A ill ninyót sokan ismerik, hiszen klipjeik folyamatosan a zenei csatornákban szerepelnek, de sokkal kevesebben szeretik igazán. Igaziból nem is a magyar füleknek gyártják. Meggyőződésem, hogy a NU metálos spanyol anyanyelvű Amerikai lakosok azok, akik miatt a Roadrunner nekifutott ismét az új lemeznek. Latinos ízekkel operáló banda, hasonló lehetőségekkel nincsen másik(, ha leszámítom a POD-ot, de ők kicsit másban nyomulnak). Ezzel a lehetőséggel erősen közepesen élnek. Lehetne ez a lemez is sokkal jobb, bár annyira nem rossz. Csak nem fogja meg az embert úgy, mint ahogy kellene neki. Valahogy nem ragadnak meg, a fogósnak illő dalok.

Nem fogom a bandát ezzel a lemezzel az egekig magasztalni. Mert sokkal jobbat várok. Nagyon tehetségesek, mégsem bírnak önmagukon felülemelkedni. Valamiért zenei utalásokat használnak, saját hangok helyett. Pedig minden bennük van, amitől egy nagyon jó prog banda lehetnének.

Meglátásom szerint, ez most még nincsen így.

Rainbow - szivárvány, természeti jelenség, amely akkor keletkezik, ha egyszerre két fontos, de különbözõ dolog, a nap és a víz jelen van. A Rainbow létrejöttében a két meghatározó elem Ritchie Blackmore összeférhetetlensége és energiától duzzadó tehetsége volt. Az elsõ miatt 1975 tavaszán kilépett a DEEP PURPLE -bõl. A második pedig hajtotta tovább az új célok felé. A virtuóz gitáros már korábban tervezett szólólemeze lett a Rainbow elsõ korongja, amelyen segítõtársai az Elf tagjai voltak. A kitûnõ gitáros különösen jó vásárt csinált az énekessel. Ronnie James Dio kicsiny testmérete ellenére óriási hang birtokosa, aki mind a hard rockban mekövetelt ordításra, mind pedig az érzelemdús balladák eléneklésére képes.

A kettesszámú Kalapács korong három nappal követte a névadó frontember, Kalapács Józsi bölcsőjének számító Pokolgép zenekar bemutatkozó nagylemezének, a Totális Metálnak újra eljövetelét. Ez a kivételes alkalom, mint egy szakadás a tér-idő szövetében, kölcsönöz egyfajta "vissza a jövőbe" hangulatot ezeknek az októberi napoknak. De, hogy ne essünk bele a kínálkozó csapdába, ezt a gondolatsort itt most le is zárjuk.

Sokáig úgy tűnt, hogy PHILIP PARRIS LYNOTT (1949 - 1986) nélkül nincs Thin Lizzy, vagyis ez a rock legenda sosem lesz mégegyszer színpadon. Rock történeti dalaik belevesznek a homályos XX. századba. Aztán úgy gondolta néhány zenész, hogy feléleszti a legendát. John Sykes, Darren Wharton, Tommy Aldridge, Marco Mendoza, Scott Gorham, akik közül sokan a Thin Lizzyben váltak "zenésszé" úgy gondolták, hogy nem veszhetnek el Lynott mesterművei. Bár ez a koncertfelvétel nem most jelent meg, de mivel eddig nem sokat lehetett olvasni róla, úgy gondoltam felhívom rá a figyelmeteket.

Forrás: Headbanger - MetalNews

Végre ezt is megértük. El se hiszem. Itt van a kezemben a magyar heavy metal történelem legelső, ma már klasszikusnak számító nagylemezének cédé verziója. Sokat kellett várni rá...