Gergely: "Számomra legalábbis innen kezdődik a banda aranykora, amit jómagam a ’Crunch’-csal tartok lezártnak, ez a lemez szabott fazont az elkövetkező évek Impellitteri-jének. Fogós, jól összerakott nóták, király vokálok, Rob Rock szokás szerint remekül énekel, a gitárszólók továbbra is fénysebességűek, és jóllehet természetesen valamelyest emlékeztetnek Yngwie mester munkásságára, azért hallatszik rajtuk a hamisítatlan Impellitteri jelleg."

Ary: "Ha általában jellemző is lehet az Impellitterire a neo-klasszikus virgázás, ennek kevés nyomát lehet felfedezni ezen a lemezen. '80-as évekbeli, középtempós rock dalok jönnek sorra, kellemes énekdallamokkal és kidolgozott, ízes gitárjátékkal."

bcsaba: "Vannak virgás szólók, de alapvetően szellősebb riffcentrikus zene. Markáns ének (ezek az énekesek Robert Plant köpönyegéből bújtak elő, de ez múlt heti téma), nem rossz ez, sőt vannak egész megkapó részek főleg az album első számai jók."

pJuan: "A gitáros Chris Impellitteri technikájában Malmsteen és Bettencourt, ritmusozásában George Lynch egyszerre van jelen. A korai idők Rainbow stílusát itt többnyire Dokken-re emlékeztetőkre cserélték, de van benne egy jó adag Leatherwolf is..."

- 1945. július 30-án született Floridában, Tampa városában. Sanborn virtuóz játéka négy évtizedet fog át, amelynek során éppúgy volt egyszerű zenekari tag (az eredeti tevékenységet produkáló Paul Butterfieldnél), mint vezető zenész olyan művészek fellépésein, mint David Bowie, James Taylor és Stevie Wonder. Szólója David Bowie ,,Young Americans" című lemezén néhányak szerint klasszikusként értékelhető. Sanborn St. Louis-ban nőtt fel, és számos, a legjobb chicagói iskolához tartozó blueszenésszel játszott, Albert Kinget is beleértve.

Mostanában már Sanborn saját neve alatt készít lemezeket és lép fel rendszeresen. Heves altszaxofon-stílusa valahová junior Walker és Dick Heckstall-Smith közé sorolja be, ez azért is nagyon figyelemre méltó, mivel gyermekkorában éveken át szenvedett gyermekparalízisben, és légzési nehézségei voltak. Sanborn nem játszadozik hangszerével, hanem keményen fúj. Szóló bemutatkozása 1975-ben történt a,, Takin' Off' című albumon. A következő tíz év során számos albumot készített, melyek mind sikeresek voltak, és a Voyeur című nagylemeze Grammy-díjat nyert.

Sajnálom, hogy az EDL egy ilyen lemez után a visszavonulást választotta - az 'Every Day Life'-hoz hasonló minőségű albumokból többet is elhallgattam volna ettől, a stílus egyik úttörőjének számító rap-core bandától.

A The Flower Kings zseniális progresszív banda. Utoljára 2004-ben adtak ki stúdió lemezt Adam & Eve címmel, és az a lemez is nagyszerűen sikerült nekik. Roine Stolt sok lemezen és bandában munkálkodik, köztük utoljára THE TANGENT II The World That We Drive Through létrehozásában vett részt. Tomas Bodin I A M című szóló munkája, volt az első kiadvány, amit idén kiadtak. Roine Stolt novemberben készül új, dupla szóló lemezt kiadni Wallstreet Voodoo címmel (korábban vendégeskedett Neal Morse friss szóló lemezén is). De, térjünk vissza még 2004-re, amikor a Flower az államokban turnézott... - és amely turnén rögzítettek két nagyon érdekes koncertet. Érdekes, mert a koncerteken hatalmas improvizációkat játszottak, olyan művészi színvonalon, amit manapság nagyon kevesen tudnak! Zseniálisan jammelős, elképesztően improvizatív hivatalos bootlegről fogok most írni, ami felfogható Csörsz Zoli hattyúdalának is a bandán belül, de az biztos, hogy a csapat hívőinek nem szabad kihagyniuk!

előzmény...

"Hároméves koromban a Sly And The Family Stone tagja akartam lenni. Adják csak ide azt a kötöttsapkát, amilyet Sly szokott viselni és engedjenek oda, majd megmutatom! Azt hiszem, afféle feketepéternek gondoltam magam, vagy mi a szösz" - CHRIS ROBINSON

