Idén lesz 10 éve, hogy ez a kiadvány a boltok polcaira került és egy hatalmas tátongó űrt töltött be a Zepper-társadalom életében. Jimmy Page már a zenekar aktív évei alatt tervezte egy koncert-antológia elkészítését az addigi felvételekből, de ez végül nem jött össze. 1976-ban, a Robert Plant balesete miatti kényszerleállás alatt végül a Presence stúdióalbum mellett, nagy nehezen "összegányolták" a The Song Remains The Same koncertfilmet és albumot, de ez után majd 20 évig nem jelent meg semmilyen élő anyag. A helyzetet valamelyest enyhítette az 1997-es BBC Sessions válogatás, de a mozgóképes anyagok tekintetében továbbra sem volt előrelépés, miközben az ebben az évben kihozott Whole Lotta Love promó videó képkockáiból azért sejteni lehetett, hogy van egy s más az archívumban...

Jó pap holtig tanul. De legalábbis holtáig nyomja a rock and rollt. Főleg, ha a Rock Templomában teljesít szolgálatot! Michael Schenker tavalyi szólólemeze nem volt rossz, de a világot sem váltotta meg. Ellenben az erre felépített turné, amelyet megbolondítottak egy kis Scorpions Reunion-nal, már közelíti a világmegváltó kategóriát. Az eredeti terv szerint a lemez társszerzője, Michael Voss énekelt a japánoknak, az egy számban közreműködő Robin McAuley az amerikaiaknak, és a szintén egyszámos Doogie White jutott az európai közönségnek. Aztán a következő két évben rotációban megfordult volna mindhárom énekes mindhárom kontinensen. Aztán Vossról kiderült, hogy kevés a hangja a Scorpions és az UFO nótákhoz, McAuley pedig lebetegedett, és már az amerikai turné második felét is David Van Landing vette át, míg Európában az apró skót bebizonyította, hogy nem véletlenül volt Ritchie Blackmore vagy Yngwie Malmsteen kiválasztottja...

Itt egy emlékkoncert. Emlékezzünk hát! De kire? Szégyen és gyalázat, hogy mikorra megjelent e kiadvány, már maga az emlékező is egy emlék csupán. Én a magam részéről be vagyok oltva Jimi Hendrix ellen. Nem bírom az ürgét se nézni, se hallgatni. Valahogy nem fogott meg a fene nagy művészete. Talán, mert sosem próbáltam belőve élvezni a produkciót. Valami mégis lehet benne, mert ha más játssza a nótáit, az meg tetszik. Ha Steve Lukather nyomja a Red House-t, akkor valami megmozdul bennem, ha Uli Jon Roth nyúzza a gitárját a Voodoo Chile-ban, akkor nem tudok nem odafigyelni, ha a G3 ráadásban Satriani és Vai teker a Little Wing-ben (mondjuk Malmsteen-nel karöltve), akkor az maga a mennyország. És ha Gary Moore feldolgozza a Fire-t (konkrétan az A Different Beat lemezén), akkor az lesz a lemez legjobb pillanata. És, ha Gary Moore a főszereplő egy emlékkoncerten, legyen az Phil Lynott, vagy akár Jimi Hendrix, a nóták új értelmet nyernek.

Már nagyon sokan megkérdezték tőlem, miért szeretem a rockzenét. A kérdezőknek most ebben a pillanatban a Mobilmánia második DVD-jét mutatnám meg. A zenekar 2012-es PeCsa koncertjét több kamerával rögzítették és a megjelenését karácsonyra időzítették. A zenekar tagjairól egy dolog biztos és ezt ez a DVD is megerősíti: a zenekar tagjai mániákusan szeretik a P. Mobil dalait, a legszebb hagyományai iránt kötelezték el magukat, de mindeközben mutatják, hogy nemcsak a múltjukból akarnak megélni, hanem alkotni is. - írta: Főnix

