással kezdtem a lemezhallgatás előtt. Az olasz zenekar 1995-ben alakult Ricky Paioro ötletéből. Rengeteg tagcsere jellemezte azt a két évet, amíg az első lemez felvételei elindultak. 2000-es évig amatőr demózással és kiadó kereséssel töltötték az időt. Ekkor a Stonehenge Records ajánlott nekik lehetőséget az első korong felvételeire, ami tulajdonképpen a szokásoknak megfelelően a korábbi (két) demo anyagát tartalmazta újrakevert és újra feljátszott formában. A stílus a 80-as évek klasszikus thrash metalját hozta az első Totally Negative Thoughts című lemezre. A turnézás is beindult a rákövetkező évben és az olasz csizmát több mint 40 bulival járták körbe... - Magasházi Gábor írása

A Nightwish egykori (1998-2005) énekesnője, a most 33 éves Tarja Turunen ügyesen építi szóló karrierjét. A jégkirálynős My Winter Storm album 2007-ben - remek képességű zenekarral kiegészülve - pozicionálta az énekesnő zenéjét a Nightwish-tól nem túl távoli kommersz-neoklasszikus világban, most pedig eljött az ideje a pozíció megerősítésének... A stúdióban olyan nagy nevű alakok vették őt körül producerként-keverőként-stúdió guruként, mint Tim Palmer (Pearl Jam, The Cure, Robert Plant), Colin Richardson (Slipknot, Machine Head, Bullet For My Valentine) és Slamm Andrews, akik elsőosztályú minőségűre voltak képesek az új album zenéjét varázsolni...

avagy Khan - Youngblood rémisztő és fura világa... Felfrissült érzéssel ülök újra le lemezkritikákat írni. Közel egy éves szünet után nagyon sok lemezmegjelenés ment el mellettem, amit csak felszínesen vagy egyáltalán nem figyeltem. A Kamelot-ra úgy emlékszem viszont, mint egy nagyszerű lemezt készítő zenekar így az új anyaguk is nagy várakozással töltött el. Korábbi lemezeiket keveset hallgattam és megmondom őszintén a Black Halo (amiről írtam korábban) is csak nagyon halvány emlékeket ébreszt bennem. Ilyen előzmények tudatában az olvasó ne számítson arra, hogy az új anyagukat bármelyik korábbi lemezükkel, korszakukkal hasonlítani fogom. Ez az írás úgy születik, mintha egy újszülött először találkozna ezzel a zenekarral és többszöri meghallgatás után ír egy véleményt a hallottakról...

A lemezt feljátszó zenészek közül érdemes Sean Tibbetts-re odafigyelni, hiszen egy ős-alapító Kamelot-os visszatéréséről van szó. A dalokat most is többnyire Khan és Youngblood írták, utóbbi éppen a lemez dalszerzési fázisában vesztette el édesanyját, így talán érthető, hogy több dark-os nyomasztóbb, szomorúbb betét, részlet került a korongra... - Magasházi Gábor írása

A kiváló olasz-születésű Alex Masi-t nem kell bemutatni a gitárhősök szerelmeseinek. Komolyzenei átíratai sok rajongót szereztek neki... Legutóbb a jazzben úszó metalos MCM 2007-es második lemeze kapcsán emlegettük a nevét, most szóló karrierjének feltámasztásán ügyködik... A Theory Of Everything albumot egyedül vette fel, minden hangszeren őt hallhatjuk, ami sok jót még az ő esetében sem ígér...

„Emotional rock” – kövezzenek meg érte, de akaratlanul is valamiféle post rock/indie okoskodás jut eszembe az ehhez hasonló jelzők hallatán. Nem mintha annyira gáz lenne a dolog, de sajnos olyan mértékű tömegtermelés jelentkezik a stílusban – és természetesen egytől egyig zseniális csapatokról/lemezekről van szó a kiadók promó-dumái szerint –, hogy egyszerűen megcsömörlöttem ettől.

Wolfshade név alatt több csapat is működik világszerte, jelen cikk tárgya egy francia nemzetiségű egyszemélyes formáció, amely mögött egy Kadhaas művésznévre hallgató fiatalember áll, akinek jelen korong a harmadik nagylemeze. Az egyszerűség kedvéért nevezzük atmoszférikus black metalnak, amit a produkció főszereplője kínál nekünk...