Mit takar ez a három betű? Progressive rock, Power of Flower, Psychedelic rock. Az elsőt remélem senkinek sem kell bemutatnom, a második és a harmadik viszont bemutatásra szorulhat. Virághatalom; a hippimozgalom fő jelszava, ez a kifejezés a hippi előadókat takarja. Pszichedelikus rock, másnéven halucinatív rock; ide soroljuk a tudattágító szerekkel élő előadókat, akik kábítószer, főleg LSD hatása alatt alkottak (The Doors, Jimi Hendrix, korai Pink Floyd, Cream, Grateful Dead, Jefferson Airplane, Janis Joplin, Iron Butterfly, Vanilla Fudge, The Byrds). Erősen elmosódnak a határok a három műfaj között, rengeteg átfedést találhatunk, és ha jobban elmélyülünk a dologban, kiderül, halucinatív rock és a hippimozgalom erős kapcsolatban van egymással. Ami ezt a három stílust összefogja, az a hatvanas évek, a lázadó korszak, aminek csúcspontja az 1969 augusztusában tartott woodstocki, míg mélypontja az ugyanebben az évben, decemberben tartott altamonti fesztivál. Míg előbbi a békéről és a szeretetről szólt, utóbbin a biztonságért felelő Hell's Angels motorosbanda a tömegbe hajtott, majd egyik tagja megölt egy néger fiút (ez az eset inspirálta Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. kisregényét, amit később Presser-Adamis musicalben hallhattunk, láthattunk). Ez az incidens jelentette a korszak végét. A nagyobb bandák, mint például a Rolling Stones, akinek ingyenkoncertjén a gyilkosság történt, pár évre hallgatásba burkolózott, a hippik felnőttek és megtapasztalták az élet realitását és kegyetlenségét. Mégis, az a pár év, amit a béke és szeretet jegyében töltöttek, mély nyomot hagyott a zene történelmében. A virággyermekek két legjobban favorizált előadója a Grateful Dead (azaz hálás halott), és a Jefferson Airplane, utóbbiról cikkem további részében olvashattok.

A nagvilágban négy ZERO HOUR nevű banda létezik. Egy Görög, egy Svéd (igaz az ő nevük mögött még egy NINE is szerepel) és két amerikai. Az egyik amerikai New York-ba valósi és Thrash Metal-t nyom, a másik Pleasanton-ba és Progresszív Metal-t. Ez utóbbi van most a célkeresztben, ha a szokásos stílusbehatárolással bajban is vagyok vele kapcsolatban. A metal sajtó többnyire a már említett progresszív metaként tartja őket számon, de engem leginkább a Nevermore-ra emlékeztet. A Tipton testvérek csapatát (Troy, a basszer és Jasun az agy-gitáros-billentyűs) a 2001-es "The Towers of Avarice" lemezük kapcsán (vagyis a második volt nekem az első) ismertem meg, ami nekem túl száraz volt. A 2003-ban megjelent "Metamorphosis" jobban, ez az új pedig teljesen befogadhatóvá vált. Erőtől duzzadó riffekkel, okos, összetett metal zenéjük, remek basszus futamokkal, Fred Marshall énekes magas és érdekes énektémáival minden metal, elsősorban a Nevermore hívőinek kell megismerkednie.

Az Overkill soha nem volt nagy a melódiában és kicsit visszeres a képzelőereje is, amikor nyomni kellene, de azért számítani lehet rá, hogy a kipróbált paramétereket teljesíti. Mégis, habár kemény és szakszerű, ez az ötödik LP-jük, a Horrorscope nem ér a legutóbbi lemezük, a Peak Of Days nyomába, mely szemlátomást alkotóerejük eddigi csúcsa volt. Gyanús. Ott vannak a várt döngölők, a "Coma", az "Infections", a "New Machine", gyűrött, kimódolt ritmikus forgómorgók, nehezen termelt részekből álló, de mégiscsak egészek.

Lemaradtam annak idején az első két Dregd-ről, utólag sajnálom, de bepótoltam. (A 2001-es Leitmotif enyhe demos íze után a 2003-ban kiadott El Cielo-t nem szabad kihagyni.) Igazán most sem önmagukért kezdtem érdeklődni, hanem mert megtudtam, hogy Chris DeGarmo-nak, az ex- Queensryche embernek is köze van lemezükhöz: egy dalt (Spitshine) közösen írt a fiúkkal, de több hangszerelésben is benne van a keze. Friss lemezük kifejezetten szórakoztató, szellős, modern, progresszív muzsikát tartalmaz, és persze Terry Date producer vezetésével kimagasló hangzást is sikerült kapniuk. Ráadásul világossá vált számomra a behatóbb megismerés alatt, hogy a nekem tetsző fiatal bandák (MUSE, Oceansize, The Mars Volta) közül a Dredg-ben szereplő Gavin Hayes a legjobb hangú énekes.

Hollandiában, 1995-ben Apocalyps néven alakult a csapat, és death metalt nyomtak. 1997-ben volt a nagy váltás, amikor megérkezett énekesnőjük: Floor Jansen. Stílusuk 1999-re alakult ki, amikor két demot is rögzítettek, ami megtetszett a Transmission Recordsnak és szerződtette őket. 2000-ben vették fel PRISON OF DESIRE című első lemezüket, amelyen Sharon den Adel, a Within Temptation énekesnője is segédkezett. 2001-ben, Decipher című második lemezük után kereste meg az Ayreon főnök, Arjen Anthony Lucassen, hogy vendégeskedjen Floor a projectjeiben. Ekkor vált ki az alapító énekes-gitárosa a csapatnak Mark Jansen, és csatlakozott az Epica-hoz. A csapat kiadta EXORDIUM című mini CD-jét, majd 2004-ben az "Invisible Circles" című concept albumát. 2005. szeptemberben jött a folytatás...

A Puerto Rico-i Clear Convictions egyike a Strike First Records első Észak-Amerikán kívüli igazolásainak. A banda old school hardcore-t játszik, tehát nem a műfaj megújítását tűzte zászlajára, hanem annak értékeit igyekszik képviselni.