Tudom, hogy nem szabadna kedvelnem, de erkölcsi kifogásaim ellenére is képtelen vagyok magam letiltani az anyagról. A Steel Panther brutálisan jó élőben: hiába ízetlen, mocskos, szégyentelen, ostoba és a női nemet lealacsonyító, zeneileg egyszerűen működik. Egy idő után elképesztően fárasztó a szeméremsértő, olcsó poénkodás, ráadásul hosszú percre megakasztják vele a koncert dinamikáját, de azután mindig megvigasztalódok, jobb kedvre derülök a nótákat hallgatva. Kell a show, nagyon kell (főleg a mai humortalan, hervasztó és kiábrándító világban), de az én prüdériámnak már túlzás az, amit ezek a srácok művelnek. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy paródia az egész. Az sem menti föl őket, hogy a pop világában ugyanez megy, csak éppen ott halálosan komolyan gondolják...

Cikkem első részében már kiveséztem a koncertfilm javát, ezúttal a kiadványok tartalmát ismertetem. Az előrendelés gyakorlatilag néhány nappal a bejelentés után megkezdődött a különféle netes áruházakban. A zenekar weboldalán, facebookon, twitteren folyamatosan szivárogtak a különféle előzetesek, ízelítők, reklámanyagok, ébren tartva / gerjesztve az érdeklődést. A megjelenés időzítése ismét érdekes párhuzamot vet fel, gyakorlatilag napra pontosan egybeesik a 2007-es The Song Remains The Same és Mothership megjelenésével... - Bollók Csaba írása

A London-ban, 1996-ban alakult Coldplay 2003-ban adott ki utoljára filmet, de azóta, az elmúlt 9 évben a világ vezető alternatív-rock, post-britpop zenekarává váltak, úgyhogy nagyon ideje volt már egy hasonló, de friss kiadványnak, ahol a legnagyobb slágereik kerülgetik egymást... Arról nem is beszélve, hogy a 2011-es Mylo Xyloto album és turné is rendkívül sikeres volt... Tehát itt a Live 2012 DVD, amit a címmel ellentétben 2011. júniusának környékén rögzítettek, több koncerten és több országban... és szinte a teljes Mylo Xyloto album helyet kap rajta, a vendégeskedő Rihannas Princess of China-val együtt...

A Accept énekese 1987-ben, a németországi Wuppertal-ban indította útjára saját zenekarát U.D.O. néven, melyhez 1996-ban csatlakozott gitárosként legendás zenekarának egykori dobosa, Stefan Kaufmann, aki azóta is legfőbb segítőjének számít... Az 52 éves Kaufmann most régi betegsége, a hátfájása miatt végleg visszavonul az aktív zenéléstől, ez a kiadvány egy szép búcsú gesztus... Így nem is a 2011-es Rev-Raptor című utolsó közös albumuk bemutatását kell várni ettől az anyagtól, hanem áttekintést az énekes és barátjának az életművéből...

De nekünk magyaroknak külön is érdekes lehet ez a kiadvány, hiszen két nappal a 2011. november 14-i budapesti koncert után, 2011. november 16-án vették fel a szófiai (Bulgária) Hristo Botev Hall-ban tartott bulin, így akár tekinthetjük a budapesti buli különleges emlékének is...

A 2005-ös Soundstage anyag után, egy újabb Plant koncertvideó (tévés koncertfelvétel) szem- és fültanúi lehetünk. A téma ezúttal Plant folkos-countrys kalandozása Band of Joy "álnéven".

Nekem személy szerint nagyon bejött a PBS csatorna által forgatott anyag, amely ereje teljében kapta el a Strange Sensations-t annak idején. Sajnálatos módon akkor az egész koncert nem került fel a korongra, helyette kaptunk néhány teljesen oda nem illő, idióta extrát. Sajnos ez a kiadvány sem a teljes koncertanyagot adja vissza, de egy lényegesen profibban összerakott dolog, eleve két formátumban (DVD - Blu-Ray) jön ki, rendkívül igényes körítéssel. - Bollók Csaba írása

Tényleg nem rajtam múlik, hogy a svájci-olasz Solid Visiont iszonyúan kevesen ismerik, annak ellenére, hogy a Dream Theater első énekesével, Charlie Dominicival rögzített O3 Trilogy nagyon jól sikerült, s ezzel még hazánkban is fölléptek egykor a DT előtt. Az én lekiismeretem nyugodt, folyamatosan figyeltem rájuk, főleg Brian Maillard-ra, a banda világszínvonalú gitárosára, akinek instrumentális lemeze is jelent meg (Melody In Captivity), köröket verve olyan progresszív ikonok szóló munkáira, mint Stephan Forté (Adagio) vagy Jeff Loomis (Nevermore).