A prog-power vegyület legfontosabb zenekarává vált az 1991-ben, Tampában (Florida) alapított Kamelot zenekar. A 2007-es Ghost Opera - ami olyan sikeres lett, hogy 2008-ban megérte a második kiadást is - után, a 2010-es év egyik legfontosabb albumát vártam a zenekartól... és már itt előre le kell írnom: meg is kaptam! Sean Tibbetts basszer Poetry For the Poisoned című bemutatkozó albuma ugyanis szellemes és kiforrott, bátran kalandoznak a stílusok között, bátran építik zenéjükbe vendégeik tehetségét... Ez az év egyik legjobban sikerült albuma!

A Slipknot-ból ismerős Corey Taylor és „hobbycsapata” újabb fejezetet csap fel a banda történetében. Az előző albumukat rendkívül kedves ajándéknak tartottam. Amolyan váratlan fajtának, ami nagyon jól esik az embernek. Ezúttal már sokkal felkészültebben vártam a tőlük nem túl gyakori ajándékot. A „hobbycsapatot” meg felejtsük is el: ez nem projekt, ez teljes értékű zenekar...

Úgy tűnik a Slipknot tagjai idén saját magukkal foglalkoznak, Dedrick Gray halála nyilván komolyan megrázta a csapatszellemet... Így lesz új Stone Sour album, és Joey Jordison is folytatja Murderdolls néven 2002-ben megkezdett horror-rock-punk bandáját Wednesday 13 főszereplésével... Két dalban a Mötley Crüe-s Mick Mars is tiszteletét teszi náluk!

A kommersz rockzene legnagyobb alakja a Toto, ami zenekar elképzelhetetlen lenne a gitáros-énekes Steve Lukather nélkül... Rock-prog-jazz-funk-pop ötvözetük 30 milliónyi eladott lemezt eredményezett... 2008-ban a Toto feloszlott, és Lukather Ever Changing Times című utolsó szóló albuma is ekkor jelent meg...

Nemrég fordult a kocka... 2010. február 26-án bejelentették, hogy David Paich, Steve Lukather, Steve Porcaro, Simon Phillips, Joseph Williams (vendég: Nathan East) felállásban újra van Toto, július 20-án már rögzítették is koppenhágai koncertjüket, amiből várhatóan 2011-ben DVD fog megjelenni... De még előtte Steve Lukather szóló karrierje folytatódik ezzel az albummal...

A Helmet a New York-i proto-alternatív-noise metal legnagyobb alakjainak egyike volt 1989–1998 között. Page Hamilton énekes-gitáros vezetésével 2004–ben tért vissza a zenekar, még abban az évben megjelent a Size Matters című visszatérő album, amit eddig csak a 2006-os Monochrome követett... 2008-ban végre nekünk is megmutatták magukat, ami koncertnek a hangulata annyira bejött Hamiltonnak, hogy ezt az új, Seeing Eye Dog című albumukat is elhozzák nekünk 2010. november 28-án...

Az igazán aktuális az lett volna, ha George új lemeze önmagában ékeskedik itt, de a 2003-as Hoffman munkának is ad némi legitimitást a mindenfelé heves reakciókat kiváltó Accept comeback. Az igazi ok viszont egyértelmű; ez a két lemez kéz a kézben jár, nem csak az átfedések, de a zenei koncepciót tekintve is.

Nem is rockgitáros, aki ne veselkedett volna már neki legalább egy klasszikusnak (csupán a Török-induló köré is egy egész estés zsibbasztást lehetne szervezni), de ilyen összehasonlító-ziccer még nem adódott, legalábbis ismereteim szerint. A két lemez számomra megannyi tanulsággal szolgált...

Itt a cikkem elején tisztázni kell, hogy ez nem az az Ark akit milliónyian szeretnénk újra hallgatni! Itt nem Jorn Lande és Tore Ostby dolgozik!

Ez a nevét is másként író arK 1986-ban, Birmingham-ben alakult és 1993. óta nem voltak stúdióban... Ők hard rockból építkező klasszikusabb progresszív rockot játszanak. John Jowitt (Arena, Blind Ego, Frost, IQ, Jadis) basszer a legismertebb tag, és csak a 2010-ben csatlakozó ex-Darwin's Radio-s Tim Churchman dobost ismerhetjük még máshonnan...

A bunkerból (Ozzy nevezi így stúdióját) napvilágot látott a tizedik Ozzy Osbourne szólóalbum 2010-ben. Több újdonságot is hozott ez az album a rajongóknak, hiszen Zakk Wylde–ot hosszú évek után Ozzy menesztette az állítólagos kemény alkoholproblémák és saját csapatára való megosztott figyelem miatt, így már nem tartott igényt a közös zenélésre. Hogy ebben a döntésben mekkora szerepe volt Sharon Osbourne-nak azt nehéz kideríteni jelenleg. Zakk mellett megvált(ak) Mike Bordin dobostól is. Jött a Firewind ultragyors riffekhez szokott görög gitárosa, akit a szakma csak GUS G.-nek ismer, valamint Tommy Clufetos dobos és Adam Wakeman billentyűs. Érdekes módon sok kritikus foglalkozik ezekkel a cserékkel, én is megemlítettem az írásom elején, de Ozzy titka nem ebben rejlik szerintem. Igazából teljesen mindegy kik állnak mellette a stúdióban vagy a színpadon. Az őstehetség, a hang és főleg a zeneírás, a dallamok szerkezete egyszerűen mélyvénás trombózisként bugyog ebben az emberben 1948. december 3-óta...

A másik pont, amit ki szeretnék emelni, az Kevin Churko. Ő nem egyszerűen egy producer, hanem újra megmutatta mekkora tehetség a dalszerzés területén is. Kevin a Black Rain albumon is már óriási zeneszerzői tehetséget mutatott, de ha csak azt említem, hogy 2005-ben Shanai Twain felbukkanását neki köszönheti a világ, akkor már elismerően kezdünk bólogatni. - Magasházi Gábor kritikája

Victor Griffin neve valószínűleg egyetlen doomster előtt sem ismeretlen. Akik netán nincsenek képben, azok kedvéért álljon itt annyi háttérinfó, hogy a legendás amerikai Pentagramot is megjárt főhősünk saját, keresztény orientáltságú bandája ez, évtizedes létezésük alatt idáig három nagylemezt adtak a világnak és egy rövid ideig még Wino is pengetett a soraikban. Egyesek számára kultikus zenekarról van szó, mások szerint Victor csupán korábbi nimbusza alapján igyekszik előbbre jutni a bizniszben és nem éppen a kiemelkedő produkciók számát gyarapítja...

A 47 éves amerikai gitárhős, Marty Friedman képességeivel mindannyian tisztában vagyunk... Ha máshonnan nem, hát a Megadeth Rust in Peace-el kezdődő korszakából biztosan...

Mint olyan sok gitárhős sorstársát, őt is elsősorban Japánban ismerik el! Tokyo Jukebox (-2-) című legutóbbi albumát is elsősorban nekik szánta, ez a friss album pedig európai fülnek meg már olyan vad, hogy meghallgatni is a lehető legnehézkesebb...

A Spiritual Beggars a svédek 1992-ben alakult szupergroup jellegű stoner-hard rock bandája az Arch Enemy-s Michael Amott vezetésével. Utoljára 2005-ben hallattak magukról, a Demons című stúdió album és a Live Fire! című DVD kapcsán. Azóta énekesük JD távozott, helyére egy állatias rock hang érkezett Apollo Papathanasio személyében, aki a Time Requiem, az Evil Masquerade és a Firewind szerepléseivel sok rajongót szerzett... Amott mellett maradt viszont Sharlee D'Angelo (Mercyful Fate, Witchery, Arch Enemy, Sinergy, Dismember) basszer, Per Wiberg (Opeth, Krux) billentyűs és Ludwig Witt (Firewind) dobos... A Return To Zero lehetetlen, hogy rossz legyen...

Jelen cikkemet egy nemrég látott videó ihlette, amely Jimmy Page szólólemezének 1988-as amerikai turnéján készült. Érdekes így utólag visszatekinteni, hogy a Led Zeppelin felbomlása után Page (és Plant is) mennyire légüres térbe került. Nem tudták merre vezet az útjuk a 80-as években, és nem akartak pusztán a zenekar legendájából élni. Plant 82-ben elkezdte építeni szólókarrierét, Jimmy pedig mindenféle projektekbe belevágott, általában mérsékelt sikerrel. 1982-ben zenét írt a Bosszúvágy II. című filmhez, majd Paul Rodgers-el létrehozta a rövid életű The Firm-et, amely két lemez és néhány turné után feloszlott, majd játszott Roy Harper lemezén. A szólóprojekthez 1987-ben kezdte az anyagokat gyűjteni, eredetileg egy dupla albumra készülve. Máig ismeretlen „elkövetők” ekkoriban betörtek az egyik lakásába, ahonnan számos Zeppelin koncert mesterszalagja mellett a készülő album demóit is ellopták (ekkoriban jelentek meg tömegével a bootlegpiacon jó minőségű Zep koncertfelvételek). A végeredmény így egy kilenc számból álló - a kor szintetizátorokkal és dobgépekkel díszített lemezeivel ellentétben meglehetősen egyszerű - letisztult, de kemény hangzású lemez lett, változatos közreműködőkkel. Page szerényen egy „túldicsőített demónak” nevezte az elkészült anyagot. - Bollók Csaba írása