Elindult hát Ritchie, az öreg kobzos az ő dalos pacsirtájával, hogy (újra) meghódítsa szülőhazáját, Angolhont. Távol a nagyvárosok zajától hol is találhatott volna megfelelőbb helyet az ő zenéjéhez, mint egy olyan városban, amely New Yorknak épp az ellentéte. Mert ha az Újvilágban van Új York, akkor ugye az Óhazában kell legyen egy Ó-York, ahol az Ó-város Ó-don falai közt bandukolva belebotolhat a zenészember egy patinás épületbe, melyet ugyan Grand Ó-pera House-nak hívnak, de kissé fennhéjázó nevével ellentétben egy magtárból és egy gabonatőzsdéből átalakított, Art Nouv-Ó stílusban épült helyi színházacska csupán. Mindegy, kobzosunknak megfelelt, bár a németországi kastélyokkal nem vehette fel a versenyt. Útján elkísérték nemesek (Earl Grey of Chimay, Bard David of Larchmont, Squire Malcolm of Lumley) és pórnépek (Gypsy Rose és Minstrel Albert) egyaránt.

Mr. Big - Live From The Living Room DVD (2012), avagy: Mi van, ha... akusztikusan játsszuk el a "Mi van, há"-t?

Nagy úr nagy rocker. Még a nappalija is erről árulkodik. Természetesen középen egy kanapé, amire senki sem ülhet le, de mindjárt mellette egy dobogón egy Tama lábdob két plüssmacival, egy cintányér és egy szélcsengő. A dohányzóasztalon egy üveg bor egy félig töltött pohárral, egy másikon a What if... bakelitlemez bekeretezve. Kétoldalt pálmafák, és mindenütt gyertyaizzók a szobában. A kanapé előtt perzsaszőnyeg, a falon pedig plakátok: Thin Lizzy, The Who és Led Zeppelin. Valamint a The Who basszusgitárosának, John Entwistle-nek egyik utolsó munkája, a Guitar Gods című grafika, melyen emléket állít kedvenc gitárhőseinek, Jimi Hendrixnek, Jimmy Page-nek, Eric Claptonnak és természetesen Pete Townshendnek. És, hogy az illúzió teljes legyen, a brokátfüggönyök között az ablakon át látszik egy Zeppelin léghajó makettje, amely mindig ott lebeg az igazi rocker szeme előtt. A plazmatévét kidobták, a mögötte lévő válaszfallal együtt, így a helyén bekukucskálhat pár száz japán rajongó Nagy úr nappalijába, ahol páratlan élmény várja őket.

Nem akármilyen tartozást rótt le most a metal világ "Hogyan ön-kergessük ki ünnepelt zenekarunkat a fősodorból pillanatok alatt?" versenyének örökös első helyezettje. Szinte hihetetlen és személy szerint nagyon megszenvedtem a hiányát, de a Stratónak ez az első hivatalos DVD-je! Illetve nem, mert az Infinite Visions (2001) is az, de meglátásom alapján egy olyan DVD-nek, ami nem egy lehengerlő élő fellépést mutat meg, annyi értelme van, mint Tartuffe szerint lusta blogírónak saját zenei anyagot készíteni... - Az égvilágon semmi.

Hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok (ha már Tartuffe az...), voltak azért nagy pillanatai az Infinite Visions-nek. No nem a kézi kamerás, szemcsés koncertfelvételek. Amikor pl. a sokat látott Jens Johansson is kiakadt büszkeségünk, a Petőfi Csarnok minősíthetetlenül mocskos mellékhelyiségén, és alkalmi pirotechnikusként szétrobbantotta a WC-kagylót, az azért "priceless". Itt lehet röhögni (meg picit talán szégyenkezni is)...

Megjelent a Pink Floyd - The Story Of Wish You Were Here című 2012-es dokumentumfilmje.

A Wish You Were Here 1975. szeptember 15-én jelent meg. Az album tisztelgés Syd Barrett előtt, aki mentális problémái és kiszámíthatatlan viselkedése miatt 1968 elején elhagyni kényszerült az együttest. Az albumon eredetileg három dal kapott volna helyet, amelyeket két éve rendszeresen játszottak koncertjeiken: Shine On, Raving and Drooling és Gotta Be Crazy. A Shine Onból Shine on You Crazy Diamond lett, míg a másik kettőt Roger Waters elhagyta (ezek következő albumukon Dogs és Sheep címmel, és módosított szöveggel szerepeltek). Ezek helyett új dalokat írt, melyek az együttes akkori állapotára vonatkoztak (a címadó dal), valamint a zeneipar visszásságait karikírozták ki (Welcome to the Machine és Have A Cigar).

A franciák 2001-ben alakult Meshuggah-koppintója épp a visszatérését tervezi. Négy évnyi szüneten voltak, vagyis pontosabban a 2008-as The Way of All Flesh óta nem sokat hallhattunk felőlük! Az viszont biztos, hogy a karrierjük alatt a Gojira lett kétségtelenül hazájának a legjobbja ezen a komplex progresszív-groove-death ösvényen, amit mostanában djent-nek is szokás mondani...

De nem ez a három The Way of All Flesh-t bemutató koncertjükön rögzített filmes kiadvány számít az igazi nagy visszatérésnek! Ez inkább egyfajta lezárásnak mondható, amivel búcsúznak a Mascot Records-tól, hogy majd június 22-25-között újra beinduljanak, immáron a Roadrunner Records-nál megjelenő friss stúdió lemezükkel, amiről egyenlőre még csak a címadó L'enfant Sauvage-t ismerhetjük (ami amúgy eléggé ütősre sikeredett)...

Abszolút megértem, ha valaki a hatásvadász gótikus-vámpíros image miatt eleve negatív előítélettel viseltetik az olasz csapat iránt, nekem is csak pár éve sikerült megbarátkoznom velük, és akkor is jobbára csak a késői dolgaikkal. A tavalyi Moonlight Waltz egész pofás anyag volt, amely turnéján egy komplett moszkvai fellépést rögzítettek, ez a DVD + CD csomag annak megörökítése. Természetesen fel lehet tenni a kérdést, hogy a 2006-os keltezésű The Addiction Tour DVD után miért volt szükség máris egy újabbra, de úgy gondolom, hogy pont az azt követő két lemezzel fordultak egy olyan irányba, ahol az elektronika nagyobb hangsúlyt kapott zenéjükben...

Nehéz a mi "szakmánk". Egyes olvasóknak fogalma sincs, milyen megerőltető tud lenni, ha úgy kell nekiállni egy recenziónak, hogy az ember nem lelkesedik annyira az előadóért. A Brother Firetribe különleges eset, mert bár az alapítótagok, Pekka Ansio Heino énekes (Leverage) és Erno "Emppu" Vuorinen gitáros (Nightwish) anyabandáit egyenként is sokkal jobban szeretem, a közös projekt mégis figyelemreméltó, ráadásul a maga kategóriájában elég sikeres is. Ezt igazolja, hogy bizony kevés össz-vissz két lemezes bandának adja meg a kiadó a lehetőséget egy DVD-vel való megjelenésre. Úgy látszik, a Spinefarm Recordsnak már összezenéltek annyit, hogy megérje egy költséges koncertfelvételt megfinanszírozni nekik.

Kicsit gondban vagyok ezzel a dvd-vel. Tudom, hogy a készítők lehetőségei meglehetősen behatároltak voltak anyagi szempontból, és rengeteg munkájuk fekszik benne, ugyanakkor az előzetes hírek alapján, amiket néha csepegtettek az anyag készítésének kezdetén, valamivel többet vártam. (Arról nem beszélve, hogy az első ígéretek szerint meg kellett volna jelennie a 2010. decemberi, 30. születésnapi koncertre.)