Sokan kedveljük múltja miatt az egykori Helloween énekes Michael Kiske jellegzetes hangját, a Keeper... 1. Keeper... 2. lemezek bevonultak a német heavy metal történelem könyveibe... Jó ideje Kiske a dallamosabb világ felé nyitott, Place Vendome nevű zenekarával 2009-ben adta ki utoljára egyre jobb minőségű AOR-jellegű dalait...

Ez az új album zeneileg jobban mutat vissza a Helloween-s múltra... Mat Sinner (Primal Fear, Sinner) basszer és Magnus Karlsson (Starbreaker, Primal Fear, Allen-Lande, stb.) gitáros vezetésével lendületesebb és keményebb zene született! Ráadásul Kiske mellé megkaptuk Amanda Somerville énekesnőt is, akinek a hangját korábban a Kamelot - Ghost Opera és az Avantasia The Scarecrow lemezeken is hallhattuk...

A hard-folk-pop-rock műfaj-kavalkád egyik legnagyobb legendája, a Heart zenekar 1973-ban, a kanadai Vancouver-ben alakult, de a nagy felemelkedés időszaka 1975–1982 között már Seattle-ben történt... 35 millió eladott album, 21 darab TOP 40-es siker-dal a történetük számokban... Nem véletlenül sorolta a VH1 a zenekart a 100 Greatest Artists of Hard Rock lista 57. helyére. Utoljára 2004-ben dolgoztak új dalokon Jupiter's Darling című lemezük kiadásakor. Mára Nancy Wilson (a szőke vagy vörös inkább gitáros) 56 éves és Ann Wilson (a fekete-duci inkább énekes) 60 éves lett, vagyis lássuk be, hogy új stúdió lemezükön nagy meglepetést nem akarnak okozni. Ezzel együtt az új dalok hallgatása közben a karrierjük legfontosabb dalai, a Barracuda és mondjuk az Alone ugyanúgy lüktet majd az ember fülében...

Miközben a nullával való osztásnak matematikailag még mindig nincs értelme (ahogy azt George Berkeley - The Analyst című művében már a 18. században részletesen kivesézte), annak, amit a progresszív metál területén a Division By Zero művel, egyre inkább. A lengyel quintett 2007-ben jelentette meg Tyranny Of Therapy címmel első lemezét, ami rögtön el is varázsolt ritmikai összetettségével, vastag riffjeivel és azzal a sajátos melankóliával, amihez nélkülözhetetlen Slawek Wierny mélyebb fekvésű énekhangja és alkalmi hörgései (itt).

Az 1986-ban Buffalo-ban alakult pop-rock zenében utazó Goo Goo Dolls 2006-ban, a nem túl fényes Let Love In albummal hallatott utoljára magáról. John Rzeznik énekes-gitáros 2008-ban fogott neki ennek az albumnak, azóta készül az itt hallható 12 dal... szóval idő és pénz úgy tűnik volt rá. Kérdés az, hogy az egykori fényes múlt most milyen közelinek fog tűnni...

A Stratovarius dalainak írójaként és vezetőjeként egykor milliónyi lemezt eladó Timo Tolkki látványos összeomlásával minden rajongó tisztában van, hiszen önlejárató lépéseit mindvégig sajtó-nyilvánosan folytatta. Aztán sorra adta ki középszerű albumait, kettőt a saját fejlesztésű Revolution Renaissance zenekarral... utóbbit tavaly Age of Aquarius (-2-) címmel... Tolkki körül most sincs minden rendben, de abban majdnem biztos, hogy a Revolution Renaissance nevet is el akarja felejteni... Búcsúzóul rakta össze trilógiájának befejező részét, ami a Trinity címet kapta...

Elérkeztek hát az ötödikhez a chicagoi riff-királyok. Megvallom őszintén én bizony epekedni szoktam a Disturbed lemezekért. Noha a nu-metal környékéről indultak a srácok, igen hamar átcsúsztak heavy metal-ba megtartva a nyers és szikár riffhegyeket, ami David Draiman borongós szövegeivel, de értékelhető dallamaival kellő komolyságot kölcsönöz minden produkciójuknak. A dolog annyira működik (üzletileg is), hogy azért is epekedek, nehogy letérjenek a helyes ösvényről...