Eredetileg arról volt szó, hogy ez egy road movie, kvázi dokumentumfilm lesz. Ehhez képest csak pillanatnyi bevágások vannak a turnébuszról, vagy arról, hogy mi történik a színpad mögött, ezek is a dalokba ágyazva. Viszont ezek, és a turné más koncertjeiről bevágott jelenetek kiválóan lettek összerakva, látni, hogy a mai napig mindenhol ezreknek játszanak, és 3 évestől 60-70 éves korig járnak az Edda bulikra, nem csak a nagy pesti fellépésekre verődik össze többezres tömeg. Jó ötlet volt a szakolyi turnétemetés extráit is betenni a dvd végére, hiszen nem minden bulin lehet olyan kavarodást látni a hangszereknél, mint azon az estén! - Horváth Roland írása

Egy koncert DVD attól jobb, minél inkább vissza tudja adni az adott koncert hangulatát, de ahhoz képest, hogy egymás után jelennek meg a zenekarok élő fellépéseit megörökítő anyagok, kimagaslóan, a fentebb írt kitételnek minden ízében megfelelő cucc meglehetősen kevés van.

Az Orphaned Land esetében viszont éppen az következett be, hogy a Club 202-ben adott és jelenlétemben lezajlott buli minduntalan összehasonlítódott általam a koncert előtt nem sokkal beszerzett tel-avivi fellépésüket megörökítő DVD-vel. Na, hát annyira jó ez a koncertfilm, hogy az élő előadás, elvileg semmivel nem pótolható élményét is bizony elfakította. (Meg persze az sem használt nekik, hogy ez az átok Myrath lejátszotta őket a színpadról.)

Na végre! A világ kétség kívül legnépszerűbb gitárhősének karrierje ugyan életveszélyes fegyverek árnyékában (gyk. Guns N' Roses) teljesedett ki, ám az ezzel járó pusztítás, de talán legfőképpen egy szál Rózsa (vagy inkább Nárcisz) olyannyira elvette a kedvét a további hódítástól, hogy utána évekig a háttérben, egy szinte teljesen szánalmas, ártalmatlan bársonypisztolyból (gyk. Velvet Revolver) adott le lövéseket, ráadásul vaktölténnyel.

De most eljött az idő, sőt maga is rájött, hogy nem hisztis, nagyszájú, fahangú drogosok oldalán állva kell forgatni a bárdot. Erre ugyan nem maga jött rá, csupán én mondom, hogy még csak nem is "all star" lemezre van szükség, ahol azért némi ocsú is keveredik a tiszta búzába (bár itt már eldördült néhány halálos lövés), hanem egy tökös rockbandát kell maga mellé szervezni és olyan koncertet adni az életmű legnagyobb nótáiból, hogy az ember álla a földre zuhanva szilánkosra verje szét a gyönyörű Victoria Hall padlózatát. Persze csak képzeletben, mert a többségnek nem adatott meg, hogy ezt személyesen is átélje.

Az Angra mellett egyértelműen a hazánkban, de talán az öreg kontinensen is gyakorlatilag ismeretlen keresztény metál zenekar, az Oficina G3 a kedvenc brazil bandám (otthon megnyerték a Latin Grammy-t). A legutóbbi lemezük, a Depois Da Guerra (2008), egy kemény váltás és kiváló énekes-igazolás után, hatalmasat durrant nálam. Kb. féléves utánajárás és könyörgés után sikerült beszereznem egy enyhén szólva is távoli brazil kapcsolattól eredetiben. Az egyik legritkább és legértékesebb darabja a tekintélyes CD gyűjteményemnek...

A Judas Priest épp 60 éves metal istensége 2010-ben jelentkezett a Halford IV - Made of Metal című szóló anyagával, ami album szerintem jobban sikerült, mint az 1990-es Painkiller óta megjelent összes Priest stúdió kiadvány együtt véve. Ezt a Made of Metal-t mutatta be élőben zenekarával 2010. október 10-én a japánoknak a Saitama Super Arena színpadán, elképesztő biztatás közepette...

A finnek egyik legsikeresebb power metal csapata, az 1999-ben Kemi-ben alakult Sonata Arctica (a 2002-es Songs of Silence – Live in Tokyo és a 2006-os For the Sake of Revenge után) harmadik élő anyagát adja most ki Live In Finland címmel, második alkalommal filmen is. Mivel a csapat rendszeresen jön hozzánk, kétségünk sem lehet a kivételes sláger szerzői és koncert képességeikről, de mindezt egy ezer fokon égő, hazai pályás felvételen látni, az-az igazi rendkívüli érzés... Ezt az érzést kapjuk most meg a fiúktól...

A 2009-es The Days of Grays album óta nem hallhattuk őket, ideje volt már végre a népes rajongói táboruknak valami újdonsággal szolgálniuk... A felvétel a Teatria-ban, a finnországi Oulu-ban készült 2011. április 15-én, illetve szerepel még a műsorban a Sonata Arctica Open Air fesztiválon, Kemi-ben 2009. augusztusában rögzített felvétel, plusz a megszokott dokumentumfilmes és klipes cucc is...

Először is: utálom az ilyen "& Friends" típusú megjelöléseket. Még bakelitgyűjtő koromban került a kezembe a The Royal Philharmonic Orchestra & Friends Presents The Music Of The Police lemez. Már mentem is volna tovább, megint egy szimfonikus feldolgozás lemez, és ki a tököm kíváncsi rá, hogy a másodhegedűsnek ki a barátja? Aztán mégiscsak kezembe vettem és a hátsó borítót olvasva leesett az állam. Chris Thompson és Graham Bonnet énekel rajta, Gary Moore gitározik, Don Airey a billentyűs (testvére Keith Airey pedig szintén lefog pár akkordot a lemezen), Neil Murray basszusgitározik és Ian Paice dobol. Bakker, ha ilyen barátaim lennének, akkora betűkkel írnám ki, hogy el se férne a borítón!

Az már a dolog szomorú lecsengése, hogy CD-n ez az anyag csak a low budget kiadók repertoárjában jelent meg The Royal Philharmonic Orchestra Plays The Police címmel, egész más borítóval, elmaradt a Friends és nem is utal semmi a neves közreműködőkre. Így aztán nem is veszi meg más, csak a magamfajta tudálékos lexikonrocker, aki kívülről fújja a kedvenc bandái összes felállását oda-vissza. És most megint itt van egy "& Friends" névvel beharangozott album, illetve DVD. De legalább most ráírták a borítóra, hogy itt bizony komoly arcokkal kell számolni.

Szeretnék pár szót (és könnycseppet) ejteni a februárban elhunyt gitárhős (Schenker után szerintem tőle van a legtöbb lemezem) utolsó felvételéről, mely a Montreux-i Jazz Fesztiválon készült 2010-ben, három nappal azután, hogy láthattam őt élőben Eperjesen. Még hogy nem létezik időutazás!

Csillag Zolinak köszönhetően (Petőfivel szólva: van-e, ki e nevet nem ismeri?) eljuthattam Eperjesre 2010 nyarán a Summer of Rock Tour egyik első állomására. Az ott vásárolt turnépólót azóta ereklyeként őrzöm, pedig már négyszeres árat is kínált érte, aki ott úgy gondolta, hogy "majd legközelebb". Ezen a koncerten a nyolcvanas évek hard rock korszakának legnagyobb pillanatait idézte fel Gary Moore, az akkori zenésztárs Neil Carter, és két újabban hozzácsapódott, habár nem kezdő zenész, Jonathan Noyce (ex-Jethro Tull) és Darrin Mooney (Primal Scream), néhány új számmal megspékelve, amelyek szervesen illeszkedtek a repertoárba. Szóval kinézett egy Wild Frontier-színvonalú album 2011-re, amire már jó előre félretettem a Frontiers akciókon megspórolt petákjaimat, aztán közbeszólt az élet (illetve a halál), és lett belőle egy DVD meg egy CD, ami felidézte az utolsó turné zsenialitását...